A korszellem ritmusa

Németország kulturálisan visszafordíthatatlanul megváltozott, az új berlini kormány tervezett bevándorlási-állampolgársági törvénye pedig csak gyorsítani fogja ezt a folyamatot” – nyilatkozta nemrég a Mandiner.hu-nak Boris Kálnoky, az MCC Média Iskolájának vezetője. A több mint harminc évig a Die Welt újságírójaként dolgozó Kálnoky szavait olvasva felemás érzésem támadt: a kollégának igaza van, hiszen Németország valóban alapvetően változik meg, ha minden, a migránsválság idején beérkezett bevándorlónak automatikusan megadja az állampolgárságot, ámde a németek történelmét évszázados perspektívában szemlélve ez az újabb szélsőséges kitérő igenis logikus lépésnek tűnik. Úgy is mondhatnánk, hogy egyenesen következik a történelmükből.

Ahhoz, hogy megértsük a németeket, nem elég a felszínen játszódó változásokat értelmezni. Minden időben két dallam határozza meg a német történelmet. Az egyik egy hangos, az egyik végletből a másikba átcsapó, rapszodikus zenebona. Ez a nép egy röpke évszázadon belül képes minden mélység bugyraiban megmártózni. Ám a mélyben sokkal egységesebb, egyszólamúbb dallam ritmusát dobolják, ami Nietzsche szavaival élve nem más, mint a Wille zur Macht, vagyis a hatalom akarása. A mindenki által hallható felszíni kakofóniát ez a mélyben eldobolt ritmus rendezi össze, ez ad értelmet az évtizedek, rezsimek és ideológiák hangzavarának.

Ezért lehet, hogy egyszerre igaza van és – más aspektusból – téved Kálnoky, amikor Németország kultúrájának visszafordíthatatlan megváltozásáról beszél. Ez a nép bárhonnan vissza tud fordulni, hiszen egy évszázad alatt belekóstolt a monarchisztikus autokrácia, a nemzetiszocializmus, a kommunizmus, a méregzöld hatvannyolcas terrorizmus és anarchia, valamint az európai neoliberális woke tökéletesre fejlesztett őrületébe. Mindezt pedig egy okból tette: a globális szinten mért hatalom fenntartásának szolgálatába állította jelenét, német precizitással, tökéletesen adaptálva az éppen aktuális korszellem tendenciáit. Ugyanez igaz a régmúltra is: a monarchiák fénykorában több száz kicsiny monarchisztikus államra oszlott a németség, mígnem a 19. századi nemzeti eszme és nemzetállam felemelkedésével mindenkinél erősebben törekedett az egység megteremtésére, és éltanulója lett a nemzeti gondolatnak. Figyelemre méltó, hogy szimbolikusan a nagy rivális Franciaország fővárosa mellett, a versailles-i kastély tükörtermében kiáltották ki egységes nemzetállamuk létrejöttét 1871-ben.

A Willkommenskultur 2015-ös meghirdetése is az új idők új dalainak adott formát. A bevándorlás ideológiáját teremtették meg ezzel az egyszerű szóval, amely még a sokszínűség fogalmán is túlmutat. A Gutmensch, vagyis a jóember immáron mindenféle ironikus mellékzönge nélkül központi politikává vált a németek számára. Ismét érezni a mélyből jövő dübörgést, a német hatalmi akarat dobjai ezek, és ezúttal is egy kontinensnek dobolják elő a ritmust. Óriási változáson megy át Németország, de abban nincs lényegi eltérés, hogy ezúttal is éllovasként idomul a korszellemhez, sőt nemcsak idomul, hanem hozzáteszi a maga innovációit is, hogy a lehető legjobban megerősítse meglévő hatalmi pozícióit. A német történelmet szemlélve ez inkább szabály, mint kivétel, Németország sikerének épp ez az eminens túlteljesítési és megfelelési kényszer a legfőbb záloga – és túlzott igyekezete miatt olykor az ordító sikertelenségének is az oka.