Németországban újabban furcsamód rákaptak a szoborállításra, amit óhatatlanul is végzetes fejleménynek kell tekintenünk. Hosszú távon ugyanis a Berlini Köztársaság különben sem mélyen gyökerező történelmi tudatának bedarálásáról van szó. Ezzel teljes történelmi struktúrákat adnak át az enyészetnek a napi politikában éppen felkapott divat érdekében.

 

A történelmi tények ismeretének vétkes hiánya

A történelem esztelen kiakolbólításának tünetei felett már nem lehet elsiklani. Manapság már kétségbe vonják Stauffenberg gróf erkölcsi feddhetetlenségét is, mivel nem lehet őt kikezdhetetlen demokrataként kisajátítani, pedig ő bátran Hitler ellen fordult és 1944 júliusában egy bombával akarta meggyilkolni a zsarnokot és megváltani Németországot a nácik uralmától.Berlinben demilitarizálják, azaz átnevezik azokat az utcákat, amelyek a porosz tábornokok nevét viselik azon páneurópai harcban, amely 1812-ben felszabadította a kontinenst a francia katonai diktátor, Napóleon igája alól. A berlini külügyminisztérium ülésterméből nemrégiben eltávolították a tárca létrehozójának, Otto von Bismarcknak képmását azzal a faramuci indoklással, hogy a német birodalom első kancellárja három háborút vezetett, sajnálatos módon férfi volt, sőt mi több, a gyarmatosítás pártfogójának is tekintik. Micsoda bűnös tudatlanság a történelmi tényekkel szemben! Bismarck volt az utolsó, aki az újonnan létrehozott birodalom gyarmati terjeszkedésében érdekelt volt. Nem szívesen támogatta a tengerentúli gyarmatszerzéseket, és többször fontolóra vette, hogy megszabadul az afrikai gyarmatoktól. Az üléstermet egyébként ma „A német egység csarnokának” nevezik.

Mély történelmi tudatlanság

Valószínűleg ennek a német történelem megmásítási mániának az eddigi legdicstelenebb csúcspontja a münsteri Westfälische Wilhelms-Egyetem azon döntése, hogy alapítója és nagylelkű mecénása nevét törli hivatalos nevéből. Ez a határozat is a mély történelmi tudatlanság tanújele, ugyanis az első világháborút megelőző időszakban nem találunk még egy olyan európai államfőt, aki nagyobb mértékben segítette volna országa egyetemi és tudományos életét, mint az utolsó porosz király és német császár, II. Vilmos, a történelemről megfeledkező Münster-vidéki egyetem hamarosan eltörölt névadója. Mire jó az ilyesfajta értelmetlen „csonkolás”? A történelempolitikai szempontból kegyvesztett személyek korántsem baljós alakok a német borzalmak rémisztő arcképcsarnokából, sőt: minden diszkriminált és leminősített emberfő meghatározó szereplője a német nemzeti történelemnek. Így van ez fokozottan II. Vilmos esetében is, személyiségének minden pozitívumával és árnyoldalával együtt. Nincs olyan francia, angol sőt még akár spanyol ember sem, akinek akár csak eszébe jutna kiközösíteni nemzetének emlékezetpolitikai tárházából olyan történelmi szempontból igenis megkérdőjelezhető személyiségeket, mint XIV. Lajos, III. György vagy II. Fülöp királyok. Németország ebben a tekintetben is baljós útra lépett – egy olyan történelmi-politikai zsákutcába, amelyet más európai országokban, nevezetesen Lengyelországban és Magyarországon fejcsóválással nyugtáznak.

Ellentétes irányzatok

Ez különösen annak tükrében igaz, ha olyan kezdeményezésekkel hasonlítjuk össze az új német szoborállítási kedvet, amelynek eddigi fény- vagy mélypontja Lenin életnagyságnál is nagyobb szobrának felállítása volt 2020 júniusában Gelsenkirchen városában. Bár ezt az alávaló kezdeményezést csak a Németországi Marxista-Leninista Párt – egy nyíltan alkotmányellenes célokat követő sztálinista mikropárt – képviselői indítványozták, de az illetékes városi és járási közigazgatási bíróságok Gelsenkirchenben és Münsterben határozatukban leszögezték, hogy az emlékmű állítása kifejezetten engedélyezhető. Ezzel legitimálták egy olyan ismert világi gonosztevő személyiség piedesztálra emelését, aki 1917 októberében erőszakkal szétzúzta a parlamentáris és demokratikus rend felvirágzását Oroszországban, és ezzel az oroszokat több mint 70 évnyi kényszeruralomnak vetette alá. Szintén emlékműre méltónak ítélték a Berlini Köztársaságban a fent említett párt második névadóját, Marx Károlyt is, akinek szülővárosában, Trierben a Kínai Kommunista Párt egy művészeti szempontból is a korunkkal és társadalmunkkal teljességgel összeegyeztethetetlen, az 1950-es évek szocialista realizmusát idéző emlékművet állíttatott. A műemlékállítást nem csupán a keletnémet állampárt utódja, a Balpárt, hanem a CDU és az SPD városi képviselői is tapssal köszöntötték. Hasonlóképp örvendeztette meg a kínai erőszakos hatalmi rendszer első számú vezetője, Hszi Csin-ping még 2014-ben Wuppertal városát egy Friedrich Engels-et egy többtonnás acéltömbön állva megörökítő hatalmas bronzszoborral. A Kereszténydemokrata Unió és a Szociáldemokrata Párt vezetésével működő városi képviselő testület ott sem fogalmazott meg semmilyen aggályt a totalitárius uralom mételyével érkező ajándék elfogadása ellen.

Mennyire kell naivnak lenni ahhoz, hogy ellentmondás nélkül elfogadják a kínai külpolitika egyértelműen kultúrimperialista húzását? Ráadásul csatlakozva annak a tudományos szocializmusnak az egyik alkotójához címzett, idegen indíttatású dicsérethez, akinek otromba fantáziái a társadalom túlhaladottságáról majdhogynem apokaliptikus szenvedést és balsorsot hoztak a 20. századi világnak?

Megfontolt Kelet-Közép-Európa

Közép-Kelet-Európa országaiban, mindenekelőtt Lengyelországban, a három balti államban és nem utolsósorban Magyarországon sokkal megfontoltabb bánásmódot tanúsítanak a múlt jeles és kevésbé jeles személyeivel. Ezekben az országokban ódzkodnak a történelmi személyiségek indokolatlan sárba tiprásától, emellett pedig a kommunizmus maradéktalanul elcsépelt látszathőseit is oda telepítik át, ahová tartoznak és ahol már kárt sem okozhatnak: ugyan nem a vastelepre, de legalább egy múzeumba – az észt fővárosban, Tallinban a „Szörnyetegek parkjába” vagy a Budapesttől délnyugatra kialakított Szoborparkba. Itt Lenin, Marx és Engels elvtársaival karöltve óv attól a szerencsésen leküzdött múlttól, amelynek visszatérésétől remélhetőleg megkímélik ellenlábasaikat, Trier és Gelsenkirchen Marxot követő derék polgárait.