Viták Magyarországról – Viták Németországról? - Magyarország, mint tudatos ellenmodell

Az Orbán Viktor miniszterelnök által 2010 óta vezetett konzervatív magyar kormány sok zöldpárti, baloldali és balliberális párt számára a saját meggyőződésük ellenpólusa, negatív példa és egy rémkép. Emellett Európában számos kereszténydemokrata és konzervatív világnézetű párt is fenntartásokkal viseltetik az általa képviselt sajátos, ugyanakkor nagyon sikeres és önmeghatározó politikával szemben. Mi az oka ennek a hozzáállásnak? Közelebbről szemlélve a Magyarországról szóló viták legalább annyit elárulnak a mai Németországról és egyben Európáról is, annak minden felháborodást kiváltó társadalompolitikai tendenciájával együtt.

Új trendek Németországban

Az elmúlt években Németországban és Európa számos részén figyelemre méltó változások mentek végbe. Az Egyesült Államokból Németországba átáramló mozgalmaknak köszönhetően a közéleti, tudományos, újságírói, politikai, valamint a társadalmi élet is gyorsan és mélyrehatóan megváltozott. Ezeket általában wokizmussal, genderizmussal, rasszizmus-ellenességgel, cancel-kultúrával, identitás-politikával, diskurzusok beszűkülésével, a kirekesztéssel jellemezhetjük, és olyan magatartást igazolnak, amelyek értékrendünk alapjainak dekonstrukcióján, átalakításán és elutasításán alapul, és mélyen ideológiai jellegű. Mindeközben más véleményeket kiiktatnak, megbélyegeznek, elítélnek, sőt harcolnak ellenük. Mindezt a „liberalizmus“ nevében teszik, ami a valóságban már nem is nevezhető liberalizmusnak, ez a hozzáállás sokkal inkább a tekintélyelvű kirekesztés jegyeit hordozza magában.

A háború után kialakult társadalmi vitáknak köszönhetően különösen Németországban találnak termékeny talajra ezek az elképzelések és megközelítések. Ezek a Németországban a társadalomban mélyen gyökerező Zöld Párt által különösen kedvelt, az erkölcs és a moralizmus iránti vonzalom által katalizált, gondolatok máshol könnyen arroganciának és mindentudó hozzáállásnak tűnhetnek. Az a tény, hogy ezek az új meggyőződések éppen Németországban ilyen erősek, többet mond az általános társadalmi körülményekről, mint a magyarországi konzervatív kormányzati gyakorlat bármilyen vélt vagy valós kritikája. Németországban a társadalmi vagy politikai meggyőződéseket nagyon komolyan veszik, és a meggyőződésük mellett az emberek aktívan kiállnak, gyakran az igazságérzet, a küldetéstudat és a saját álláspontok erkölcsi felmagasztalásának keverékével képviselve azokat.

A polgári oldal kihívásai Németországban

Ebben a komplex helyzetben különösen szembetűnő, hogy a Zöldek milyen erőteljesen átvették a vélemény hatalmat és ezáltal hogyan alakítják a vitákat és határozzák meg az értelmezési kereteket.  A fent leírt irányzatok, mozgalmak és világnézetek mozgatórugójaként a Zöldek a lehető legnagyobb rezonanciát és támogatást és a legszélesebb kiterjedést tudják elérni, s így gyakorlatilag az új mainstream közélet megtestesítői. A Zöldek és szavazóik nagyrészt a társadalom bevett részét képezik, sikeresek és biztos anyagi háttérrel rendelkeznek, egyúttal pedig az „uralkodó vélemény irányzat" őrzői. Ezzel szemben a polgári oldal úgy tűnik, hogy szótlan, tájékozatlan és cselekvésképtelen. A megfigyelő számára megfáradtnak tűnik, mintha a szociáldemokratákkal közös Merkel-kormányok fennállása alatt tartalmilag kiüresedett volna.

Egyrészt a németországi polgári oldalnak alig van érintkezési pontja a médiatér nagy részével, hiszen a németországi újságírók többsége, a politikai nézeteit tekintve, egyértelműen baloldalra húz. Ilyen környezetben a polgári közép alig tudja megfogalmazni világnézetét, mert állandó megfigyelés alatt áll, és egyoldalú nyomás alatt tartják. A polgári oldal nagyrészt nem fér hozzá saját értékrendje szerinti, hatékony médiához, és még ha vannak köreikből induló új kezdeményezések, akkor is fennáll a veszélye annak, hogy ezeket túl könnyen megbélyegzik, jobboldalinak állítják be vagy a legjobb esetben nem vesznek róla tudomást, figyelmen kívül hagyják. Az értékrend alapján való kirekesztés, mint uralkodó jelenség ugyanakkor abban is meggátolja a polgári oldalt, hogy a saját értékrendje szerinti platformokat észrevegye, használja és hatékonyan kiépítse, mivel a polgári réteg sem akarja, hogy megbélyegezzék vagy marginalizálják. Így reménytelenül ki vannak szolgáltatva a médiának és a politikai mainstreamnek. Már csak emiatt is elképzelhetetlen jelenleg Németországban egy olyan erőteljes konzervatív politika, mint Magyarországon. Még a közép-kelet-európai ország politikája iránti szimpátia is tabudöntésnek számítana, amit a média fősodor azonnal szankcionálna. Ennek fényében vajon lehet-e valaha is egy kiegyensúlyozottabb Magyarország-képet várni a német médiától?

Másrészt gyakran kritika éri az unió pártokat (CDU/CSU), azok „szociáldemokratizálódása", a vélt vagy valós zöld társadalmi elvárásokhoz való közeledés és a saját tartalmak feladása miatt, aminek következtében az eredeti polgári álláspontok jórészt elpárolognak. Ezek legjobb esetben is csak diffúzan vannak jelen, és ha léteznek is, akkor sincsenek egyértelműen megfogalmazva vagy nem követik őket konzekvens határozottsággal. A magyarországihoz hasonló markáns konzervatív politika német viszonylatban anakronizmusnak tűnik. A nyolcvanas évek Németországához hasonlítják. Valóban, maga Orbán Viktor mondta a közelmúltban saját politikájáról, hogy az: „A magyar modell olyan, mintha Helmut Kohlnak kétharmados többsége lett volna Németországban".  Az unió pártok önkeresési útja tehát folytatódik, és kevés jel utal arra, hogy lehetséges lenne egy konzervatív fordulat vagy megújulás egy olyan környezetben, amely a társadalom egészét tekintve balra tolódott. Sokkal valószínűbb, hogy az unió a saját politikai témáit csak karcsúsított vagy zöldkompatibilis, puha változatban kínálja majd.

Harmadrészt a politikai spektrum széttöredezettsége miatt a polgári pártoknak gyakorlatilag már nincs esélyük arra, hogy saját többségük legyen, sokkal valószínűbb, hogy a belátható jövőben a zöldektől vagy a szociáldemokratáktól függ majd a kormánytöbbség megszerzése. A szövetségi parlamentben (Bundestag) akár nyolc párt is helyet foglalhat, és nemcsak szövetségi szinten, hanem számos tartományban is már hárompárti koalíciók vannak hatalmon. A jelzőlámpa-koalíciónak (szociáldemokraták, szabad demokraták és zöldek koalíciója) csak Hamburgban, Alsó-Szászországban, Rajna-vidék-Pfalzban és a Saar-vidéken van saját többsége, így a Szövetségi Gyűlésben (Bundesrat: a szövetségi parlament felsőháza) a CDU/CSU-val kell megegyezniük. A polgári oldalnak továbbá komoly problémát okoz az a reprezentációs vákuum, mely szerint a polgári szavazók 20-25%-ának egyáltalán nincs politikai képviselete. Ezek a szavazók gyakorlatilag megosztottak a jobbra tolódott AfD és az előbb (CDU/CSU) vagy később (FDP) a baloldali pártokkal koalícióra lépő formációk között. Ezen választói csoportok mozgósítása nélkül azonban elképzelhetetlen a polgári többség Németországban. Ebben a helyzetben sokkal kényelmesebbnek tűnik beletörődni az állítólag megváltoztathatatlanba, és úgyszólván az SPD-vel vagy legjobb esetben a Zöldekkel való együttműködésre törekedni. Ebből a szempontból a magyar megfigyelők közül sokan alig hittek a szemüknek olyan helyzetek láttán, amikor az AfD nélkül is létre jöhetett volna a polgári többség, de a CDU mégis inkább a Zöldekkel alakított kormányt, mintsem az FDP-vel. Ez történt például Schleswig-Holsteinben. A CDU egy másik szövetségi tartományban ráadásul még a baloldali-szociáldemokrata-zöld koalíciót is tolerálja. Magyarországon viszont a két polgári párt szilárd társadalmi bázissal és széles támogatottsággal rendelkezik, ami megkönnyíti számukra egy liberális-konzervatív program megvalósítását.

Az európai pártpolitika szerepe

Hasonló fejlődés figyelhető meg az Európai Parlamentben is, amely még a német szövetségi parlamentnél is töredezettebb, így itt a polgári oldalnak még nehezebb többséget találni és képviselni saját álláspontját. A polgári oldal képviselőinek koncepció- és ötlethiánya európai szinten még szembetűnőbb. Az Európai Néppárt még abban sem reménykedhet, hogy többséget szerezzen a parlamentben, mi több az 1999 és 2004 közötti törvényhozási időszakot leszámítva soha nem is volt többsége. Ráadásul minden társadalmi megmozdulást Brüsszelben érdemes olya módon megfigyelni, mintha nagyítón keresztül néznénk, hiszen itt különösen szűk térben összpontosulnak ezek a mozgások. Az Európai Parlament, mint az európai politikai viták fóruma, a legkülönbözőbb politikai elképzeléseknek ad otthont; a nézetek itt élesen ütköznek, de végül gyakran mindenkinek kompromisszumot kell kötnie. Különösen szembetűnő volt ez a jelenség akkor, amikor a magyar miniszterelnök állt több alkalommal az Európai Parlament előtt a kérdések kereszttüzében. A magyar miniszterelnök politikai nézeteinek markáns képviselete úgy tűnt, mintha az elképzelhetetlen vagy felfoghatatlan aforizmája lenne, ami számos európai parlamenti képviselő számára egészen távol állt az élet valóságától. Ebben a közegben kerül definiálásra, megvalósításra és kiterjesztésre az európai politika. Így aztán nagyon gyorsan meghozatalra kerül az ítélet egy különös, konzervatív közép-kelet-európai országról. Nem meglepő tehát, hogy baloldali-liberális és zöld körökben fenyegetésként és valós veszélyként érzékelik egy sikeres, népszerű és nemzetközileg elismert polgári politika forgatókönyvét, amely szemben áll mindenfajta identitás-politikai irányzattal. Csak így magyarázható a magyar kormány politikája és Orbán Viktor személye ellen intézett, gyakran velőig hatolóan éles támadássorozat.

Mi az illiberális?

Orbán Viktor polgári kormánya egy klasszikusan liberális-konzervatív reformprogramot valósít meg Magyarországon, amely valójában számos európai liberális, konzervatív vagy kereszténydemokrata párt politikájához hasonlítható. A külföldi megfigyelő számára ezért meglehetősen zavaró lehet, hogy a magyar miniszterelnök 2014-ben „illiberális államról”, később pedig „illiberális demokráciáról” beszélt. Ez a gondolati konstrukció egyrészt egy, az amerikai politikai gondolkodásban nagyon is otthonos alapfeltevésen alapul, amely szerint a „liberális” a baloldali liberálisokat, az amerikai demokratákat vagy akár a ma wokizmusnak nevezett mozgalmakat jelenti. Másodszor, a magyar balliberálisok, akik 1994 és 1998 között, majd 2002 és 2008 között a posztkommunistákkal együtt kormányozták Magyarországot, valóban nem tettek jót a klasszikus liberalizmus megítélésének. Ebben az időszakban a társadalmi-politikai ötlettelenség és a hazai gazdaság kiárusítása dominált. Ez a politika 2006 és 2010 között mély társadalmi, politikai, szociális és morális válsághoz vezetett. Ráadásul Orbán Viktor osztotta azt a tézist, mely szerint a demokráciának nincs szüksége attribútumokra, elvégre „a liberálisoknak” nincs előjoga a demokráciára, illetve a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták is demokraták. Különösen Magyarországon a demokrácia egyetlen lehetséges változatának emléke máig rossz utóízzel társul. Ennek megfelelője Vaclav Klaus széles körben elterjedt szlogenje, a „tulajdonságok nélküli piacgazdaság“. A nyugat-európai megfigyelők megértését tehát segítené, ha nem feltétlenül a címkére, az idegen- vagy önképre, hanem a mindent meghatározó tartalomra figyelnének.

Az egyéni érdekek és a közjó közötti egyensúly

A 13 éve hatalmon lévő magyar konzervatívok politika formálását tehát mindenfajta jelzők nélkül kellene megvilágítani. A külföldről érkezők számára Magyarország az idegen nyelvével, történelem központúságával, masszív antikommunizmusával, más súlypontú vitáival és következetes konzervatív programjával különösen, érthetetlennek és anakronisztikusnak tűnhet. Orbán Viktor kormánya azonban, ha azt jobban megvilágítjuk, egy széles konszenzusra törekedő politikát valósít meg, amely nagy társadalmi vonzerővel és mindenekelőtt komolyan veendő sikertörténettel rendelkezik. Nem véletlen, hogy a hosszú idő óta regnáló miniszterelnököt már háromszor választották újra, mindannyiszor kétharmados parlamenti többséggel, legutóbb 2022 áprilisában, abszolút és relatív szavazati rekord eredménnyel. Ezzel ő a leghosszabb ideje hivatalban lévő kormányfő az Európai Tanácsban. Ha hozzávesszük az 1998 és 2002 közötti első hivatali idejének négy évét, akkor 17 év kormányzással büszkélkedhet – ez több idő kormányfői pozícióban, mint Angela Merkel vagy Helmut Kohl esetében.

A magyarok esetében új társadalmi szerződésről, az egyéni érdekek és a közjó társadalmilag elfogadható egyensúlyáról, valamint az állam, a társadalom és a közösség alapjául szolgáló értékek iránti elkötelezettségről van szó. A magyarokat nagyon individualista népnek tartják, amely finom szeizmográfiai érzékkel érzékeli a szabadságát kívülről vagy belülről fenyegető veszélyeket. A magyarok kritikája a radikális liberalizmus negatív következményeivel szemben elsősorban a kommunizmus bukása utáni évek saját fájdalmas tapasztalatain alapul. A társadalmi individualizáció hátrányai a versengő egoizmusban nyilvánultak meg, amely a tapasztalatok szerint elvágja az emberek közötti kapcsolatokat, identitásvesztéshez és a gyökerek elvesztéséhez vezet. Ezenkívül a neoliberalizmus az egyenlőtlenségek megteremtésével tönkretette a középosztályt. Orbán Viktor ezzel szembe állítja az érdek- és értékközösség fogalmát, mint a politikai gondolkodás tárgyát.

A társadalom tehát az egyéni szabadság és a közösségi érdek egyensúlyából tevődik össze. Már az alkotmányban is közösségi alapjogokat rendelnek az egyénhez. Ily módon a cél a jogok és a kötelességek közötti olyan kapcsolat megteremtése, amely az egyén jogait közösségi kötelezettségbe integrálja anélkül, hogy a szabadság eszméjétől megválna. Orbán „illiberális demokráciája" a kilencvenes évek elszabadult, féktelen és rendezetlen liberalizmusát a maga sajátosan közép-kelet-európai formájában és individualizmusát bírálja, de nem utasítja el a klasszikus liberális, szabadságpárti elveket. Ez annak a tanulságnak a levonása, mintegy következtetés, hogy az embernek a kulturális struktúrákon keresztül társadalmi és erkölcsi alapokra van szüksége az önmegvalósításhoz. A család, a haza és a magyar nemzet hangsúlyozása ebben az kontextusban értelmezendő. Ezek azok az alapkövek, amelyek Magyarországot egyének gyűjteményéből felelősségteljes társadalommá, közösségek közösségévé formálják. A magyarok szabadságérzetét a gyakorlatban összehangba hozni a közszellemmel és a közjóval, ez nagyfokú politikai képességet igénylő, kifinomult feladat, amely a magyar politika mindennapos próbatétele. Ezt csak nagyon finoman és óvatosan lehet gyakorolni.

Polgári reformprogram

A liberális-konzervatív reformprogram a közélet minden területét felöleli, és kiigazítja a 2010 előtti évek mulasztásait. Különösen az állam, a nemzet, a kultúra és az identitás, a nyugati értékkánon, a zsidó-keresztény alapok és a kereszténység államfenntartó szerepének hangsúlyozása adja meg a modern Magyarország kereteit. A polgári tábor politikájában eközben arra törekszik, hogy minden magyarnak jól kell járnia, függetlenül attól, hogy melyik pártra szavaz. „Senki sem marad az út szélén” – ez a konzervatív kormánypártok ismételten hangoztatott jelmondata. A konkrét politikaalkotásban ezek az alapok a mély értékorientációból, az ország polgárságának szilárd belső önmeghatározásából és végül a teljes Európához való odatartozás tudatából vezethetők le.

A szociális és családpolitika például éppúgy a középpontban van, mint a gazdaság- és foglalkoztatáspolitika, a szomszédság- és biztonságpolitika, az energia- és klímapolitika, vagy akár az Európa-szerte jól ismert, érdek vezérelt migrációs politika. A polgári kormány intézkedései számos ilyen politikai területen az ellenzéki támogatók körében is támogatásra és elismerésre találnak. Magyarország éppen ezeken a területeken ért el jelentős előrelépést az elmúlt időszakban.

A magyar kormány jelenlegi polgári szociálpolitikája szinte az identitáspolitikai baloldal ellentervezete, amely tiszteletben tartja a természetesen kialakult közösségeket, a tizenhárom elismert őshonos népcsoportot, valamint az ország hatalmas vallási sokszínűségét, és nem akar ideológiai és missziós szemellenzőt húzni. Érdeklődő, nyitott és előítéletektől mentes vitakultúra van Magyarországon mindenütt. A családpolitikában az elmúlt tizenkét évben 25%-kal nőtt a születési arányszám a társadalmi középosztályból származó fiatal dolgozó nők helyzetének tudatos javításának köszönhetően, az abortuszok száma pedig a (Magyarországon igen liberális) büntetőjog szigorítása nélkül, kizárólag a sok pozitív ösztönző hatására csökkent. Emellett a házasságkötések száma is új csúcsot ért el.

A gazdaságpolitika gerincét a munka és a foglalkoztatás, az alacsony adók és a hazai kis- és középvállalkozások megerősítése jelenti. A 2010 óta eltelt években az adócsökkentések, a bürokrácia csökkentése és a munkaerőpiacra való integrációt célzó munkahelyteremtő programok több mint egymillió embernek adtak új munkahelyet. Az adókulcsok történelmi mélyponton vannak, az adóbevételek növekednek, az árnyékgazdaság pedig a digitalizációnak és a nagyobb adóigazságosságnak köszönhetően masszívan csökkent. Magyarország új utat jár be a szomszédságpolitikában is, a szomszédokkal való bizalomra, kiegyensúlyozottságra és együttműködésre helyezve a hangsúlyt. A trianoni békeszerződés történelmi traumája miatt a kapcsolati hálók sokáig nagyon feszültek voltak, de most az a feladat, hogy a „100 éves magyar magányt" Közép-Európában leküzdjük, és egy új megértés központjává váljunk.

Magyarország alapvető meggyőződése, hogy biztonságát csak a szomszédokkal együttműködve lehet garantálni. Éppen ezért Magyarország intenzíven részt vesz a közös biztonságpolitikai rendszerekben, például Szlovákia vagy a balti államok légterének magyar vadászgépekkel történő védelmében. A külső biztonság a belső fenyegetések elleni átfogó biztonsági koncepcióra épül, a schengeni külső határok jelentős megerősítésével, a rendőrség felfegyverzésével és a bűnözés mértékének figyelemre méltó csökkenésével. Ebben kulcsszerepet játszik a szigorú migrációs politika. Az évek óta tartó hatalmas migrációs mozgások sok magyar számára egy új, a közösségünket és az európai identitást masszívan veszélyeztető népvándorlást jelentenek. Történelmük során szinte szeizmográfiai érzékük alakult ki a fenyegetések és veszélyek iránt. Nem akarják feladni európai szabadságukat, magyar és európai identitásukat, és az ország önérvényesítését keresik demográfiai, kulturális, vallási, de politikai és társadalmi értelemben is.

Német tervrajzok a magyar életigazságokhoz?

Egyáltalán nem meglepő, hogy ez a magyar politikacsinálás a média beszámolók, politikai viták és társadalmi folyamatok német valóságában egy olyan képet mutat, amely teljesen elavult és aligha összeegyeztethető a modern németországi élet realitásaival. Ezzel azonban a német politikai és média-többség is hamis, torz és egyoldalú képet tulajdonít magának Magyarországról. Ez a szemléletmód abból az eredeti német gondolkodásból fakad, hogy ezúttal a történelem jó oldalán állunk, erkölcsileg felsőbbrendűen cselekszünk, és az etikai szempontból egyedül igaznak vélt véleményt abszolutizáljuk, terjesztjük, és minden más, ettől eltérő nézetet figyelmen kívül hagyunk. Amikor tehát Magyarországon egy konzervatív kormány olyan programot hajt végre, amely ellentétes ezekkel az elvárásokkal, a felzaklatott német média nyilvánossága nem tehet mást, mint hogy erkölcsi baltával bírálja mindazt, amit Orbán Viktor és kormánya, a magyar konzervatívok, de a magyar lakosság túlnyomó többsége is képvisel. Ebből a szempontból nem tűnik indokolatlannak, ha a magyarországi lépésekre adott heves német reakciókat elsősorban a német korszellemnek tulajdonítjuk, és egyelőre nem vesszük magunkra.

Kirekesztés és megbélyegzés

Mindenekelőtt a Németországban és Európában uralkodó kontaktbűn adja az összefoglaló magyarázó mintát arra, hogy miért vannak fenntartásai a polgárságnak a magyar politikával szemben. Nem akarnak belekerülni abba a média-, társadalmi és politikai örvénybe, amelynek a magyarok a belső kohézió és az alkotmányosság miatt képesek ellenállni. A magyar álláspontok támogatásakor a németországi polgárságnak nemcsak jelentős érvelési erőfeszítéseket kell tenniük, hanem olykor politikai munkájuk alapjait is veszélyben látják. Ez a kockázat ezért sokak számára gyakran túl nagynak tűnik. Magyarországgal ellentétben náluk a társadalmi vitákat szinte kizárólag a baloldal határozza meg, és az akadémiai, tudományos és szellemi élet felett is ők rendelkeznek szuverenitással. Így az ezen erők által marginalizált „Orbán-rendszerrel" való vélt vagy valós szolidaritás megbocsáthatatlan és retorzióval fogadható. Az, hogy ezt csak kevesen akarják vagy tudják elfogadni, logikusnak és emberileg érthetőnek tűnik.

Következtetés

Az ezzel ellentétes célzások és különböző félreértések ellenére a magyarországi polgári kormány politikája klasszikus liberális-konzervatív programot valósít meg. Ezen politika a magyar választók nagy részére támaszkodhat, akik helyeslik a kormány intézkedéseit, különösen a család-, a migrációs és a gazdaságpolitika területén. Magyarország jó úton halad a vágyott európai stratégiai szuverenitás és önérvényesítés szempontjából a változó globális környezetben. Így ez a politika a baloldali nemzetközi körök számára idegen testként, harcolni való koncepcióként jelenik meg. Ez a kritika Németországban és Európában széles média- és politikai bázisra, valamint a Németországban uralkodó tudományos, társadalmi, média- és politikai rétegre támaszkodhat. Ugyanakkor ezek az attitűdök nem függetlenednek a németországi belpolitikai vitáktól, amelyekben Magyarországot ellenpéldaként érzékelik. Ezért aligha meglepő, ha a konzervatív magyar politikát minden rendelkezésre álló eszközzel támadják. Így azonban ez a politika többet árul el a jelenlegi Németországról, annak vitáiról és folyamatairól, mint a jelenlegi Magyarországról.