A szász-anhalti tartományi parlamenti választások és az áprilisi magyar országgyűlési választások közötti párhuzamok megdöbbentőek. Mindkét esetben politikai földcsuszamlás történt, rekordmagas részvételi arány mellett, és a regnáló kormánypártok számára fájdalmas vereséggel járt.
24 évnyi hatalom után a CDU-nak valószínűleg át kell adnia a magdeburgi tartományi kancellária kulcsait az eddigi legerősebb ellenzéki erőnek. Egy hasonló helyzetet figyelhettünk meg az alig fél évvel ezelőtti Magyarországon is, ahol a 2010 óta kormányzó Fidesz/KDNP koalíció elvesztette a választásokat egy politikai újonccal szemben. A CDU jelenlegi strukturális helyzete ugyancsak hasonlít az egykor oly sikeres magyar kormánypártéra. Bár az elmúlt években egyre több politikai kapcsolódási pont alakult ki a Fidesz és az AfD között, a jelen vizsgálat szempontjából elsősorban nem a politikai tartalom, hanem a kommunikációs elemek, a strukturális kérdések és az alkalmazott eljárások érdekesek. Mindezt pedig leginkább a választási kampány és az abban megfigyelhető mintázatok magyarázzák.
A külsőségek alapján aligha magyarázhatók a hasonlóságok; ezek ennél sokkal mélyebbre nyúlnak. A kihívó mindkét esetben egy fiatal, dinamikus, sportos és meggyőző politikus volt. Magyar Péter maga is a régóta kormányzó Fidesz pártból lépett elő. Az új magyar miniszterelnök szerint ő is átélte a hatalom elavulttá válását és téves irányvonalait, ezért csatlakozott végül egy új politikai formációhoz, amelyet energiával és lendülettel új életretudott kelteni. Egy nagyon hasonló kép rajzolódott ki Szász-Anhaltban is. A mozgalom mindkét helyen rendkívül gyorsan növekedett, megkérdőjelezve a fennálló politikai erőviszonyokat.
Igazi felhajtás alakult ki az adott jelölt körül, aki fiatalos, friss kisugárzásával a tömegek kedvencévé vált. Egy jól felismerhető motoros járművel (Németországban egy Simson-Schwalbe-val, Magyarországon egy magyar nemzeti színekre festett kis teherautóval) bejárta az egész országot és számos beszélgetés és találkozó során közvetlen kapcsolatot hozott létre a választókkal, akik ettől úgy érezték, hogy a politika végre komolyan veszi őket. A piacterek és a nyilvános fellépések tele voltak lelkes fiatalokkal. A jelölt nem zárt termekben, pódiumról beszélt, hanem a szabad ég alatt vitázott a közönséggel.
A közösségi média, a nagy nyilvánosságot kapó posztok és videók a választási kampány stílusát egyfajta élő, közvetlen demokratikus „azonnaliság” irányába változtatták, amivel a kormányzó erők egyszerűen nem tudtak mit kezdeni. A hagyományos médiaformátumok egyre inkább háttérbe szorultak, miután ezekhez az új politikai mozgalmak gyakran bizalmatlanul viszonyultak és nagyrészt lemondtak igénybevételükről, hogy inkább saját csatornáikon keresztül forduljanak közvetlenül a lakossághoz. Ezek a minták mindkét választási kampányban egy meglepő hasonlóságot mutattak.
Az apparátus minden eszközt bevetett, hogy a kihívót rossz színben tüntesse fel
A kormánypártok kevéssé tudtak szembeszállni ezzel a fejleménnyel. Úgy tűnt, hogy túl elhamarkodottan és néha túlzottan reagáltak. Az apparátus minden kommunikációs eszközt bevetett, hogy az új kihívót rossz színben tüntesse fel, mint például, ha Magyar Péter kormányozna, káosz alakulna ki, az ország válságba sodródna, a jólétnek és a biztonságnak pedig vége lenne. A közszolgálati műsorszolgáltató is csatlakozott ehhez a kórushoz.
Németországban aligha volt más a helyzet: a hagyományos média és a politikai pártok – részben azonos érvekkel – figyelmeztettek Ulrich Siegmund választási győzelmére. Míg Németországban egy ismert hetilap a szász-anhalti tartományi választások AfD-s listavezetőjét „Németország legveszélyesebb emberének” nevezte, addig Magyarországon az ellenzék által hevesen bírált, „A kétarcú” című karikatúra keltett feltűnést, és a választók körében inkább felháborodást váltott ki; a gúnyiratot aligha lehetett komolyan venni. Az akkori magyar kormány narratívája szerint az ellenzék győzelme esetén a fiatal felnőtteknek az ukrajnai frontra kellett volna vonulniuk, míg Szász-Anhaltban a hivatalban lévő miniszterelnök arra figyelmeztetett, hogy az ott szerzett érettségi bizonyítványokat más szövetségi tartományokban nem ismernék el. Magyarországon emellett az ország szuverenitásának feladásával fenyegetőztek, Németországban pedig szövetségi kényszert helyeztek kilátásba. Az, hogy az új pártot az országra nézve veszélyesnek, biztonsági kockázatnak és akut fenyegetésnek minősítették, sokat elárult az egyes politikai hatalom birtokosainak kétségbeesett kísérleteiről annak érdekében, hogy megfordítsák a helyzetet.
Tartalmi szempontból az ellenzék mindkét választáson olyan témákkal szerzett pontokat, amelyek közel álltak az emberekhez és sok választót megszólítottak, mint például az oktatáspolitika, az egészségügy, az infrastruktúra, az elmaradt beruházások, vagy a szűkös állami költségvetés. A globális témák, illetve a nemzetközi hálózatok és az ország elismertsége kevésbé érdekelte a helyi lakosságot, számukra a mindennapi életkörülmények és a személyes helyzetük javítása állt a középpontban. Mindkét országban a hatalommal való visszaélés vádja árnyékolta be a választási kampány utolsó napjait. „Friss szélnek kell fújnia Szász-Anhaltban” – jelentette ki Ulrich Siegmund, az AfD listavezetője. Ehhez hasonlóan Magyarországon a mozikban „Tavaszi szél” címmel jelent meg egy Magyar Péterről szóló film, amely kasszasikerré vált.
Az emberek elég tapasztaltak ahhoz, hogy saját képet alkossanak maguknak
A kormányzó pártok elszigetelődési, kiélezési és polarizációs stratégiája nem fizetődött ki; túl nagy volt a választói csábítás, a tiltott gyümölcs, hogy kipróbálják, mi rejlik a tűzfal mögött. A választók megbélyegzése, kioktatása és vádolása nagyrészt kontraproduktív, hiszen a szidalmazás az érintettek körében mindig rossz fényt vet. Az emberek elég tapasztaltak ahhoz, hogy saját képet alkossanak maguknak. Ha ez a kép pedig még a nyilvánosan elhangzottaktól is szembetűnően eltér, akkor a kritizáltak választási sikere szinte előreborítékolható.
A magyar kormánypártok által az ellenzék támogatói ellen alkalmazott kirekesztés, valamint egyes támogatók hivatalból való eltávolítása és elbocsátása a kívánttal éppen ellenkező hatást váltott ki. A titokban készített videófelvételek célja egy állítólagos kompromittáló anyag létrehozása volt, amely valójában soha nem is létezett. Magyarországon a kirekesztés és megbélyegzés végül csak a kihívóknak segített, akik – áldozati szerepbe szorítva – energikusan ellenálltak, és velük tartott a választók többsége is. Németországban a tűzfal, a megbélyegzés és a „bizonyítottan szélsőjobboldali” besorolás szinte további gyújtóanyagként hatottak a hagyományos pártok épületein égő kanócra és felgyorsították a kialakulóban lévő összeomlást.
A választás napján pedig kiállításra került a végső számla. A meglepően magas, rekordszintű választási részvétel már a választási vasárnap folyamán arra utalt, hogy valami különleges fog az országban történni. A nap végén a választási kampány feszült hangulata, az erős polarizáció és a hatalmas mértékeket öltő mozgósítás váratlan eredményt és politikai földcsuszamlást eredményeztek – mindkét országban. Elsősorban a fiatal szavazókat, az elsőválasztókat és a korábban nem szavazókat tudta megnyerni magának az ellenzék. Ők tartósan felháborodtak és megsértve érezték magukat a kormányzók nem megfelelő, és gyakran kioktató hangvétele miatt. Az eredmény ismert. Mindkét esetben kudarcot vallottak a hosszú ideje kormányzó pártok.
A CDU-nak stratégiai szempontból célszerű lenne alaposabban megvizsgálnia, elemeznie és megértenie a választások eredményeit és közös vonásait, hogy a jövőre nézve megoldási javaslatokat dolgozzon ki a párt és az ország megújítására. Így tanulhatna a kudarcból. Ehhez a magyar országgyűlési választások tapasztalatai további ismeretekkel szolgálhatnak, és segítséget nyújthatnak egy elfogulatlan és hosszútávú értékeléshez.
