Angela Merkel beszéde a Helmut-Kohl-Kancellár-Alapítvány megnyitó rendezvényén

Igen, hölgyem és uraim, kedves Volker Kauder, kedves Gerda Hasselfeld, kedves Friedrich Merz és ide pedig azt terveztem, hogy csak azt mondom: kedves egybegyűltek, akik a Helmut-Kohl-Alapítvánnyal szeretnének együttműködni, örülök, hogy a mai estén találkozunk.

És valóban szép dolog, hogy immáron megalakult és megkezdheti a munkáját a Helmut-Kohl-Alapítvány. És természetesen külön öröm az is, hogy az alakuló rendezvény alkalmából ismét szólhatok Önökhöz.

Németország első, valóban az ország teljes területén rendezett választásakor 1990 decemberében a német parlament képviselőjének választottak, majd 1991 elején kineveztek nőügyi és ifjúsági miniszternek Helmut Kohl kormányában. Nekem szinte minden új volt és végtelenül sokat kellett tanulnom. Így lettem Helmut Kohl egyik kíváncsi tanonca. Ezért szeretnék ma este három szempontot – mondhatni három alapelvet – nevén nevezni, amelyekkel jellemezhetjük politikai stílusát és amelyek újra és újra lenyűgöztek engem.

Már a legelső ismerkedő beszélgetésünk alkalmával, az 1990 őszi választási kampány idején sokat tanultam arról, hogy Helmut Kohl hogyan is művelte a politikát. Meghívott Bonnba, az akkori német fővárosba, a kancellári hivatalba egy négyszemközti beszélgetésre. Természetesen izgatottan érkeztem a későbbi választókerületemről, a Balti-tenger melletti Mecklenburg-Elő-Pomeránia vidékéről és aprólékosan felkészültem egy egész sor lehetséges politikai kérdésre.

Amikor aztán leültünk beszélgetni, Helmut Kohl lényegében egyetlen dolgot akart csak tőlem megtudni, mégpedig azt, hogy „Hogyan jössz ki más nőkkel?” Másokat is előszeretettel egyszerűen csak letegezett. Erre ledöbbentem és mondtam is valamit a barátnőkről meg arról, hogy a Tudományos Akadémián a titkárnőn kívül a kutatócsoportomban csupa férfi kolléga vesz körül és hogy más nőkkel pontosan ugyanolyan sok vagy kevés problémám és közös pontom van, mint a férfiakkal.

Úgy tűnt, hogy Helmut Kohl megelégedett ezzel a válasszal, mert még kérdezett valamit a későbbi választókerületemről és hamar véget is ért a beszélgetés. Ez nyilván megerősítette őt abban a vélekedésében, hogy a köztársasági elnöknek javasolja, hogy jelöljenek szövetségi nőügyi és ifjúsági miniszternek.

Helmut Kohl végül – nekem úgy tűnt, hogy a nyugatnémet nők bosszúságára – új kormányának szinte valamennyi nőpolitikai tisztségébe keletnémet nőket ültetett egyedül Hannelore Rönsch családügyi miniszter esetében téve kivételt. Mondhatnánk biztos, ami biztos alapon.

Úgy gondolom, hogy ezekben az eseményekben tetten érhető, hogy Helmut Kohl számára a politika formálásban alapvetően igenis az emberi és jellembeli tulajdonságok voltak a fontosak. Különböző személyek megítélésekor mindig azon kérdés mentén alkotott véleményt róluk, hogy vajon csupán intelligensek-e vagy emellett még okosak-e is. És természetesen megítélése szerint voltak olyan emberek is, akiket nem tartott sem intelligensnek, sem okosnak. Az okosság azonban nagyon lényeges tulajdonság volt számára.

Olyan emberként éltem meg Helmut Kohlt, aki a politikában töltött sok-sok év ellenére újra és újra kíváncsi volt az emberekre, azokra az emberekre, akiket még nem ismert. Az, hogy valaki honnan jött, hogy milyen volt a szülői ház és a család, hogy milyen események határozták meg az életüket, mind-mind alapvető kérdés volt számára.

Személyesen törődött azokkal, akik egészségügyi okok miatt nem tudták ellátni munkájukat, így például engem is meglátogatott a berlini Charité kórházban, amikor ott 1992 elején súlyos lábtöréssel ápoltak.

Megpróbálta megőrizni a kötődését a mindennapi élethez és megpróbált kibújni az alól a hatalmas külső kényszertől, hogy a kancellári tisztség határozza meg az életét. Ezért is tartotta mindig magánál a már említett határidőnaplóját és pénztárcáját is, és aki nem tudta, hogy éppen mennyibe kerül a tej, az az ő szemében a mindennapok valóságától elrugaszkodott, elidegenedett embernek számított.

Először azt tanultam meg tőle, hogy a politikát emberek csinálják és hogy az ő személyes tulajdonságaik határozzák meg a politika eredményeit.

A második tanulságot, ami komolyan befolyásolt engem és politikai pályafutásomat, azt Helmut Kohl egyik mondásával lehet összefoglalni, aminek ma már legendás jelentőséget tulajdonítanak: ahogy mondta: „A lényeg az, hogy mi lesz a végén”. Pontosan mit is jelent ez a mondat?

Helmut Kohlnak világos politikai céljai voltak. De véleménye szerint az még nem volt elég, ha valakinek célja, tartása és meggyőződése volt, a folyamatos bejelentgetéseket pedig végképp lenézte. Szerinte sokkal inkább kitartóan kell dolgozni az eltervezett célok megvalósításán, elérésén és érvényre juttatásán.

Manapság úgy fogalmaznánk, hogy ennek eléréséhez döntő fontosságú a jó ütemérzék: nem szabad túl későn, de
– manapság ezt alulértékeljük – nem is szabad túl korán dönteni, és ez a lényeg. És ehhez ő aztán tényleg értett: kivárta a megfelelő időpontot és azt rögtön, zsigerből meg is tudta ragadni.

Történészként Helmut Kohl egyedülálló érzékkel rendelkezett ahhoz, hogy felismerje a történelmi folyamatokat, a lehetőségek váratlanul feltárulkozó tárházát, amelyeket üstökön is kell ragadni. Ez különböztette meg nagyon sok más politikustól. Tudta azt, hogy gyakran kell kerülőt tenni a célunk eléréséhez. De a kerülő során sohasem feledkezett meg a saját céljairól.

Erich Honecker 1987. szeptember 7-én a nyugat-németországi, Bonn-Bad Godesbergben tett látogatásakor mondott híres pohárköszöntője véleményem szerint az állampolitika egyik legfényesebb példája: emberileg nem bántó, de érdemi mondanivalóját tekintve félreérthetetlen.

Egyike voltam azoknak a millióknak, akik Helmut Kohl megfogalmazása szerint az északnyugati Flensburgtól a szászországi Drezdáig, az északkelet-németországi Stralsundtól a svájci határon álló Konstanzig, valamint Berlinben is a televíziók előtt hallgatták a beszédét. Abban az 1987-es látogatás különleges emberi és politikai dimenziójáról beszélt.

Én pedig mind a mai napig nagy örömmel, sőt libabőrösen gondolok vissza arra, amit Helmut Kohl annak idején mindenfajta fellengzés nélkül mondott, és most hadd idézzem őt: „Alaptörvényünk preambulumáról nem tárgyalunk, mert az a meggyőződésünket fejezi ki. Európa egységesítését tűzi ki maga elé és felszólítja az egész német népet arra, hogy a szabad önrendelkezés keretében teljesítse be a szabad Németország egységét.”

De azt is hozzáfűzte, és hadd idézzem megint: „A német kérdés megválaszolatlan marad, de a megoldása most nem szerepel a világtörténelem napirendjén és ehhez a szomszédaink beleegyezésére is szükségünk lesz.” – idézet vége.

Alig valamivel több mint két évvel később, 1989-ben ténylegesen meg is jelent a kérdés a világtörténelem napirendjén, Helmut Kohl pedig az egyértelmű törekvéseinek köszönhetően másokkal egyetemben – például Theo Waigellel, mint ahogyan azt már hallhattuk – pontosan azt valósította meg, amit az 1987-es pohárköszöntőjében mondott: Németország békében és szabadságban elért egységét, szomszédaink beleegyezésével.

„Az a lényeg, hogy mi lesz a végén” – ebben az esetben több milliónyi német ember közös álmáról volt szó. Ezt Helmut Kohlnak egyrészt csak azért sikerült elérnie, mert – mint ahogy Bergmann-Pohl asszonytól hallottuk – elismerte a keletnémetek és a közép-kelet-európai országokban élők bátorságát és elhatározottságát, amelyek a békés forradalmakkal megalapozták a német egységet és Európa egyesülését, másrészt pedig azért mert hálás volt a nyugati és keleti partnereknek, mindenek előtt az idősebb George Bushnak és Mihail Gorbacsovnak  azért, mert lehetővé tették ezt az utat.

Oroszország Ukrajna ellen folytatott mostani háborújának tükrében túlzás nélkül lehetünk végtelenül boldogok amiatt, hogy mennyire hihetetlen világtörténelmi felállás biztosította nekünk 1989-1990-ben ezt a változást. Helmut Kohl minden egyes pillanatban a legnagyobb alázattal tudatában volt annak, hogy mekkora szerencséje is volt.

A szabadság iránti vágyakozás már megmutatkozott 1953-ban az NDK-ban, 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Prágában és a Szolidaritás idején Lengyelországban ugyanúgy, mint 1989-ben is, azonban akkoriban még erősebbek voltak az elnyomásnak a szabadságra törekvő mozgalmakat lánctalpasokkal eltaposó erői a Szovjetunióban, mint a szabadság utáni vágy.

Helmut Kohl pontosan tudta, hogy 1989-ben megváltoztak a körülmények és ezt a boldog pillanatot nem fennhéjázással pocsékolta el, hanem céltudatosságával és feltétlen tenni akarásával megragadta a lehetőséget.

Végezetül hadd szóljak Helmut Kohl harmadik tulajdonságáról, ami lenyűgözött és egyúttal rendkívül nagy mértékben befolyásolt is: Helmut Kohl minden kétséget kizáróan rendkívüli tudatossággal élt a hatalmával. Egyúttal viszont tudta azt, hogy a történelemalakító hatalom kamatoztatásához és érvényre juttatásához birtokában kell egyúttal lennünk annak a képességnek, hogy bele tudjuk élni magunkat a másik ember nézőpontjába is. Történészként tudta, mennyire mélyreható és meghatározó a történelmi fejlődés ereje nem csupán Németországban, hanem a világ összes országában, mindenek előtt pedig az Európai Unió tagállamaiban.

„A történelem az történelem” – szólt az egyik gyakran ismételt és Európa-szerte ismételt mondása. Emellett tudta, hogy ez a történelem fontos minden nép számára és a népek nevében cselekvő politikusoknak is.

Ezért volt fontos és helyénvaló számára a számok, tények, adatok, szempontok és mércék ismerete, azonban meggyőződése szerint az igazán okos politikához még ennél is több kellett. Ehhez jelentős mértékű kölcsönös bizalom szükségeltetett – és hadd egészítsem ki ezt azzal, hogy erre mind a mai napig szükség van. Ennek viszont az a feltétele, hogy komolyan meg akarjuk és tudjuk érteni a másikat.

Emiatt világosan látta azt is, hogy Németország egységének a megvalósítása együtt kellett, hogy járjon az Európai Unió további mélyítésével is. Mindig azt mondta, hogy ez ugyanannak az érmének a két oldala.

Nemrégiben beleolvastam az idén megjelent „Iratok a Németországi Szövetségi Köztársaság 1991-es külpolitikájáról”[1] két kötetébe, ami a német külügyminisztérium 30 éves zárolási határidőt követően felszabadított iratanyagát tartalmazza.

A két kötet bevezetőjében hivatkoznak a – Konrad-Adenauer-Stiftung által kiadott – „Helyzetjelentések, 1989-1998” című anyagokra, amelyeket Helmut Kohl annak idején a Keresztény-Demokrata Unió, a CDU országos elnökségi üléseinek elején terjesztett elő, gyakran idézve is belőlük, mint ahogy azt tette például az országos elnökség számára 1991. augusztus 30-án tartott beszámolójában.

Ebből látható, hogy annak idején, alig egy évvel Németország újraegyesítését követően Helmut Kohl milyen aggodalmakat táplált a külpolitika miatt: „Helmut Kohlt azzal idézik a külpolitikai akták kiadói, hogy ’Lépésről lépésre szembesülünk a Németországgal szembeni homályos félelmekkel, ami nem ritkán együtt jár a gazdaságunkra való irigységgel.’ ’Ezt az jelenti – így Helmut Kohl, ’- hogy sokkal inkább hajlandónak kell lennünk az ölünkbe hullott vezető szerep gyakorlására anélkül, hogy nagyzolással tűnnénk ki. Valóban az kell, hogy a célkitűzésünk legyen, hogy szerényen és visszafogottan lépjünk fel, miközben teljes mértékben élünk a befolyásunkkal” – szól az idézet.

Ennek jegyében tudta Helmut Kohl mindenek előtt Franciaország együttműködésével megvalósítani az Európai Gazdasági és Valutauniót, valamint a politikai unió erősítését. Az Európai Tanácsban 1991 decemberében hagyták jóvá a Maastrichti Szerződést az Európai Unióról, ami a legnagyobb horderejű európai reform volt 1957 óta. Ezzel teremtették meg az Európai Unió későbbi bővítési folyamatának feltételeit.

Hölgyem és uraim,

a mai beszédemhez az állampolitika művészetének három alapelvét választottam, mert ezek mindenki másnál jobban jellemezték Helmut Kohlt:

• a személyes vonások jelentősége a politikában,
• a feltétlen akarat a politika alakítására,
• valamint a történelmi összefüggésekben való gondolkodás.

Én azonban nem csak ezért választottam ki ezeket az alapelveket és nem is csupán azért, mert Helmut Kohltól tanulhattam és magam is ezeket tekintem a zsinórmértéknek a saját politikai munkámban, hanem azért, mert éppen a mai, mindannyiunkat foglalkoztató politikai eseményekkel kapcsolatban is megfontolandónak tartom ezeket.

Oroszország és Putyin elnök Ukrajnával szemben indított támadó háborúja megsemmisíti mindazokat az alapokat, amelyekben az államok közössége, beleértve az akkori Szovjetuniót és később Oroszországot is, az EBESZ folyamat és a Párizsi Charta keretében megállapodott.

Ez a mostani helyzet értékelése. Ebből az elemzésből kell most a szó legszorosabb értelmében levonni a következtetéseket, amiről tudom, hogy hihetetlenül nehéz feladat.

Segíthet talán ebben – ahogyan ezt Friedrich Merz már elmondta – ha elképzeljük, hogy napjainkban Helmut Kohl miként cselekedne. Ez természetesen spekulatív kérdés, sőt valójában meg nem engedhető kérdés, hiszen mindegyikünk és még Helmut Kohl is a saját korszakában él.

Mivel azonban 16 évnyi kancellárságom alatt, sőt valójában több mit 24 éve, Helmut Kohl politikai szerepvállalásának 1998-as megszűnése óta számos nehéz pillanatban valóban feltettem magamnak ezt a kérdést, ezért megengedhetem magamnak, hogy ezt most Önök előtt is feltegyem és vegyem a bátorságot, hogy arra meg is próbáljak válaszolni.

Úgy gondolom, hogy Helmut Kohl ma – az őt jellemző három alapelv alapján – Oroszország 2022. február 24-én Ukrajna ellen indított támadó háborújával fémjelzett törés alapján egyrészt minden tőle telhetőt megtenne azért, hogy megóvja és helyreállítsa Ukrajna szuverenitását és területi épségét. Úgy gondolom, hogy ehhez kétség sem férhet, ha emlékezünk Honecker bonni látogatásának alkalmából elmondott és korábban említett pohárköszöntőre és az idézett két alapvető mondanivalójára.

Helmut Kohl egyúttal egy olyan politikus volt, aki ilyen horderejű kérdésekben, tehát a háború és a béke, a szabadság és az alávetettség kérdésében sohasem veszítette szem elől a másnapot, mi több minduntalan észben tartotta, erről tanúskodik a már emlegetett pohárköszöntő két valóan ellentmondásos fő mondanivalója.

Mai korunkra értelmezve úgy gondolom, hogy Ukrajna határozott támogatása mellett ezzel párhuzamosan gondolna a jelenleg megfontolhatatlanra, sőt elképzelhetetlenre is: nevezetesen arra, hogy miként lehetne ismét fejleszteni az Oroszországhoz fűződő és Oroszországgal való kapcsolatokat. Egyiket sem indítaná természetesen kizárólag német kezdeményezésként, hanem csak együttesen cselekedne a partnereinkkel az Európai Unióban és a NATO-ban.

Júniusban egy újságíró azt kérdezte egy interjúban: „Már régóta ismeri Putyint, milyen fajta emberről van szó?” Azt válaszoltam, hogy „komolyan kellene venni, amit mond”. Ma pedig az utóbbi napok fejleményei alapján hadd egészítsem ki ezzel: az elhangzott szót komolyan venni, eredendően nem elvetni azzal, hogy úgyis csak blöfföl, hanem hogy komolyan foglalkozunk vele. Mindez egyáltalán nem a gyengeség vagy a relativizálás jele, hanem a politikai bölcsesség tanúbizonysága. Egy olyan bölcsességé, amely hozzájárul a mozgástér megőrzéséhez vagy – és ez legalább ugyanilyen fontos – akár kiterjesztéséhez is.

Kevesen tudták olyan nagyra becsülni a politikai éleslátás és ügyesség jelentőségét, mint Helmut Kohl, aki 1982-ben a hidegháború sötét korszakában lépett hivatalába. Egyébként az akkoriban sokak részéről elítélt kettős NATO-döntés, amelyért elődjéhez, Helmut Schmidthez hasonlóan olyannyira síkra szállt, a kettős döntés nevet viselte.

Ez kellően gazdag anyagot biztosít tehát ahhoz, hogy a Helmut-Kohl-Kancellár-Alapítvány ne csupán visszamenőleg gondolkodjon a politikai érdemeiről, hanem hogy ebből levonja a mai korunkra vonatkozó tanulságot is. Ez a mai rendezvény pedig csupán a nyitánya lehet egy ilyen folyamatnak. Sok sikert és sok sikeres rendezvényt kívánok ehhez az alapítványnak.

Szívből köszönöm a figyelmüket.