Márciusban mutatta be választási programjának tervezetét a németországi Bündnis 90/Zöld párt. A „Németország. Minden benne van.“ címmel jegyzett programterv 137 oldalon keresztül mutatja be a Robert Habeck és Annalena Baerbock vezette párt politikai javaslatait az elkövetkezendő négy évre. Központi téma a klímaváltozás megfékezése, amely a program szerint csak a Szövetségi Köztársaság messzemenő gazdasági és társadalmi átalakításával orvosolható.

Mekkora realitása van jelenleg annak, hogy Németország következő kancellárját a Zöld párt adja? A legújabb közvélemény-kutatások szerint egyre nagyobb, hiszen a Zöldek támogatottsága az elmúlt hónapokban dinamikusan nőtt, olyannyira, hogy április közepére megközelítette, sőt egyes elemzések szerint meg is haladta, a hagyományosan magas támogatottsággal rendelkező Uniópártok szintjét. A támogatottsági adatokat elnézve, 2021 szeptemberétől reális esély mutatkozik egy Zöldek vezette ún. „jelzőlámpa-koalícióra“ vagy a baloldali pártokkal társulva egy zöld-piros-piros koalícióra. Amennyiben az Uniópártoknak a következő hónapokban sikerül új lendületet szerezniük a kampányban, szóba jöhet egy fekete-zöld vagy a Szabaddemokrata párt részvételével bővített „Jamaika-koalíció“ is. Tehát a jelenlegi támogatottsági adatok alapján abból indulhatunk ki, hogy a Zöld-párt – a kancellári poszttól függetlenül – részese lesz a következő szövetségi kormányzatnak. De vajon mit jelentene ez Németország számára?

A Zöld párt történetét és környezetvédelmi misszióját ismerve nem meglepő, hogy a szövetségi választásokra szánt programjukat is elsősorban a klímaváltozás elleni küzdelemnek rendelik alá. A téma fontosságáról a német társadalom különböző rétegeiben is többé-kevésbé konszenzus uralkodik, hiszen ki ne szeretne egy élhető, biztonságos bolygót hátrahagyni gyermekei és unokái számára? A kérdés csak az, hogy milyen eszközzel lehetne ezen a téren tartósan pozitív változást elérni? Nos, a Zöldek programja első olvasatra arról tanúskodik, hogy a párt elsősorban szabályozások, megszorítások és tiltások útján tervezi átültetni a környezetvédelmet a német társadalomba. A klímaváltozás elleni küzdelem köntösébe bújtatva alapvetően szakít a polgári és szabadelvű társadalmi renddel. A program egy domináns államot vázol fel, mely uralja az erőforrásokat és dönt azok elosztásáról. A tervezett intézkedéseket olvasva könnyen eltévedhetünk a számtalan adó, törvény, pluszjuttatás, prémium, rendelet és egyéb jogcím dzsungelében.

Tervezett törvények és rendelkezések

Nem túlzás azt állítani, hogy a program hemzseg a törvényjavaslatoktól: A Zöldek szerint törvénnyel kellene szabályozni például az újrahasznosítható anyagok felhasználását, az élelmiszerek megmentését, az ellenőrzött cannabis fogyasztást, az építkezésekhez használható anyagokat és erőforrásokat, vagy éppen a civil szervezetek hatékony működését. Az új törvényjavaslatok számát azonban jóval meghaladja a módosítani kívánt nemzeti (ilyen például a bevándorlási törvény vagy a beszállítói láncokat ellenőrző törvény), és uniós (vegyi anyagok európai regisztrációját szabályozó REACH-Rendelet, illegális fakereskedelmet tiltó EUTR-Rendelet) törvények száma. A program nem kíméli az Alaptörvényt sem, amelynek módosításával eltörölnék az alkotmányba foglalt adósságféket. A szabályozások mellett nagyszámban találhatóak különböző juttatásokra vonatkozó javaslatok is a szövegben, mint a mobilitási és flexibilitási prémium megteremtése, az alanyi jogon járó továbbképzések és internet bevezetése, továbbá kiegészítő juttatások az alacsony jövedelmű családoknak, a kisgyermekeiket és idős vagy beteg hozzátartozóikat gondozóknak.

Természetesen nincs azzal önmagában semmi gond, ha egy választási program sok tervezett intézkedést tartalmaz, hiszen azok valóban hozzájárulhatnak a fennálló problémák kezeléséhez. Az viszont már probléma, hogy a programot olvasva a tervezett intézkedések egy része már önmagában is ellentmondásosnak tűnik és azokat a többi javaslattal összevetve sem kapunk koherensebb képet. Vegyük a példa kedvéért a túlbürokratizálódás témakörét, amelyet a program (egyébként teljesen helytállóan) a német állam egyik problémájaként azonosít. A Zöldek tehát szeretnék az állampolgárok bürokratikus terheit csökkenteni, amelynek bizonyára mindenki örülne Németországban. De hogyan egyeztethető össze ez a cél azzal a rengeteg tervezett új előírással, amelyet a program többi része tartalmaz?

Például azzal, hogy a Zöldek a jövőben minden engedélyeztetési eljárást egy klímahatásfok-tanulmányhoz kötnének, valamint számos új szabályt irányoznak elő határértékek, CO2-csökkentési célok és termelési szabványok tekintetében. Továbbá köteleznék élelmiszerkereskedőket és -termelőket az emberi fogyasztásra még alkalmas élelmiszerek továbbhasznosítására, bevezetnének egy kötelező állattartási-tanúsítványt a hús- és egyéb állati termékek számára, és egy másikat a génmódosítás nélkül előállított termékek számára. Ezenfelül szigorítanák az élelmiszerkereskedők beszámolási-kötelezettségeit, valamint a termelői kötelezettségeket az újrahasznosítás területén. A vállalatok számára kötelező intézkedéseket vezetnének be a magasabb női foglalkoztatás érdekében, valamint köteleznék őket arra, hogy tegyék nyilvánossá a náluk dolgozó nők és férfiak fizetését és a bérszakadék megszűntetésére irányuló tevékenységeiket, továbbá általánosságban vizsgálják felül bérstruktúráikat az esetleges diszkriminációra tekintettel. Szintén a vállalatok számára kötelező óvintézkedéseket vezetnének be a nagy összegű tranzakciókkal kapcsolatos bűncselekmények megelőzésére, a magánhitelezőket pedig köteleznék a csődeljárásokban való részvételre.   Ezenfelül új állami kötelezettséget vezetnének be arra vonatkozóan, hogy az állam többé ne a legmagasabb ajánlatot tevő vásárlónak adja el a földeket, valamint a szabad földterületek kötelező beépítésére vonatkozóan is. 

A fenti intézkedéseket elnézve mindez inkább tűnik a bürokratikus terhek további növelésének, mint csökkentésének. Ki fogja a rengeteg új előírást ellenőrizni? És ki fogja a felmerülő többletköltségeket megfizetni? Kétségtelen, hogy az érintett vállalatok végül át fogják hárítani a terhek egy részét a fogyasztókra.

Tovább bonyolítják a helyzetet a programban található olyan megfoghatatlan koncepciók, mint a „társadalmi teljesítmény”. Ennek jegyében a mezőgazdasági ágazatot támogató közvetlen kifizetéseket fokozatosan felváltanák egy ún. „közjóléti prémiummal”, amely következetesen jutalmazza a társadalmi teljesítményt. Mindez nagyszerűen hangzik, az azonban nem kerül további kifejtésre, hogy mit is értenek az ötletgazdák társadalmi teljesítmény alatt. Ki határozza meg a társadalmi teljesítményt? Hiszen az egyes társadalmi funkciók megvalósítása, mint haladás, egyenlőség, jólét és szabadság, célkonfliktusban áll egymással. A liberális társadalmi rendben ezt a konfliktust a szabad verseny dönti el. A sorok között olvasva azonban rájöhetünk, hogy a Zöldek szerint ezt a döntést központilag, az államnak kellene irányítania. Egy zöld kormányzat tehát pontosan tudja, hogy mire van szüksége az állampolgároknak és a közösségeknek. Mintha a szabad polgárok már nem tudnák önállóan eldönteni, hogy mit akarnak, így szükségük lenne az államra, amely helyettük is tudja (a program szavaival élve „mi tudjuk”), hogy mi lenne a jó a német lakosságnak.

Állami feladatok a vállalatoknak?

A programban szereplő előírások másik része - amilyen a beszállítói láncot érintő törvény is –arról tanúskodik, hogy a Zöld állam nem minden területen akarja betölteni az áhított szabályozási megbízatását. Ehelyett állami feladatokat ró a vállalatokra. Az új törvény értelmében a vállalatoknak az egész nemzetközi gyártási és beszállítói láncuk mentén ellenőrizniük kellene a környezetvédelmi, szociális és emberi jogi normák betartását. Néhány világméretű cég talán képes lehet erre, de felmerül a kérdés, hogy a német gazdaság gerincét alkotó kis- és középvállalkozások hogyan tudnak megfelelni ezeknek a követelményeknek. Például a törvény értelmében egy kis fémipari vállalkozásnak kötelessége lenne ellenőrizni, hogy hol és milyen körülmények között nyerték ki az ötvözeteihez használt fémeket. Továbbá folyamatos figyelemmel kellene kísérnie a teljes szállítási útvonalat az ércbányáktól egészen a műhelyig. Hogyan tudna megfelelni a törvénynek egy kis étterem, amely más országokból szerzi be az alapanyagait? Ez egyet jelentene a németországi kis- és középvállalkozások kizárásával a világpiacról, és egyúttal a gazdasági tevékenység vállalatokra való további koncentrálódását eredményezné.

Ezen a ponton a program ismét egy ellentmondást tartalmaz, hiszen kiderül, hogy a Zöldek (a multilateralizmus iránti elkötelezettségük ellenére) elutasítják az olyan kereskedelmi egyezményeket, mint a CETA vagy az EU-Mercosur megállapodás. Hiszen éppen ezekben a szerződésekben lenne helye a beszállítási láncról szóló törvényhez hasonló követelményeknek. Bár a CETA és egyéb megállapodások korántsem tökéletesek, de lassú víz partot most: Az ilyen szerződések a nemzetközi kereskedelem kodifikációjának kezdetét jelentik, amely semmiképp sem statikus, hanem dinamikusan fejlődik, így folyamatos formálódik. A Zöldek azonban csak a „jó kereskedelmi egyezségeket” ismerik el, amely problematikus, hiszen egyúttal csak azt ismerik el „jónak”, amely száz százalékig megfelel a saját elképzeléseiknek. Más világnézeteknek nyilvánvalóan nincs helye a zöld gondolkodásmódban, ami attól eltér, az nem tekinthető legitimnek, és morális mércéjükkel mérve csak hibás lehet. Az ilyen megközelítés figyelmen kívül hagyja, hogy a megállapodásokhoz vezető rögös út általában kompromisszumokon keresztül vezet. Ezzel a hozzáállással a Zöldek a jövőben valószínűleg tovább szűkítenék Németország nemzetközi mozgásterét, és vele együtt közvetve az Európai Unió lehetőségét is, a nemzetközi kereskedelmi normák befolyásolásában. Félő, hogy hosszútávon ezeket a normákat mások fogják megfogalmazni helyettünk, és az Európai Uniónak nem lesz más választása, mint alkalmazkodni.

Lehetetlen küldetés: megfizethető és klímasemleges lakhatás

A programban található ellentmondások azonban talán egy témakörnél sem nyilvánulnak meg olyan élesen, mint a lakhatás kérdésében. A Zöldek szerint a megfizethető lakhatás a 21. század új szociális problémája, amivel valószínűleg sok német polgár egyetért. Céljuk éppen ezért, hogy a lakhatáshoz való jog bekerüljön az Alaptörvénybe. A programot idézve: "...Egyre nehezebb lakáshoz jutni. A bérleti díjak és az ingatlanárak pedig sok helyen továbbra is emelkednek." Továbbá: "Jelenleg közel 700.000 ember jelenleg hajléktalan...". Ezek valóban közismert és sürgető problémák. A cél tehát a megfelelő és megfizethető lakhatás megteremtése lenne. Azonban a program megmarad ennél az általános felvetésnél, anélkül, hogy felvázolná a lakhatási probléma tényleges okait és speciális megoldási javaslatot kínálna az olvasónak.  

Ha ugyanis az ok-okozati összefüggést keresnék, akkor minden bizonnyal írnának az emelkedő rezsiköltségről, amelyet a folyamatos drágulás miatt már a „második bérleti díjként” emlegetnek Németországban. A rezsiköltséget a jövőben valószínűleg tovább drágítják majd az olyan programban is bemutatott zöld projektek, mint a CO2-kibocsátási adó és más környezetvédelemmel kapcsolatos járulékok bevezetése. Az elmúlt 10 évben a villamos energia kilowattóránkénti átlagára körülbelül a duplájára emelkedett Németországban, amelynek több mint felét az állam részesedése teszi ki. Az energiaárak további emelését a háztartások többsége, illetve az ipar is megsínylené. A program szerint a Zöldek az áremelkedést többek között egy „energiapótlék” bevezetésével akadályoznák meg, amelynek keretében a CO2-kibocsátásból származó bevételeket egyenlő részekre osztva visszautalnák az állampolgároknak. Vagyis az állampolgárokat először megadóztatják a fejenkénti CO2-kibocsátásuk arányában, majd az adóból befolyt összegből mindenki egyenlően részesedik. Így lehet a program szavaival élve „pénzt keresni az éghajlatvédelemmel”.  Csakhogy ez nem értékteremtő, hanem újraelosztó intézkedés. Az állampolgárok jóléte összességében nem növekszik, csupán az egyik állampolgár zsebéből kivett pénzt adják oda a másiknak. Emellett az egész adóztatási és visszafizetési folyamat a bürokratikus terhek további emelkedéséhez vezetne.

Sajnos a magas bérleti díjak problematikáját is egyoldalúan tárgyalja a program. Habár a sorok között olvasva kiderül, hogy a Zöldek igenis tudják, hol van a kutya elásva, hiszen ahogy írják: „A föld azért különbözik más javaktól, mert mennyisége természetétől fogva nem növelhető.“ Vagyis az emelkedő árak alapvető oka a növekvő kereslet és a korlátozott kínálat. Ennek ellenére a program hamar az ingatlantulajdonosokat jelöli meg a probléma forrásaként, akik nem hajlandóak üres telkeiket beépíteni. Ezzel fontos szabályozási és szervezeti akadályok felett siklanak el. Többek között a saját programjukban található tervezett szabályozások között is akadnak olyanok, amelyek megakadályoznák, hogy több megfizethető lakóhelyet lehessen létrehozni.

Példaképpen, vajon hogyan fogják befolyásolni a programban megfogalmazott szigorúbb építési szabványok az építési árakat? Hiszen a tervek szerint ezentúl minden új építésű háznak a passzívház-szabványoknak kellene megfelelnie, és a felújításokra vonatkozó szabványok is szigorodnának. Ehhez jön még a napelem, mint kötelező szabvány. Ez minden bizonnyal az építési árak emelkedését vonná maga után.  Az építési engedély csak abban az esetben kerülne megadásra, ha az építési terv klímasemlegességét ellenőrizték, amely kétségkívül tovább fogja növelni az engedélyeztetés bürokratikus terheit. A program a bérlakások felújítását is új szabályokhoz kötné: a felújítás költségeit ebben az esetben az állam, a tulajdonos és a bérlő között oszlanának meg egyenlő arányban, amely fejenként egy négyzetméterre vetítve maximum 1,50 euró lehet. Az ötlet elsőre talán korrektnek hangzik, hiszen a jelenleg érvényes szabályozáshoz képest csökkentené a bérlőre terhelhető összeget. Azonban, ha a tulajdonosoktól megkövetelik az új, klímasemleges építési előírások betartását, akkor könnyen belátható, hogy az összegnek nem csökkennie, hanem éppen növekednie kellene ahhoz, hogy a tulajdonosoknak még egyáltalán érdemes legyen belevágniuk a felújítási munkálatokba. További költségnövelő eleme a programnak a fenntartható építési anyagok használatát célzó törvény, amely többek között a fa, mint építési anyag használatát szorgalmazza. Mivel a faanyagok ára évek óta nő a nemzetközi piacon, feltételezhető, hogy ez az intézkedés sem a megfizethető lakhatás irányába fogja billenteni a mérleget. Az intézkedéseket elnézve közgazdasági szempontból felmerül az az alapvető kérdés is, hogy az építési szabványok végtelenségig való szigorítása egyáltalán hatékony eszköz-e a klímaváltozás elleni küzdelemben? Van-e értelme aránytalanul magas költségek árán az utolsó néhány százaléknyi energiahatékonyságot is kipréselni az építtetőkből, vagy nagyobb értelme lenne az erőforrásokat máshová csoportosítani? A program megálmodói láthatóan nem ismerik a csökkenő határhaszon fogalmát (erre engednek következtetni a programban lefektetett nulla hulladék és nulla közlekedési haláleset törekvések is).

Nos, ha már az építési árak nem csökkennek, akkor csökkenjenek a telekárak. Erről hivatott gondoskodni az a törvénytervezet, amely a magánvásárlókra kivetett telekvásárlási adót csökkentené. Cserébe növekedne viszont a befektetőket sújtó adó, amelynek hosszú távon várható hatása, hogy a befektetők az árnövekedést a későbbi bérleti díjakba építenék és ezzel a bérlőkre hárítanák át. Így az intézkedés közvetve támogatná az ingatlantulajdonosokat és egyúttal hátrányos helyzetbe hozná a bérlőket. De mindez még semmi a program egy másik telkekkel kapcsolatos rendelkezéséhez képest: A cél, hogy az állampolgárok új földek beépítése helyett a már meglévő hellyel gazdálkodjanak, konkrétan 2030-ig felére csökkentenék a földterület-felhasználást új infrastrukturális, lakó, és ipari beruházások tekintetében. Újra felmerül a kérdés, hogy hogyan illeszkedik mindez a megfizethető lakhatás céljához? Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, milyen hatással lenne a piaci árra, ha felére csökkentenék a beépíthető földterületek mennyiségét.

A program következő lakhatással kapcsolatos eleme arra enged következtetni, hogy a Zöldek előre látják, hogy intézkedéseik a bérleti díjak drágulásához vezetnének. Egy olyan országos lakbérplafont vezetnének be, amelyet az alkotmánybíróság Berlinben már alkotmányellenesnek nyilvánított. A lakbérplafon Berlinben is vegyes eredményekhez vezetett: Bár a bérleti díjak valóban mérsékeltebben emelkedtek, a lakáskínálat érthető módon nem növekedett. Azok a bérlők, akiknek a jó hitelképességük miatt eddig nem volt gond lakást találni, ezután sem lett problémájuk. Az alacsonyabb keresetűek és a családok, a megfelelő árú vagy méretű lakások alacsony kínálata miatt azonban vesztesei a rendszernek.

A zöld program válasza, mint oly sok esetben, az állami megoldás. Miután a magánbefektetőket egy sor intézkedéssel elriasztották a lakásépítésektől, az állam betöltheti a keletkezett űrt. A program szerzői ugyanis nem kisebb célt tűztek ki, mint egymillió állami lakás megépítését az elkövetkezendő négy évben. Az igazi megdöbbenést csak az okozza, amikor ezt a számot összevetjük a Szövetségi Statisztikai Hivatal adataival és kiderül, hogy az nagyjából megfelel az elmúlt évek összes (azaz magán és állami) lakásépítési tevékenységének, amely 2016 és 2019 között 247.056 lakás volt évente. Vagyis ha az állam ilyen mértékű lakásépítésekbe kezdene, akkor feltételezhetően azzal számol, hogy teljesen kiszorítja a magán úton építkezőket a piacról. Hiszen különben honnan lenne elég kőműves, villanyszerelő, tetőfedő, vízvezeték-szerelő, hogy mindkét fél igényeit kiszolgálja? Azt azonban úgy látszik, nem veszik figyelembe, hogy az építőipar 2016 és 2019 között csak az új lakások építését tekintve 137,4 milliárd eurónyi pénzügyi forgalmat bonyolított.

Hogyan tudja az állam mindezt fenntarthatóan finanszírozni?

Először is, a program szerint a Zöldek a kétmillió eurót elérő és meghaladó vagyonra évi 1%-os vagyonadót vezetnének be. Ezzel két legyet ütnének egy csapásra: az állami bevételek mellett, az adó miatt még kevésbé érné meg magánszemélyként építkezni, hiszen a házak és lakások értéke után is meg kellene fizetni a vagyonadót. Emellett a 100.000 eurót meghaladó jövedelműeket sújtó adók is növekednének. Míg jelenleg a legmagasabb, azaz 45%-os jövedelmi adókulcs csupán az évi 265.327 eurós jövedelemtől lép életbe, a Zöldek már évi 100.000 eurós jövedelemtől bevezetnék a legmagasabb adókulcs alapján való adózást. De vajon kit érintenének elsősorban ezek a szabályozások? Azokat az adófizetőket, elsősorban szakembereket és a magasan képzett munkavállalókat, akiket világviszonylatban már így is kiemelkedően magas adóterhek sújtanak, és akik a befizetéseikkel a legnagyobb mértékben járulnak hozzá a szolidáris közösséghez. Változna a legmagasabb jövedelműeket sújtó adókulcs mértéke is, ez 250.000 eurós jövedelemtől 48%-ra emelkedne. További adóreformként a tőkenyereségre kivetett adó átalakítása szerepel még a programban, amelyet a tervek szerint progresszíven, azaz jövedelem alapján adóztatnának meg. Ez az intézkedés az alacsony jövedelmű befektetőket hivatott tehermentesíteni.

Meg kell hagyni, ez esetben a Zöldek részben jó úton járnak: Még mindig rendkívül magas azoknak a csúcskeresetűeknek az aránya, akik kijátsszák a rendszert és nem járulnak hozzá a szolidáris közösséghez, ellenben potyautasként élvezik annak előnyeit. Az ilyen esetekben felmerülő hiányosságok megszűntetését a józan ész diktálja. Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy megoldhatjuk a problémát azzal, amennyiben ezt a réteget még magasabb adóterhekkel sújtjuk, hiszen ez csak tovább motiválná őket a kiskapuk keresésére. Ehelyett éppen a szolidáris közösségben való részvételt kellene ismét vonzóbbá tenni. Ez magában foglalja az egyre növekvő adóterhek csökkentését is. Márpedig a nemzetközi összehasonlítások is azt mutatják, hogy az adóterhek csökkentése sürgető lenne: Németország az OECD tagállamai közül a maga 51%-os adóterheivel (jövedelemadó plusz munkavállalói és munkáltatói járulékok levonva a pénzbeli juttatásokat), amelyek az egyedülálló, gyermektelen munkavállalókat sújtják, a második helyen áll. Összehasonlításul OECD tagállamainak átlaga a 2019-es évben 40,3%-ot tett ki. Ettől függetlenül el kellene gondolkodni azon is, hogy a jelenlegi pandémiás helyzet lehetővé teszi-e egyáltalán az adók további növelését? Jelenleg minden arra mutat, hogy inkább adókedvezményekre lenne szükség az újraindításához.

A vállalatok terén sem jobb a helyzet: Az összehasonlítások itt is azt mutatják, hogy Németország a 29,9%-os kombinált társasági adójával az OECD-skála felső végén helyezkedik el. Az Európai Unió harmadik legmagasabb társasági adókulcsával büszkélkedhet, (Franciaország és Portugália mögött), az OECD tagállamok körében pedig az ötödik legmagasabbal. Minden jel arra mutat, hogy az új törvények és rendeletek által tervezett további terhek helyett megérett az idő az enyhítésekre.

Utolsó lépésként, mivel a programban felvázolt átfogó változásokat még a plusz adóbevételek sem tudnák maradéktalanul finanszírozni, a Zöldek eltörölnék az Alaptörvényben lefektetett adósságféket, amely így nem akadályozná a tervezett nagyvonalú beruházásokat. Mindent egybevetve azt mondhatjuk, hogy a választási program jelentősen növelné az állampolgárok és a vállalatok terheit. Ez viszont azt a látszatot kelti, mintha az iromány egy másik időszakból származna, amikor a koronavírusnak még híre-hamva sem volt, az állami bevételek pedig csak úgy pezsegtek. Pozitív gazdasági ösztönzőket, úgy mint alacsonyabb adók és illetékek, vagy progresszív intézkedéseket sajnos hiába keresünk a programban. Úgy tűnik, hogy a Zöldek elsősorban új szabályozásokra, törvényekre, magasabb adókra és járulékokra építenék Németország jövőjét. Hogy ez stabil alapot jelent-e, továbbra is kérdéses.

Ahogy az is, hogy megválasztásuk esetén vajon mennyire ragaszkodnának a Zöldek a programtervben lefektetett elképzeléseikhez? Hiszen az utóbbi években  tartományi szinten már bebizonyosodott, hogy a programjukba foglalt nagyléptékű tervek és a végül megvalósított intézkedések nem feltétlenül azonosak egymással. Ezt bizonyítja Winfried Kretschmannak sikeres kormányzása is, aki Baden-Württemberg miniszterelnökként megmutatta, hogyan lehet egymással sikeresen összeegyeztetni az ökológiai és gazdasági érdekeket.  Meglátjuk, hogy a Zöldek, amennyiben 2021 szeptemberében bizalmat kapnak, szintén hasonló pragmatizmussal fognak-e hozzáállni a szövetségi kormányzáshoz.

Fordította: Fodor Kinga