Újabb történelmi eredmények a berlini és mecklenburg-elő-pomerániai tartományi parlamenti választásokon

Szeptember 20-án utolsó két fordulójához érkezett a német 2026-os „szuperválasztási év”, amely során összesen öt tartományi parlamenti (március 8.: Baden-Württemberg, március 15.: Rajna-vidék-Pfalz, szeptember 6.: Szász-Anhalt), valamint három helyhatósági választást (Bajorország, Hessen, Alsószászország) tartottak[1]. Így most a szász-anhalti voksolás nyomán kialakult belpolitikai földindulás után a német folyamatokat követő szemek a berlini képviselőházban (Abgeordnetenhaus, Berlin városállam tartományi parlamentje) és a mecklenburg-elő-pomerániai tartományi parlamentben kialakuló erőviszonyokra fordultak, ahol egyúttal első alkalommal választhattak 16 éves kortól.

Történt ez egyrészről azért, mert a német politikai rendszer felépítése miatt a közigazgatási feladatok nagy részét a tartományok látják el. Egy-egy tartomány saját parlamenttel, saját kormánnyal, alkotmánybírósággal, számvevőszékkel és költségvetéssel rendelkezik. Így egy átlag német állampolgár elsősorban ezek fenntartásában lévő intézményekkel (pl. közoktatás, rendőrség, igazságügy, egészségügy) találkozik. Mi több, a tartományi kormányoknak a Szövetségi Tanács (Bundesrat) révén érdemi beleszólásuk van a szövetségi törvényhozási munkába is. Ennek megfelelően egy tartományi parlamenti választás, amely egyúttal az ottani kormány összetételéről is dönt, semmiképp sem helyhatósági, hanem az teljes ország belpolitikai irányát meghatározó voksolás is egyben. Fentiekből adódóan nagy jelentőséggel bír, hogy milyen erőviszonyok vannak a tartományi parlamentekben és a kormányokban.

Másrészről a korábbi várakozásoknak megfelelően a szeptember 6-i szász-anhalti szavazás után Friedrich Merz (CDU) kancellár belpolitikai mozgástere – és egyébként is már régebb óta és folyamatosan erodálódó politikai hatalma – még jobban beszűkült. Ennek, illetve annak köszönhetően, hogy a két választási időpont között – holott az eredeti tervek szerint a belső tartalmi és személyzeti vitákat mind a CDU-n, mind az SPD-n belül későbbre akarták halasztani – annyira felerősödtek a kancellár távozásáról/leváltásáról szóló spekulációk, hogy a tartományi parlamenti választásoknak a szövetségi politikai konzekvenciái ezúttal is előtérbe, míg a specifikusan a tartományokat érintő témák, bár nem olyan mértékben, mint Szász-Anhaltban, de háttérbe szorultak. Ez a közösségi médiának, a hírek gyors áramlásának, a német politikai paletta széttöredezésének, valamint a korábbi nagy néppártok (CDU, SPD) gyengülésének köszönhetően egyre erősödő jelleggel megfigyelhető tendencia, ami korábban nem volt jellemző Németországban.

Az eredmények egyik tartományban sem okoztak csalódást és tovább keverik a német politika néhol már így is túlságosan zavaros kártyáit, további számos kérdőjelet hagyva a hogyan tovább kérdésével kapcsolatban.

Eredmények

Bár az utóbbi választások eredményeinél újra és újra előkerül a történelmi jelző – általában negatív előjellel – és már az az érzése támadhat az olvasónak, hogy túl gyakran használják ezt a kifejezést, azonban valóban folyamatosan, eddig az újkori német történelemben nem látott események történnek. Mecklenburg-Elő-Pomerániában például a CDU 4,9%-kal (-8,5% a 2021-es eredményhez képest) kiesett a tartományi törvényhozásból. Ez a Németországi Szövetségi Köztársaság 1949-es megalapítása óta most először fordult elő. Emellett az AfD több mint megduplázva öt évvel ezelőtti eredményét (+21,5%), egy nem kifejezetten feltűnő jelölttel 38,2%-ot – eddigi legjobb eredményét a tartományban – ért el. Az SPD, ami egy évvel ezelőtt még csak 19%-on állt a közvélemény-kutatásokban, Manuela Schwesig miniszterelnök személyének és a végén már csak az AfD ellen mobilizáló kampányának köszönhetően 35,5%-ot tudott szerezni. Azonban ez az eredmény is 4,1%-kal kevesebb, mint 2021-ben, úgy, hogy a részvételi arány 70,8%-ról 78,1%-ra emelkedett. A tartományi parlamentben 3,4%-ot gyengülve 6,5%-kal bent maradt még a Die Linke, és az előzetes felmérésekhez képest meglepetés okozva 5,7%-kal a Zöldek is megugrották az öt százalékos bejutási küszöböt (-0,6% 2021-hez képest). Az FDP 4,8%-ot veszítve ebből a tartományi parlamentből is kiesett és öles léptekkel halad tovább a teljes eljelentéktelenedés útján. A tartományban magát először megmérettető BSW-nek ezúttal nem sikerült a csoda, 4,8%-kal épphogy lemaradt a parlamentbe jutásról.

A mandátumok megoszlásában ez az eredmény a következő erőviszonyokhoz vezet a 71 fős tartományi parlamentben: az első helyen végző AfD 32 (+18), az SPD 29 (-5), a Die Linke (-4) és a Zöldek (0) egyaránt 5 mandátummal rendelkeznek. Így a négypártivá csökkent törvényhozásban figyelembe véve az AfD köré húzott politikai tűzfalat, ami mindennemű együttműködést ellehetetlenít a párttal, már csak egyetlen kormányalakítási opció maradt. Mégpedig az, hogy az összesen 39 mandátummal rendelkező másik három párt összefog az AfD ellenében – az abszolút többséghez 36 mandátumra van szükség.

Így a botrányoktól[2] szintúgy nem mentes Manuela Schwesig kormányalakítása elől az igazán nagy akadályok a CDU kiesésével és a BSW parlamenten kívül maradásával elhárultak. Így a politikusnő minden bizonnyal folytathatja kormányfői munkáját annak ellenére, hogy a választók valójában leszavazták. Mindezt úgy, hogy az utóbbi hetekben Schwesig magát sikeresen, mint az AfD egyetlen lehetséges legyőzőjét pozícionálta, ezzel taktikai szavazásra bíztatva a választókat és a többi kisebb párttól begyűjtve a listás szavazatokat. Ez vezetett az SPD kampányhajrában történő felzárkózásához és a többi párt gyengüléséhez. Azonban még ez is kevésnek bizonyult az AfD győzelmének megakadályozásához.

Berlin városállamban az előzetes várakozásokkal ellentétben mégsem alakult ki szoros verseny az első helyért folytatott harcban. A Die Linke 74,2%-os részvételi arány mellett (2023: 62,9%) 13,4%-ot erősödve és Berlinben eddigi legjobb eredményét elérve 25,7%-kal fölényesen győzte le a 9,5%-ot vesztő 18,8%-kal második helyen végző CDU-t. Az AfD 7,2%-ot javítva három évvel korábbi eredményén 16,3%-ot ért el, ami a harmadik helyre volt elegendő. A Zöldek 4,1%-ot gyengülve 14,3%-ot kaptak, míg az SPD 6,3% veszteséget elkönyvelve 12,1%-kal az utolsó helyen végzett. A BSW-nek itt sem sikerült bejutnia a tartományi törvényhozásba.

Mandátummegoszlásban ez a következőket jelenti a 158 fős képviselőházban: 47 mandátumot kap a Die Linke (+25), 34-et a CDU (-18), 29-et az AfD (+12), 26-ot a Zöldek (-8), 22-t pedig az SPD (-12). Ezzel az eddigi CDU-SPD kormányt Berlinben egyértelműen leváltották. Koalíciós opcióként így – itt is figyelembe véve a tűzfalat az AfD körül – mindössze kettő reális lehetőség maradt. Egyrészről egy stabil többséggel rendelkező (95 mandátum, az abszolút többséghez 80 szükséges) Die Linke vezette hárompárti koalíció a Zöldekkel és az SPD-vel. Másrészről pedig egy CDU vezette együttműködés, szintúgy a Zöldekkel és az SPD-vel – nekik összesen viszont csak 82 mandátumuk lenne. Az, hogy ezekből az opciókból melyik valósul meg, még nyitott kérdés. A Die Linke Berlinben ugyanis – még a saját párttásaik bevallása szerint is – jelentős antiszemitizmus problémával küzd, ami akadályt jelenthet a Zöldek és az SPD számára is az együttműködésre lépésnél. Ezen felül a Die Linke még a kampányban kizárólagos koalíciós feltételként határozta meg a koalíciókötéshez, hogy a 2021-es népszavazás eredményét, amelyben arról döntöttek a berliniek, hogy a több ezer lakással rendelkező nagy ingatlantársaságokat államosítanák[3], érvényre juttatják. Ezt a követelést a Zöldek és az SPD is elutasította. Mindazonáltal Berlinben a mostani választáson is a lakhatás kérdése volt a legfontosabb témakör, ami a választókat foglalkoztatta. Egy CDU vezette hárompárti koalíció még ezek ellenére is kevésbé tűnik valószínűnek, tartalmilag és politikailag ugyanis a berlini SPD és Zöldek szervezetei balra állnak a szövetségi szinthez viszonyítva.

A még regnáló berlini kormány egyébként is nehezített pályán indult neki a mostani kampánynak, mivel jelentősen kevesebb idő állt rendelkezésükre. Hiszen a Szövetségi Alkotmánybíróság 2023-as döntése nyomán a 2021-es tartományi parlamenti választás egészét különböző hibák miatt meg kellett ismételni. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a parlamenti ciklus 2023-tól újraindul, hanem folytatódott 2021-től számítva. Így került sor ilyen rövid idő után ismét képviselőházi választásra. Ezen felül a CDU berlini miniszterelnöke (kormányzó polgármestere) két hónappal a voksolás előtt lemondott listavezetői pozíciójáról, miután az idén januári szélsőbaloldali áramellátást célzó terrortámadás válságkezelésével kapcsolatban többször félreinformálta a közvéleményt. Ezek az esetek a sajtónak köszönhetően kiderültek, Kai Wegner pedig már nem tudta tartani a pozícióit, így új jelöltet állítottak Stefan Evers (CDU) pénzügyminiszter és kultúráért felelős miniszter személyében. Bár sikerült neki a pártja mélyrepülését megállítani, sőt a közvélemény-kutatásokhoz képest még javítania is, azonban ez csak a második helyre lett végül elegendő. A kisebbik kormányzó párt, az SPD listavezetője ellen pedig pár nappal a választás előtt a hannoveri ügyészség három ügyben is vizsgálatot indított.

Hogyan tovább?

Mecklenburg-Elő-Pomerániában az AfD bár megpróbál minden párttal egyezkedni, arra, hogy sikerüljön koalíciós társat találniuk, igazából csak matematikai esély van. Így biztosra vehető, hogy Manuela Schwesig miniszterelnök az eddigi SPD-Die Linke kormányt kiegészíti a Zöldekkel és marad hivatalában. Berlinben nagy valószínűséggel ismét ez az SPD-Zöldek-Die Linke koalíció fog létrejönni, mindazonáltal más erőviszonyokkal és a részeiben nyíltan antiszemita Die Linke vezetésével, ami abban a városban, ahol a holokausztot kitervelték, különös történelmi feledékenységről tanúskodik. Mindazonáltal a választási eredményekből és statisztikákból egyértelműen kivehető, hogy a választók jelentős része – különösen a fiatalok – megelégelte a német politikai establishmentet és hathatós, radikális változásokat szeretne. Mivel a régebbi pártokban folyamatosan csalódnak, így tőlük már elfordulnak és új politikai, diszruptív erőket támogatnak, így a változás iránti igény egyértelmű üzenetét képviselve. Teszik mindezt annak tudatában és ellenére, hogy ezekben a pártokban valóban vannak szélsőséges – akár tisztségeket viselő – személyek is.

Friedrich Merz (CDU) kancellár körül pedig mind pártelnökként, mind kancellárként elfogyni látszik a levegő. A CDU kiesésével a mecklenburg-elő-pomerániai tartományi parlamentből olyan történelmi pofont kapott a párt, amire legrosszabb rémálmaikban sem gondoltak – még röviddel a választással előtt sem, ahol a közvélemény-kutatások már ezt az opciót is felvázolták. Valós megoldási javaslat egyelőre nincsen terítéken: Merz ragaszkodik a korábban megígért és kidolgozott reformok véghezvitelén, míg pártja nem csak az AfD és a Die Linke irányába fenntartott tűzfallal kapcsolatban, de a tervezett reformok kapcsán is megosztott. Egyúttal egy, a választások előtt sokat vitatott kancellárcsere sem oldaná meg egy csapásra a Németország előtt sorakozó számos strukturális problémát. A futball világából származó hasonlattal élve: bár van abban igazság, hogy egy edzőcsere egy csapatnál sok problémát megoldhat és sikerre vezethet, de a politika – főleg a német politika – egy jelentősen összetettebb rendszer. Így ez a szcenárió kevés sikerrel kecsegtet. Egyébként is ebben az esetben kérdéses, hogy egyáltalán a kisebb koalíciós társ – és egyébként szintúgy vezetői válsággal küzdő –, SPD elfogadná-e ezt az opciót. Egy esetleges CDU vezette kisebbségi kormány szövetségi szinten szintúgy nehezen elképzelhető forgatókönyv a stabilitást és kiszámíthatóságot egyébként nagyra értékelő Németországban. A problémákat az AfD betiltására vonatkozó eljárás megindítása sem oldaná meg, sőt, valószínűleg inkább olajat öntene a már egyébként is égő választói akaratra. Előrehozott Bundestag választásokat 1,5 évvel az előző előrehozott választások után, a most felívelő konjunktúrát élő Die Linke-n és az AfD-n kívül megint csak senki nem akarna, hiszen az szinte politikai öngyilkossággal érne fel.

Így, mint fentebb olvasható, egyelőre nem látszik pontosan hogyan és merre fog tovább haladni a német politika. Számos bizonytalanság övezi a német széttöredező pártrendszert, a koalíciók alkotása mind szövetségi, mind tartományi szinten egyre nehezebb feladattá válik, a választói akarat pedig ezen alkuk mentén egyre inkább sérülni látszik, ami további frusztráltsághoz és a szélsőségek erősödéséhez vezet. Magyar szemlélőként egyet kívánhatunk: sikerüljön Németországnak azokat a reformokat végrehajtani, amik a gazdaság fellendüléséhez és a társadalmi megnyugváshoz vezethetnek, hogy egy erős és stabil Németország legyen az Európai Unió motorja.