Az Európai Unió bizottsága február elején terjesztette elő a javaslatát a zöld megállapodáshoz kapcsolódó ipari tervre. A javaslat vitája hevesnek ígérkezik, hiszen az európai gazdaságpolitika alapvető irányának meghatározásáról van szó. Hogyan tudjuk a feszült környezetben megelőzni az európai ipar leépülését? Ezt a kérdést kell megválaszolni nem csak a brüsszeli politikának, hanem a tagállamoknak is. Ez az elemzés a magyar és a német politikát hasonlítja össze. Milyen iparpolitikai álláspontot képvisel a két ország az európai színtéren és milyen politikai megfontolásból?

 

„Válságban mutatkozik meg a jellem“ – szokta volt mondani Helmut Schmidt korábbi német kancellár. Az európai iparban mostanában akad válság bőven: miután a koronavírus-világjárvány zavart okozott a globális beszállítói láncok működésében és megkérdőjelezte Kína a világgazdaságban betöltött szerepét, az ukrajnai háborúval beköszöntött a legnagyobb energiaellátási válság is az olajválságok óta. Az energiaárak emelkedése ugyan nem most fordul elő először, de az általános politikai bizonytalanság próbatétel az európai energiaellátási rendszereknek. Az ellátásbiztonság egyik pillanatról a másikra már egyáltalán nem magától értetődő. De még a nyugati világ egyes lépései is nehezítik Európa helyzetét. Az Inflation Reduction Act 360 milliárd dollárnyi támogatást mozgósít az Egyesült Államok iparának annak ellenére, hogy az ottani gazdaságot messzemenően elkerülte az energiaárak emelkedése. Az elrettentő forgatókönyv szerint az európai ipar akár ki is vándorolhat Amerikába. Ezek a kihívások egy olyan időszakban jönnek, amikor az Európai Unió gazdaságából már jó ideje hiányzik a lendület. A túlburjánzó szabályozások, a kutatási és infrastrukturális beruházások hiánya, valamint a szakképzett munkaerő már korábban is problémát a világpiaci versenyben.

 

Az európai felütés

Az Európai Bizottság felismerte ezeket a veszélyeket és február elsején közzé tette „A zöld megállapodáshoz kapcsolódó ipari terv: a nulla nettó kibocsátás kora” című közleményét. A cím mögött egy a gazdaságpolitika szinte minden területét érintő reformprogram rejlik. A terv alapgondolata az, hogy az energiapolitika segítségével lendületet adnak az európai iparnak, egyúttal pedig teljesítik a klímapolitikai célokat, valamint megfelelnek a megváltozott stratégiai helyzetnek is. A bizottság az első intézkedéscsomagban azt javasolja, hogy a fenntartható energiaforrások igényeihez igazítsák a szabályozási környezetet. A megújuló energiaforrások kutatását azzal tervezik megkönnyíteni, hogy a jogszabályok megengedik új technológiák kipróbálását. Ezen felül európai szabályozásokat terveznek bevezetni a „zöld” technológiákra, mint például az akkumulátorokra vagy napelem-modulokra. Ezeket a technológiákat Európa-szerte ugyan egységesen, de összességében kevésbé szigorúan tervezik szabályozni és gyorsabban engedélyeztetni. Szintén jelentős változás lesz a szabályozásban az árampiaci reform, amelyet márciusban terveznek bemutatni.

A második csomag a költségvetés átrendezését jelenti: az európai zöld iparnak hozzáférést terveznek biztosítani közel egybillió (!) eurónyi közpénzhez. Ahhoz, hogy ekkora összeget lehessen pumpálni az a gazdaságba, a támogatási szabályokon is jócskán terveznek lazítani. A klímabarát technológiákkal foglalkozó vállalatoknak jóval egyszerűbben lehetne állami támogatási lehetőséget biztosítani. A közbeszerzési szabályokat is egyszerűsíteni tervezik a zöld beszerzéseknél. Ezek a könnyítések összességében a terv egyharmadát adják, ezért felmerül a kérdés, hogy miből finanszírozzák ezeket a támogatásokat: részben a már korábban is rendelkezésre álló forrásokat címkézik át, másrészt pedig új finanszírozási forrásokat terveznek feltárni. A tagállamok például már 250 milliárd euróval finanszíroznak klímabarát projekteket a pandémiás helyreállítási alapból és a bizottság elképzelése szerint további 225 milliárdnyi is hitelt felvennének alapból erre a célra. Az pedig még meglehetősen tisztázatlan, hogy a bizottság miként szeretne további 375 milliárd eurót finanszírozni az Európai Beruházási Bankkal. További 100 milliárd a kohéziós pénzekből terveznek átirányítani a zöld megoldásokra.

 

Átcsomagolás egy új, nagyobb és zöldebb csomagba

A terv célkitűzése teljesen világos: az Európai Unió részéről zöldnek minősített iparágaknak kevesebb követelménynek kéne megfelelniük és gyorsabban kapnának pénzt az államtól. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy milyen szempontok alapján lehet egy iparág „zöld”, és mi alapján nem az? A jövőben az lesz a „zöld”, amit az uniós intézmények a jogszabályban „zöldként” definiálnak. Ez egy olyan politikai tárgyalási folyamat, aminek még hosszabb bürokratikus folyományai vannak. Az is nyilvánvaló, hogy az Európai Unió nem csak az eladósodását tervezi tartósan intézményesíteni, miután az eladósodást a koronavírus-világjárvány idején engedélyezték „átmeneti jelleggel”, hanem az iparpolitika finomhangolását is meg akarja kaparintani az uniós források aranypórázával. A zöld fordulat összességében az uniós politika jól ismert, a gazdaság aprólékos szabályozása és a további eladósodás felé mutató mechanizmusainak folytatása.

A bizottság már azt is bejelentette, hogy mi lesz a következő lépés ezen az úton: a zöld fordulat mintaként szolgál arra, hogy egy „szuverenitási alap” révén más technológiáknak, mint például az informatikának vagy a mesterséges intelligenciának biztosítsanak hozzáférést a támogatásokhoz.

 

Megvalósul a zöld álom – és a liberális rémálom

Németország az európai ipar szíve, és ennek megfelelően jelentősen érintik a zöld iparosítás következményei is. A német Szövetségi Gazdasági és Klímaminisztérium – a zöldpárti Robert Habeck vezetésével – postafordultával üdvözölte a tervet, és ehhez csatlakozott számos más zöldpárti politikus és környezetvédelmi civil szervezet is. Ezzel szemben feltűnően hallgat Olaf Scholz szociáldemokrata kancellár és a szabaddemokrata szövetségi pénzügyminiszter, Christian Lindner. A február kilencedikei rendkívüli uniós környezetvédelmi csúcstalálkozón Scholz nem nyilatkozott az ipar-átalakítási tervről. Ezzel már világosan tetten érhető a törésvonal a hárompárti kormánykoalícióban. Az ipar-átalakítási terv messzemenően egybevág a zöldek energia-politikai álláspontjával. Zöld szemmel nézve a legnagyobb veszély az, hogy európai szinten zöldnek minősítik a nukleáris energiát. Ezért robbant ki a vita a német gazdasági tárca és a francia kormány között egy Spanyolországból érkező távvezeték miatt, mert az francia hidrogént is szállíthatott volna – amit nukleáris energiával állítanak elő. A zöld álláspont jól magyarázható azzal, hogy a zöld párt a környezetvédelmi mozgalomból ered. A Zöldekre adott szavazattal együtt jár az az elvárás, hogy síkra szállnak a klíma- és a környezetvédelem mellett. Az atomenergia elutasítása szintén zsigeri zöld álláspont, miközben az iparpolitikai megfontolások csak alárendelt szerepet játszanak a posztmodern beállítottságú, jómódú és városias környezetben élő választóik szemében. Ebben a közegben fenntartásokkal viszonyulnak a gazdasági növekedéshez és sokan szimpatizálnak a gazdaság visszafogásának elképzelésével. A kancellárt adó szociáldemokrata párt álláspontja már kevésbé egyértelmű. A szakszervezetek komoly befolyással bírnak a szociáldemokratáknál, akik a munkások pártjának tekintik magukat. Az ipar leépítését feltétlenül el akarják kerülni, annál is inkább, mert versenytársként jelent meg ebben a közegben az AfD, az Alternatíva Németországért. A zöld fordulat nem utolsó sorban a szabaddemokrata FDP-nek jelent próbatételt: a kormánykoalíció minden más tagjánál hevesebben utasítják el a közös európai adósságfelvételt, a szabályozások túlburjánzását és kiállnak a szabad piac mellett, ezért súlyos kudarc lenne, ha ezzel az állásponttal nem tudnának érvényesülni.

Az ipar-átalakítási tervre vonatkozó német álláspont biztosan vitatéma lesz a német kormányban. Meghatározó lehet a német szövetségi tartományok álláspontja is, mert azok is befolyásolni tudják Németország Európa-politikai álláspontját az unióban. Tartományi szinten a zöldeknél van több ütőkártya, mert 16 közül 12 tartományi kormányban vannak jelen, míg a liberálisok csupán kettőben. A tartományok révén a kereszténydemokrata CDU és a keresztényszociális CSU is befolyást gyakorolhat, de az uniópártok mind a mai napig nem jutottak egyöntetű álláspontra ebben a kérdésben.

 

A narancsszínű iparfejlesztési terv

Ezzel ellentétben a magyar politika jóval egyszerűbb intézményes keretek között működik: a Fidesz-KDNP koalíció kétharmados többséggel kormányoz. A gazdasági kihívások viszont cseppet sem egyszerűbbek. Magyarország jelentős mértékben függ az ipartól, mindenekelőtt a német autóipartól. A magyar kormány a német ipar szerepvállalását távol-keleti beruházásokkal igyekszik kiegészíteni. Ennek kézzel fogható jele az akkumulátorgyár Iváncsán (SK Innovation) és Debrecenben (CATL), amelyek haszonélvezői is lehetnek a zöld iparfejlesztési terveknek. A magyar társadalomban azonban a politikai táborokon átívelő konszenzus van arról, hogy a gazdaságpolitika célja a felzárkózás a „Nyugathoz”. Magyarország esetében nem hanyagolhatjuk el azt sem, hogy belátható időre az ipar lesz az egyetlen gazdasági szektor, amely sikereivel csökkentheti a város és a vidék közötti szakadékot. A magyar kormány előreláthatólag nyomatékosan kiáll a tervnek az iparfejlesztésre irányuló törekvései mellett. Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter február 10-én a Budapester Zeitung-ban Magyarország újraiparosodása mellett szállt síkra. Az uniós forrásokért folyó versenyben ezért az lesz a prioritás, hogy a Magyarországon erős szektorok tartozzanak a fejlesztési célok sorába. Magyarország az atomenergia hasznosításában is egyértelmű álláspontot foglalt el: Franciaországgal, Lengyelországgal, Csehországgal, Romániával, Bulgáriával, Szlovákiával, Szlovéniával és Horvátországgal közös levelet intézett a bizottsághoz, amelyben az aláírók a nukleáris energia zöld besorolása mellett foglaltak állást.

 

Egy újabb kiszámítható törésvonal

A magyar és a német iparpolitika összehasonlításában látható, hogy a gazdasági konvergencia hosszú időszakát követően egy törésvonal képződik. Amíg a német politikában a Zöldekkel döntő pozícióban találunk egy olyan erőt, amely az ipar-átalakítási tervet a környezetpolitikai célok felé szeretné elmozdítani, addig magyar szemszögből sokkal inkább az a kérdés, hogy miként lehet gazdasági előnyt kovácsolni a tervekből. Vajon hosszú távon eltávolodik egymástól a német és a magyar gazdaságpolitika? Amennyiben Németországban olyan politikai erők – mindenekelőtt a Zöldek – érvényesülnek, akik végső esetben az iparpolitikát alá is hajlandóak a klímapolitikai szempontoknak rendelni, akkor Németország egyre kevésbé kiszámítható gazdasági partnere lesz Magyarországnak. Ezt tovább erősítheti Magyarország gazdasági diverzifikációját és eltávolodását a német ipartól. A német politika ezzel olyan különutas politikára lépne, ami az európai partnerek elidegenedésével fenyeget. Ha nem a realizmus lesz újból a német iparpolitika zsinórmértéke, akkor a távol-keleti beruházással felépített két magyarországi akkumulátorgyár csak az előszele egy nagyobb szabású átrendeződésnek Európában.