Oroszország Ukrajna ellen indított támadó háborújával egy csapásra megváltoztak az európai biztonsági, védelmi és külpolitikai prioritások. Ezen a téren gyakran halljuk a stratégiai szuverenitás, a védelmi készség és a külpolitikai ellenálló képesség hívószavát. Miközben Európa ritkán látott egységgel sorakozott fel ezen kérdések mentén – mi több, közös szankciós mechanizmus is be lehetett vezetni – az Európa jövőjét érintő számos további stratégiai kérdésben változatlanul egyeztetésekre van szükség. A két éven át tartó koronavírus-világjárvány lecsengésével éppen a magyarok szemében egyre fontosabb az élénk eszmecsere számos alapvető európai kérdésben. A továbbiakban az Európai Unió meghatározó kihívásait kívánjuk magyar szemszögből megvilágítani. A kifejtett álláspont vitaindítóként és ötletadóként szolgál egy új európai párbeszéd kezdeményezésére.

1. Az Európai Unió kelet-nyugati megosztottsága

Míg Francis Fukuyama 1989-ben még a történelem végéről beszélt, a Nyugat győztesként került ki a hidegháborúból és a kelet-nyugati újraegyesítéssel az európai együttműködés új dimenzióját nyitották meg, úgy tűnik, hogy mára egyfajta kijózanodás következett be. Ez annak a körülménynek köszönhető, hogy a két nemzedéknyi (1946-tól 2004-ig tartó) megosztottságot követően a földrész szerves összeforrása lassúbb és fáradtságosabb folyamatnak bizonyulhat, mint kezdetben várták. Az új tagállamokban, mindenek előtt Lengyelországban és Magyarországon az Európai Uniós tagság támogatottsága messze meghaladja a nyugat-európai mutatókat. Ennek ellenére széles körben terjed az a benyomás, hogy egy nyugati beállítottságú unióhoz csatlakoztak és annak mentalitását, eljárásmódjait és politikai szokásait kötelező ellenkezés nélkül elfogadni, miközben maga a „Nyugat” saját maga sem akarja elfogadni, hogy a kibővített Európai Unióban megváltozhatott annak érdemi jellege és érzékelése. Ezt a feltételezést bizonyítják a közép-kelet-európai országokban felbukkanó, ilyen értelmű narratívák, akárcsak az akadémiai viták során legújabban megjelent publikációk, mint például Krastev/Holmes: „Das Licht, das erlosch: Eine Abrechnung[1]“ vagy Mappes-Niediek: „Europas geteilter Himmel: Warum der Westen den Osten nicht versteht[2].” A megértettség hiányának ezt az átható érzése az Európai Unió cseppet sem anyagi, hanem sokkal inkább eszmei elszegényedésén alapul.

A közbeszédben mindenek előtt Magyarországon hiányolják, hogy a nyugat-európai régi elit sok tekintetben nem foglalkozik a közép- és kelet-európai országok érzelemvilágával. Még az uniós csatlakozást megelőzően ejtette ki egy francia államelnök azokat a szavakat, miszerint a közép- és kelet-európaiak kihagytak egy jó lehetőséget arra, hogy egyszerűen csak „tartsák a szájukat”. Hasonlóként reagálnak a régi tagországokból és mindenek előtt Brüsszelből érkező, gyámkodásként fogadott kioktatásra és figyelmeztetésre, főként amikor a szuverenitás olyan klasszikus kérdéseiről van szó, mint az államszerveződés, az állampolgárság, a határvédelem és sok hasonló kérdés. Ezzel azonban éppen az Európai Unió maga háborgatja saját legitimációjának alapvető szerkezetét. Magyarországon ezért egyre inkább megkérdőjelezik, hogy az európai projekt jelenlegi működési módja talán nem ellenpontozza-e saját célját, nevezetesen hogy szuverén nemzetállamok egyenjogú közösségét alkossa.

2. Egy új kultúrharc?

A nyugat-európai liberális véleményalkotó elit részéről megfogalmazott identitás-politikai, fajgyűlölet-ellenes, feminista, gender-ideológiai, a nyílt határokat és hasonló nézeteket képviselő társadalmakat propagáló követelések és ehhez idomuló nézetek Közép- és Kelet-Európa államaiban hitetlen kételkedést váltanak ki. Ezek az ideológiák valóban óhatatlan elemét képezik annak a szabad világnak, amelyhez 1989-ben csatlakozhattak? És ez a médiában, a kultúrában, a civil szervezetekben és a politika egyes részeiben folyó ideologizált viták valóban az európai polgárok véleményét és az európai szellemiséget képviselik? Ezek az európai többségi társadalmakat talán egyáltalán nem is képviselő nézetek talán nem vegyülnek egyfajta keleti missziós törekvéssel, ami arroganciával és tudálékossággal párosulva közvetlenül támadják az Európai Unió alapvető lényegét – a kötődés minőségét mindenek előtt a közép- és kelet-európai társadalmakban érzékelik égető és súlyos veszélynek. Mivel ezek a véleményformáló elitek sem rendelkeznek kellő demokratikus legitimációval, mégis a hangadónak vélt elit nevében szólnak, érzékelhetően meginog az Európai Unióba vetett hit. Ezt a sok tekintetben a véleményeken és kevéssé a tényeken alapuló politikai vitát csekély számú szereplő uralja, ezért elharapódzhat a veszélye annak, hogy az európai projekt megfosztja saját magát a legitimációjától és már nem tekintik demokratikus közösségnek.

A közép- és kelet-európaiak a jó életbe vetett hite a lehető legegyszerűbb alapvetéseken, a hazán, az otthonon, a családon, a munkáéval és elismeréssel járó egészséges boldoguláson, az állam és a társadalom természetes lételemeinek megőrzésén, a rend és a jog megőrzésén alapul, és ez vélhetően más országokban is így lehet. Míg a régi Európa balliberális véleményalkotó elitje egyre inkább alapverően is megkérdőjelezi az élet ilyen alapvető igazságait, addig a közép-európaiak és mindenek előtt Magyarország azzal tűnik ki, hogy nem kevesebb, hanem több gyermeket akarnak, hogy nem a betiltani, hanem támogatni akarják a saját lakóingatlant. Itt nem az államhatalmi újraelosztást, hanem a teljesítmény és munka alapú jóléti társadalmát; nem az illegális bevándorlást, hanem a kulturális és történelmi értékeket, nem egy istentelen egyveleget, hanem a keresztény hit megőrzését támogatják. A határok nélküli világméretű falu helyett változatlanul a hazájukat akarják otthonuknak tekinteni.

3. A demográfiai változás és gyermekeink jövője

Egy nagy formátumú államférfi fogalmazta meg egykoron, hogy nem a saját, hanem gyermekei vagy akár unokái és azok utódainak életének végégi tervez. Ez a kijelentés megbecsülést érdemel, mert kiterjeszti a politikai tervezés és politikai szerepvállalás horizontját, egyúttal pedig figyelembe veszi a jövő nemzedékek érdekvilágát is. Európa öregszik és nem ritka már a gyermektelen család. A nyugat-európai országok több vezető politikai személyiségének rendezetlen az utódlása annak ellenére, hogy a saját utód kinevelése néhány évtizede még bevett szokás volt. Ha azonban sokhelyütt egyszerűen meg sem születik annyira jelentős számú gyerek és a politikai cselekvés egyes dimenzióiban fel sem sejlenek, akkor Európa aláássa a jövőbeli kilátásait.

Ez a kihívás már önmagában is az egyik legnagyobb, amivel a modern ipari társadalmak szembesülnek, hosszú távon pedig szinten minden európai országban aláássa a saját jövő alakíthatóságába vetett hitet. Annál jobban teszi tehát a gyermekbarát és a gyermekeknek megfelelő politika, ha adózási ösztönzőkkel, a gyermekvállalás és a lakásépítés támogatásával szemléletváltást vált ki a társadalomban, ahol a gyermekzsivaj zene a füleinknek és nem a megkedvelt gyermektelen csend megzavarása. A demográfiai változás veszélyei hamar valós anyagi veszélyeztetésbe csaphatnak át, ha nem hoznak hosszú távra szóló ellenintézkedéseket. Ha a döntéseknél már nem veszik figyelembe a jövőbeni nemzedékeket, akkor óhatatlanul elapad a demokratikus elfogadás.

4. Migráció

A demográfiai változások fent vázolt kihívásával közvetlen összefüggésben áll a tömeges bevándorlás fenyegetése. Miközben a balliberális véleményalkotó elit el akarja hitetni, hogy a világ minden tájáról érkező migráció jó lenne, addig Európa lakosságának reprezentatív metszete ezt az elképzelést már több mint aggasztónak tartja, de ez hatványozottan így van Közép- és Kelet-Európában élők körében. A migrációs válságban csúcsosodtak ki olyan problémák, mint Európa kelet-nyugatot megosztottsága, a balliberális narratíva véleményuralma az új kultúrharcban, valamint a gyermekeink jövőjéhez fűződő kérdések. A szavazatok tekintetében fajsúlyos „anywheres“, a bárhol megélni hajlandó, a jól kereső és a moralizáló újbalos nagyvárosi elitek egyvelegének értelmezésmódjának elképzelése szerint egyre inkább vegyítsék és elegyítsék a lakosságot a mindenek előtt sokgyermekes, de alacsony teljesítményű országokból, szerte a világból érkező emberekkel. Ezzel szemben a még mindig többséget alkotó, de hathatós politikai leképeződésnek híján lévő „somewheres“, egy helyen megélni akarók lehetőség szerint meg kívánják őrizni a viszonyokat és csak fokozatosan akarnak azokon változtatni, de mindenek előtt saját maguk akarják meghatározni, hogy kivel élnek együtt. Ebbe az ellentétpárba tagozódnak be a közép- és kelet-európai emberek, túlnyomórészt a „somewheres“ táborát képviselve, akik úgy akarják megőrizni országukkal, hazájukkal, nemzetükkel, vallásukkal és kultúrájukkal a természetes életkörnyezetüket, hagyományaikat és szokásaikat Európában, ahogy azok vannak. Számukra Európa a maga zsidó-keresztény örökségével az európai életmódot egyáltalán lehetővé tevő nemzeti önazonosságokon alapul.

A közép- és kelet-európai emberek megtanultak boldogulni a megszállással és a hódítással, ezért kifinomultan érzékelik az ebből a modern kori népvándorlásból fakadó fenyegetettséget. A történelem során kiélezett, majdhogynem szeizmográfiai érzékenységgel tárják fel a hangzatos szavakat cséplő ideológiákból és nagyhatalmú nagyhatalmakból kiinduló veszélyeket, a kisebb országokat magáénak tudni akaró, véleményalkotó és hangadó arroganciát. És itt kerülnek képbe a kultúrharcos elit kommandók fent vázolt megosztottsági fantazmagóriáiból születő forgatókönyvek. A migráció okozta fenyegetettsége mindenütt jelen van és közvetlen rövid-, közép- és hosszú távú hatása van. Aláássa az Európai Unió demokratikus legitimációjába vetett hitet és első sorban azokat a főként közép- és kelet-európai tagállamokat érintik, amelyek történelmüknél fogva homogén nemzetállamok, bár jelentős őshonos kisebbségekkel rendelkeznek és ezen nem is akarnak változtatni. Az egész európai projektre lassan ható méregnek tűnhet az a szándék, hogy előírják ezeknek az országoknak, milyen legyen a saját népességük összetétele. Ez már önmagában is hatalmas fenyegetést jelent, de ezt még tetézi is számos európai ország önhibájának betudható sérülékenysége.

5. Terrorizmus és antiszemitizmus

A migráció fenyegető következményeinek tükrében adott esetben felbukkan az iszlám terrorizmus veszélye és párodul az antiszemitizmus már ma is belátható, mindenek előtt a nyugat-európai nagyvárosokban jelentkező térnyerésével. Miközben például Budapest egyike Európa azon igen kevés nagyvárosai közé tartozik, amely több zsidónak mint muszlimnak az otthona, Nyugaton ezek az arányok megfordultak: ott a radikális és erőszakos cselekményektől sem visszariadó muszlim bevándorlóktól indul is a végeláthatatlan antiszemitizmus. Ez a veszély az Európai Unió fokozott érzékenységéhez kapcsolódik, hiszen prominens tagállamai évtizedeken át kergették azt a vágyálmot, hogy a vegyes társadalom és a globalizált multikulturalizmus előnyös és gazdagító. Ennek éppen az ellenkezője igaz: egyes európai országokban az intoleráns, felvilágosodás előtti párhuzamos társadalmak tükrében a társadalom szövetének szétszakadásával fenyeget, ráadásul a terrorizmus táptalaja is gyarapodik. Ami szellemi veszélyforrásként veszi kezdetét, az hamar közvetlen, az alapvető életfeltételeket fenyegető veszéllyé válik, ami már jó ideje kibontakoztatta súlyos következményeit. Ez elsődlegesen azokat a bevándorló országokat sújtja, amelyekben jelentős számú muszlim kisebbség él. A bevándorláshoz hasonlóan a terrorizmus és az antiszemitizmus először a társadalom sérülékenyebb részeit sújtja, mielőtt annak egészére kihatna. Ebben az esetben is az Európai Unió hitelessége és demokratikus legitimációja forog kockán, hiszen nem volt képes hitelesen megoldani mindezeket a problémákat, sőt bevándorlási és migrációs politikájával tágra nyitotta a kapukat az Európán kívüli országok előtt – jócskán az ebben az emberkísérletben részt venni nem kívánó közép- és kelet-európai társadalmak kárára.

Következtetések

A fent leírt irányzatok és veszélyek ellen hathatós fellépéshez merőben új megközelítésre van szükség. A régi hatalmi központok véleményalkotó elitjének és döntéshozóinak sokkal több tudást és tapasztalatot kellene szerezniük és jóval több megértést kellene tanúsítaniuk a kelet- és közép-európai országokban élő emberek ötletei, látásmódja, látásmódja és érzékenysége tekintetében. Érdemben kell foglalkozniuk azokkal az országokkal, amelyeket meghatároznak a kétféle diktatúrával szerzett tapasztalataik? Tudatosítaniuk kell, hogy a Kelet nem pusztán csak becsatlakozott, hanem hozzájárul a földrész gazdagságához is. Európát annak élő közepéről kell újragondolni és újra elmesélni, és erre a magyarok is készen állnak. Magyarországhoz fűződő történelmi, nyelvi és kulturális közelségével Németország kitűnő adottságokkal rendelkezik ahhoz, hogy tisztes közvetítővel járjon el, annál is inkább, mivel Németország egy része osztozik Magyarország diktatúrákkal szerzett tapasztalataiban.

 

[1] A kialudt fény: Leszámolás”

[2] Európa megosztott ege: Miért nem érti meg a Nyugat a Keletet?