A három magyar nemzeti, illetve állami ünnep közül csak az augusztus 20-i, Szent István nevével fémjelzett államalapítás volt a saját korában sikeres. A másik kettő korszakalkotó reformmozgalmakra emlékeztet, amelyek a maguk idejében kudarcba fulladtak.

1848. március 15-én kezdődött Pesten a forradalom a népek tavaszának polgári-demokratikus és nemzeti felkeléseinek a sorában, 1956. október 23-án pedig Budapesten kitört a felkelés az idegen szovjeturalom ellen. A Habsburg-ellenes szabadságharc 1849-es leverésével a Magyar Királyság másfél évtizedre, az 1867-es osztrák-magyar kiegyezésig elveszítette függetlenségét. Ez a veszteség az 1948-as kommunista hatalomátvételt követően négy évtizeden át tartott. A politikai és nemzeti önrendelkezés félbeszakadásának ezen két időszakát ugyanazon eszme hatotta át, amely az 1849-es szabadságharc utolsó heteiben bontakozott ki és a következő évszázadban, a két világháború végén, jogi alakot is öltött – de csak átmenetileg. Ezért kelt 1956-ban új életre a független és szabad Magyar Köztársaság eszméje.

Az 1956-os magyar forradalomban a kommunistaellenesség különlegesen nyilvánult meg. Amíg a keleti tömb államaiban többé-kevésbé elégedetlenkedtek a sztálinista parancsuralommal, Magyarországon több tényező együttes hatása nemzeti sajátossággal ruházta fel a rendszerellenességet.

1956 ezzel az eredetiségével kiemelkedik a rokon áramlatok történelmi sorából. Magyarországnak a szovjet birodalom csatlósaként különösen erős politikai és szellemi megaláztatást kellett elszenvednie. A Moszkva-függőség a népet nem csak elemi emberi jogaitól fosztotta meg, hanem felidézte az 1849-es szabadságharc leverését, amelyben közreműködtek a cári Oroszország fegyveres erői is. Az 1950-es években zajló kulturális szlávosítás ezen túlmenően fokozta a magyarok azon megrázkódtató érzését, hogy a második világháború vesztes nemzeteihez tartoznak. Mégis, a világháborút követő első évtized Magyarországán bizonyos mozgástér nyílt meg a jogtipró rendszer enyhítésére. A kommunista diktatúra magyarországi vadhajtásai hellyel-közzel Moszkvát is nyugtalanították. Ellentétben a többi csatlós állammal, Budapesten időnként kedvező irányváltás is körvonalazódott, amelyre azonban a diktatúrába való visszaesés következett. Sztálinisták és reformkommunisták párharcában utóbbiak felcsillantották a reményt, hogy a rendszer emberségesebbé válhat. Nagy Imre (1896–1958) hol hivatalban lévő miniszterelnökként, hol leváltott pártkatonaként a totalitarizmus hazafias érdekből végrehajtandó baloldali leküzdésének a kísérletét testesítette meg. Így történhetett, hogy a forradalom a maga szűk két hetében nem a társadalom átalakítását, hanem a politikai-jogi demokratizálást tűzte zászlajára. Amint már a legelső szakmai elemzések – így Hannah Arendt politikai filozófus (1906–1975) 1958-ban megjelent Die Ungarische Revolution und der totalitäre Imperialismus (A Magyar Forradalom és a totalitárius imperializmus) című művében – megállapították, a forradalom a többpártrendszer követelését összekapcsolta a bázisdemokratikus módon törvényesített kormányzat kívánalmával, amely a magyar népgazdaság követelményei szerint fenntartja ugyan a nagyvállalatok szocialista tulajdoni és termelési viszonyait, de átvezeti ezeket jogállami keretekbe.

Ez a jövőkép egy olyan felkelésben jelent meg, amely annak ellenére nem volt kenyérlázadás, hogy Magyarország súlyos ellátási nehézségekkel küzdött mértéktelen iparosítása miatt. A forradalom nem a társadalom felső és alsó rétegei között zajlott, hanem egy közös ellenféllel szemben robbant ki: az értelmiség, a munkások és a parasztok népfelkelése volt a szó szoros értelmében. A széles körű szolidaritás fűtötte elméleti és gyakorlati céltudatosságát, biztosította ezzel legfontosabb lélektani hajtóerejét. A már 14 évesen rendkívüli megfigyelőképességgel megáldott író, Nádas Péter az ötvenedik évfordulón olyan napok emlékét idézte fel, amelyeken a katonailag felkavart Budapesten „meg lehetett érteni, hogy miért teszik az emberek azt, amit tesznek”. A bizonyítékok közül kimagaslik az őrizetlen pénz az utcán, amely művészi üzenetet hordozott, az emberiesség jegyében. A Magyar Írók Szövetsége 1956. november 2-án adománygyűjtést kezdeményezett az utcai harcokban elhunytak hozzátartozóinak a javára. Erdély Miklós építész, író (1928–1986) társaival a főváros több közlekedési csomópontján faládákat helyezett el, egy-egy felragasztott százforintossal, valamint ezzel a felirattal: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjának. Magyar Írók Szövetsége.” Korabeli sajtóbeszámolók és fényképriportok megörökítették ezt a szolidaritási akciót, amekynek során szemtanúk és résztvevők is tanúsították, hogy az őrizetlen ládák hamar megteltek százforintosokkal, anélkül hogy bárki hozzányúlt volna tartalmukhoz. Az Írószövetség három nap múlva Bajza utcai székhelyére szállítatta az adományokat: nagyjából 260.000 forint gyűlt össze, és nyomban megkezdődött az 500 forintos gyorssegélyek szétosztása az elesettek családjainak körében, mégpedig a gyűlölt állambiztonsági szervek áldozatainak az oldalán is. A hatóságok a november 4-i második szovjet fegyveres bevonulás után elkobozták a maradványösszeget. A művészettörténet-írás ezt a „konceptualista akció”-t, Erdély Miklós műjegyzékének egyik tételét, a legelső magyar „performance”-ként tartja nyilván.

A forradalom saját eltökéltségének köszönhette előbb átmeneti győzelmét, majd határozatlan időtartamú vereségét. Tetőpontját Magyarország Varsói Egyezményből való kilépésével érte el, amelyet Nagy Imre 1956. november 1-én hirdetett ki, éppen akkor, amikor még nem tudta, hogy a röviddel azelőtt Budapestről kivont szovjet csapatok megkezdték újbóli összevonásukat. Külön figyelemre méltó, hogy a miniszterelnök nem a NATO-ba való belépést, hanem országának semlegességét jelentette be, hogy az ellenséget ezzel is a megegyezéses viszályoldásra bátorítsa. Magyarország semleges függetlenségének a határozott óhaját a forradalom napjaiban a lyukas zászló jelképezte: a magyar lobogó, amelynek közepéből kivágták a Rákosi-címert, a vörös csillagos, búzakoszorúval közrefogott kalapácsot és búzakalászt. A politikai és erkölcsi tisztaság e képi kifejeződése határok fölött német szolidaritási megmozdulást ösztönzött. A müncheni Ludwig Maximilian Egyetem néhány hallgatója az 1956/1957-es tanév őszi-téli félévében megszakította tanulmányait, majd a Siemens vállalattól térítésmentesen kölcsönzött Volkswagen autóbusszal az osztrák–magyar határra utaztak, ahonnan magyar menekülteket szállítottak Münchenbe. Cégektől, magánemberektől pénzt, élelmiszert, ruhát gyűjtöttek, találkozási helyszíneket és szállásokat rendeztek be, támogatták a rászorulókat a letelepedés nehéz pillanataiban, majd 1957 elején megalapították a Magyarország Patronálása a Szabad Világban (Ungarn-Patenschaft der freien Welt e. V.) egyesületet. Az elnökség az ismét leigázott magyar néppel való együttérzését külsőleg egy bronz kitűzővel fejezte ki, amelyen a forradalom kitörésének a napjával együtt bevésették a lyukas zászlót. A költségeket a gyártó cég fedezte. A férfiú, aki mindennek felelős részese volt, az ötvenedik évfordulón, 2006-ban ismeretlenül és váratlanul meglátogatta a Müncheni Magyar Intézetet, hogy elmesélje egykori élményeit és tapasztalatait, amelyek végigkísérték az egész életén. Befejezésül egy dobozkát ajándékozott e sorok írójának, rábízva tartalmának felhasználását. Azóta őrizzük a Magyar Intézet különgyűjteményeiben ezt a kopottan is becses karton szelencét, amelyben az egykori müncheni egyetemisták megmaradt szolidaritási kitűzői lapulnak. Néha kiemelünk egyet, hogy díszvendégünknek ajándékozzuk.

A magyar kormány 1956. november elején az ország minden irányú nemzeti függetlenségét tárgyalások útján, a szovjet megszálló csapatok teljes körű kivonásával és a kétoldalú kapcsolatok új alapokra helyezésével kívánta elérni. November 3-án, egy szombati napon, a budapesti parlament épületében és a tököli szovjet főhadiszálláson folytak a tárgyalások. Addigra gyász és düh gyülemlett fel a lakosságban az október 24-i első szovjet támadás okozta pusztulás és rombolás láttán. Ugyanakkor a felkelőket és a velük rokonszenvező polgárokat óvatos bizakodással, sőt örömmel töltötte el a szovjet világhatalommal szemben vállalt ellenállás merészsége. Ez a hangulat ragadta Hannah Arendtet 1958-ban arra a megjegyzésre, hogy „forradalom még soha nem érte el céljait ilyen gyorsan, ennyire alaposan és ilyen kevés vérontás árán”. A siker termését a forradalmárok azonban nem takaríthatták be: a magyar küldöttséget a szovjet főparancsnokságon a tárgyalások kellős közepén letartóztatták, miközben a budapesti parlament épületében összegyűlt megbízóik a visszatérésükre vártak. November 4-én, a hajnali órákban megindult a második szovjet támadás, amely során a felkelés szabadságharcba, a szocialista államok közötti első háborúba torkollott. A felkelők, akik addig belemerültek a győzelem előérzetébe, egy ideig még bíztak a Nyugat diplomáciai, sőt katonai segítségében, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokéban. De első győzelmük mintegy félbemaradt: megszakadt, mert akkor menthetetlen volt. Egy új világpolitikai helyzetben másodszorra is ki kellett vívni azt. A második győzelem reményét sugározta 1956. november 7-én Dunapentelén (ma Dunaújváros) a Rákóczi Rádió, amely 14:53-kor a következő szavakkal búcsúzott hallgatóitól: „Figyelem! A szovjet tankok és légierők támadják Dunapentelét! A harc változatlan hevességben továbbra is folyik! Adásunkat bizonytalan időre megszakítjuk!”

A magyar forradalom 1956 őszén azért nem győzhetett, mivel megelőzte saját korát. Semlegességi nyilatkozatával tulajdonképpen a világ politikai kettéosztottsága ellen lázadt fel – egy olyan élő gyakorlat ellen, amelyet akkoriban a Nyugat sem vitatott. További három évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szovjet hegemónia rendszerének összeomlása megteremtse a kelet-közép-európai államok függetlenségének elengedhetetlen külső előfeltételét. A Magyar Népköztársaság 1989. október 23-án nevezte át magát szabad és demokratikus köztársasággá, a felkelés kitörésének a 33. évfordulóján. Azután Budapest már nem pusztán semlegességre törekedett – mint 1956 november elején –, hanem a nyugati politikai és gazdasági szerkezetekbe való betagolódást tűzte ki céljául. Így az évtizedes emlékezés 1956-ra későn, de nem elkésve meghozta gyümölcsét, amelyet a forró ősz az egykori hidegháborúban ugyan nem engedett megérni, azonban az íze a későbbiekben feledhetetlennek és kiolthatatlannak bizonyult. Ezt a gyümölcsöt ízlelték meg mindazok Magyarország határain innen s túl, akik az 1980-as évek rendszerváltó mozgalmaiban kimondottan vagy értelemszerűen az 1956-os magyar forradalom példáját követték.