Az Európai Unió (EU) csak decentralizált és szubszidiárius formában, a „nemzetek Európájaként" fog boldogulni. Az új paradigmának pedig az alábbiak szerint kéne szólnia: sokszínűség belül – egység a kívülről érkező fenyegetésekkel szemben. Az EU-nak meg kell tanulnia konstruktívabban kezelni Európa sokszínűségét és decentralizációját. Magyarországgal való kapcsolata ennek próbaköve lehet.

Aki egy kis időt eltöltött Magyarországon vagy más közép-európai államban, mint például Szlovákiában, Csehországban és Lengyelországban, már elámulhatott az utcaképen. A közrend felszíne alatt egy eltérő migrációs- és határvédelmi politika, valamint ezek mögött egy másfajta – Nyugat-Európától eltérő – állam- és politikaértelmezés húzódik meg.

Kifejezetten nyugati dolog, hogy a határokat le akarjuk küzdeni; sokáig ez főként a külvilág felé volt igaz, mára viszont már a fordítottja az érvényes – a külvilággal szemben akarjuk ezeket legyőzni. Néhány éve már egy lépéssel tovább mentünk, és a wokizmuson keresztül a nemek közötti természetes határokat is le akarjuk győzni.

Egy szivárványideológia ilyenfajta elhatárolódásait, amelynek fő irányvonalai a genderizmus és az antirasszizmus, a lengyel vagy a magyar többség a kultúra dekadens önfeloldásának tekinti. Ezzel szemben a fizikai és kulturális határokhoz való magyar és lengyel ragaszkodást a nyugati „ébredők” illetik „jobboldali, autoriter és nacionalista" jelzőkkel.

A Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa közötti különbségtétel méltatlanul kiment a divatból. Az egységes „Európa" kifejezése azonban elmossa az idők során kialakult sokrétű kulturális és földrajzi különbségeket. A legerősebb különbség ma abban rejlik, hogy Kelet- és Közép-Európa országait évtizedekig a kommunista utópia uralta. Ezért ezen államok sokkal ellenségesebbek az utópisztikus elképzelésekkel szemben, mint a Nyugat, amely a hosszú jóléti időszak után kezd túlságosan magabiztossá válni. Nekik már nincs szükségük arra, hogy a valóságot és a józan észt feláldozzák a ködös vagy woke fantáziákért.

Magyarország önérvényesítő politikája

Egy globális kategóriákban gondolkodó moralista saját társadalmának rövid távú érdekeit akarja legyőzni. A saját önérvényesítésről való lemondás, amelyet Németországban és a nyugati világ nagy részén tapasztalunk, azonban egy szokatlan folyamat a fejlődésben és a történelemben.

Ide tartozik a nyitott határok és az ellenőrizhetetlen migráció politikája, az ellenséggel szembeni védekezési készség hiánya, egy külső fellépésre képtelen EU létrejötte, és újabban a saját kultúránk elleni nyílt harc, amelyet „posztkoloniálisnak, rasszistának és homofóbnak" rágalmaznak.

A magyar politika viszont az „önön magunk (érdek) érvényesítése" címszó alá sorolható: a polgárság, a szuverén nemzetállam és az európai kultúra, különösen a kereszténység önérvényesítése a civilizációk globális összecsapásában. E napirend révén Budapest a világ minden tájáról érkező konzervatívok szellemi központjává vált. A magyar kormány sikereiből megtanulták, hogy csak a politika intellektuális átjárhatósága segít ellenállni annak a kísértésnek, hogy – ahogyan az a brit konzervatívoknál vagy a CDU-nál történt – választásról választásra egyre közelebb kerüljenek a „progresszív" pártok vágyálmaihoz.

Magyarország új fejlődése a múlt lenyomatai mellett a liberalizmus és a kommunitarizmus szintézisén alapul. A szabadság és a rend, illetve az egyén és a közösség közötti középút áll szemben mind a kommunista, mind a neoliberális univerzalizmussal. Nem kevesebbről van szó, mint az élet ellentétes pólusai közötti egyensúly véget nem érő kereséséről.

Ezzel az önérvényesítő politikával Magyarország közvetlenül szembeszáll a Nyugat moralizmusával és globalizmusával, mindez pedig korlátlan ellenszenvet váltott ki az országgal és annak kormányával szemben, mi több, az EU Magyarországnak járó támogatásainak a visszatartásához vezetett. Különösen Orbán Viktor miniszterelnök került a kereszttűzbe, annak ellenére, hogy hosszú kormányzása alatt a sivár állapotokból virágzó és magabiztos országgá változtatta Magyarországot. A vádak teljes mértéktelensége csakis egy olyan politikus elleni nyílt hatalmi harccal magyarázható, aki az ellene szemben felhozott vádakkal szemben világos és sikeres alternatívát állít. Az alternatívákban való dialektikus tanulás helyett ez a különbözőség – még európai szinten is – a politikai gondolkodásmód rosszindulatú polarizációjához vezet.

 

Orbán filozófiája a szabadság és a rend egyensúlyáról

Orbán elkövette azt a hibát, hogy „illiberális demokráciának" nevezte Magyarországot, és ezzel kesztyűt dobott az európai liberálisoknak. A liberalizmus – Orbán Viktor szerint – megtagadta Európa önön gyökereit. A keresztény alapokon nyugvó Európát felváltotta egy meghatározhatatlan, nyitott társadalom üres képe.

A liberalizmus képtelen megvédeni a határokat és a szükséges közvagyont. A család egy tetszés szerint variálható együttélési formává vált, ezzel szemben a nemzetet egy negatív és elavult konstrukciónak tekinti, az állam pedig immár nem garantálja a biztonságot. A liberális Európának nincs iránya, mindössze egy tartalom nélküli forma. A liberális demokrácia liberális nem-demokráciává fejlődött, amelyben van liberalizmus, de nincs demokrácia.

A radikalizálódó liberalizmus következményeinek kritikája a kommunista uralom utáni években szerzett saját fájdalmas tapasztalatokon alapszik. A gazdasági határok radikális liberális feloldásának szélsőséges ellenpólusaként a versengő egoizmus elvágta az emberek közötti kapcsolatokat, identitásvesztéshez és gyökértelenséghez vezetett, és hozzájárult a középosztály pusztulásához.

Az eszmetörténet szempontjából Orbán politikája a liberalizmus és a kommunitarizmus középútjaként és szintéziseként írható le. A társadalomnak viszont az egyéni szabadság és a közösségi érdekek pólusaiból kell állnia.

Későbbi beszédeiben Orbán elfordult ettől a negatív koncepciótól, és pozitívan vallotta a „keresztény demokrácia" tézisét, amely egyszerre képviseli a kereszténység, a szabadság és az emberi jogok értékeit. A keresztények hittek az emberi szabad akaratban, volt erkölcsi iránytűjük, és immunisak voltak a dekonstruktivista és neomarxista ideológiákra. Magyarország ma az egyetlen olyan ország a világon, ahol az üldözött keresztények segítése a „Hungary Helps" projektjein keresztül állami feladatnak számít.

Jóléti helyett munkaalapú juttatások a szociál- és családpolitikában

Magyarországon a szociális segély csak valamiért cserébe jár. Ez a kölcsönösség elve a támogatás és a kereslet egyensúlyát hivatott érvényesíteni, és jobban hozzájárul a szociálisan gyenge csoportok társadalmi integrációjához, mint a német jóléti államban a szolidaritás feltétel nélküli formái, amelyeket az „állampolgári juttatással" betonoztak be.

Magyarországon még ezen túlmenően is az a mondás: szociális mindaz, ami munkát teremt. A társasági adó mindössze 9%-ot tesz ki, a jövedelemadó pedig 15%-ot. Teljes foglalkoztatottság uralkodik. A 2010-es 1,7 millióról 2022-re több mint 4,6 millióra nőtt a jövedelemadó-kötelese személyek száma.

Magyarország családpolitikája egyszerre szolgál demográfiai, társadalmi, gazdasági és kulturális szempontokat. A demográfiai válságot nem az idegen kultúrák integrálásával, hanem a magasabb születésszámmal kívánják leküzdeni. A családokat nem a gyermekek után járó pénzügyi juttatások egyszerűsített szétosztásával, hanem adókedvezményekkel támogatják, ami a sokgyermekes klánok helyett a dolgozó középosztálynak kedvez.

Az alternatív szexuális irányultságot magánügynek tekintik, nem diszkriminálják, de nem is hirdetik, pláne nem az iskolai tanórákon. Mindez Brüsszelben köztudottan a szexuális kisebbségek diszkriminációját jelenti. Magyarországon nem is a házasságot támogatják önmagában – mint teszik azt Németországban a házasság után járó adókedvezmény révén – legyen szó bárkikről is, hanem a gyermekes családokat. Egyetlen anya sem kerülhet anyagilag rosszabb helyzetbe. Az anyák 30 éves korukig nem fizetnek jövedelemadót, négy vagy több gyermek esetén pedig egy életen át mentesülnek ezen adófajta alól. Magyarországon az elmúlt tíz évben 1,23-ról 1,59-re emelkedett az egy nőre jutó születési ráta aránya....

Realizmus az ukrajnai háborúval kapcsolatban

Ukrajna gyakran tragikus közvetítő szerepe Nyugat és Kelet, és végső soron a multilaterális és többpólusú világrend fogalmai között csak a belső föderalizmus és a külső semlegesség harmadik útjaival lett volna elkerülhető.

Ehelyett ma Ukrajnában Oroszország nagyhatalmi politikája, az ukránok nacionalizmusa és a Nyugat Ukrajna irányába való részrehajlása kerül ütköztetésre. A Nyugat – a világ nagy részével ellentétben – szolidárisnak mutatkozik Ukrajna irányába. Hiszen, meg kell védeni a többoldalú világrend alapjait, amelyben minden kis államnak joga van a létezéshez és egyenlő jogai vannak a nagyhatalmakkal szemben.

A magyarok számára Ukrajna nem számít egy olyan szabad demokráciának, amelyet idealista alapon kellene megvédeni. Az ellenzéki pártok háború kitörése utáni betiltása és az ukrajnai magyar kisebbséggel való bánásmód sokatmondó tények. Magyarország történelmének legnagyobb humanitárius akciója keretében széleskörű segítséget nyújt az ukrán menekülteknek. Budapest egyúttal támogatta az EU első tíz, Oroszországgal szembeni, szankciócsomagját is.

Orbán „hősiesnek" nevezi Ukrajna függetlenségi harcát. De ez csak azért lehetséges, mert a Nyugat masszívan támogatja. Minden szimpátia ellenére nem szabad figyelmen kívül hagyni az egész kontinenst fenyegető eszkalációs spirál veszélyét, amely minden egyes új fegyvertípus leszállításával növekszik. Mivel Magyarországnak nincs hatalma a háború befejezésére, ezért – Orbán szerint – meg akarja védeni magát. Az ukrán érdekek nem előbbre valóak a magyar érdekeknél. Magyarország nem vesz részt a fegyverszállításokban és az energetikai szankciókban, mert ez önfeláldozás lenne a 80%-ban Oroszországból származó energiaimport fényében.

A magyar kormány követi a nagyhatalmi konfliktusoknak a realista politikatudományi iskola téziseinek megfelelő geopolitikai értékelését, amely iskola az Egyesült Államokban ma elsősorban John Mearsheimer nevéhez fűződik. Mearsheimert Orbán Viktor háromórás beszélgetésre fogadta.

Mearsheimer meglátása szerint a háború esetében a Nyugat által még a harcok megkezdése előtt folytatott – Ukrajna semlegesítésének megszüntetésére irányuló – politika miatt egy, az USA és Oroszország között, geopolitikai proxy-háborúról beszélhetünk. Még ha az orosz támadás egyértelműen elítélendő is, a Nyugat cinkos szerepét az események alakulásában – mégpedig azzal, hogy Oroszország kapujához való előrenyomulási szándékában megsértette a jogos orosz biztonsági érdekeket – el kell ismerni.

Sok magyar aggódik amiatt, hogy az amerikai elnök először szigorúan elutasítja bizonyos fegyverek szállítását, mert azok a harmadik világháború esetleges kitörését okozhatnak, majd néhány héttel később vagy elfelejtette ezen kijelentéseit, vagy egy új rendelkezéssel írja ezeket felül. Másrészt Orbán újra és újra követeli, hogy Európa fegyverszállításait kössék a tűzszüneti tárgyalásokra irányuló erőfeszítésekhez.

Ezek a tárgyalások nem egy igazságos békét jelentenének, hanem Ukrajna felosztását, amit ugyanakkor a többi államnak is el kellene fogadnia, mint a tűzszünethez vezető út feltételét. Ukrajna hatalmi pólusok szerinti felosztása egyúttal megindíthatná a többpólusú világrend felé való átmenetet.

Európa az illuzionizmus és a realizmus között

A deglobalizáció irányába mutató új tendenciák Oroszország kirekesztése miatt alakultak ki. Az Egyesült Államok eltávolodása Kínától, továbbá a növekvő rivalizálás Washington és Peking között globális gazdasági protekcionizmusba fordulhat át.

Orbán külpolitikája a kultúrák és hatalmak együttélését a gazdaság és a technológia összekapcsolhatóságával kívánja ötvözni. Az ellenségek felhalmozását, amelyet a Nyugat ma a deglobalizáció szakaszában folytat, szembeállítja a „baráti államok felhalmozásával". A nagyhatalmak együttélésének és a kisállamok összekapcsolhatóságának ezzel a keverékével Magyarország hidat kíván építeni az illuzórikus multilateralizmus és a többpólusú világrend hatalmi-politikai realitásai között. Egy feltétlenül esedékes új stratégiai vitában kellene tisztázni, hogy a Nyugat és Európa jövője az egyetemes érvényesség folyamatos igényében vagy az önkorlátozáson keresztül történő önérvényesítésben rejlik-e.

A Nyugat- és Közép-Európa közötti megosztottság a „mind szorosabb Unió" és a „nemzetek Európája" képviselői közötti konfliktusban is tükröződik. Európa identitása továbbra is sokszínű marad. Magyarország és az EU konfliktusaiban kiéleződik az európai centralizmus és a nemzetállami önérvényesítés konfliktusa.

Minden kísérlet Európa egyesítésére kudarcot vallott. E történelmi tapasztalatok alapján az EU csak decentralizált és szubszidiárius formában, a „nemzetek Európájaként" fog boldogulni. Az új paradigmának a következőnek kell lennie: sokszínűség belül – egység a kívülről érkező fenyegetésekkel szemben. Az EU-nak meg kell tanulnia konstruktívabban kezelni Európa sokszínűségét és decentralizációját. A Magyarországgal való kapcsolata ennek próbaköve lehet.