A régi arrogancia: egy halottnak hitt tévedés visszatérése

2020. októberében jelent meg a ,,Die Zeit” német hetilap külpolitikai tudósítójának, Michael Thumann-nak 280 oldalas könyve „Der neue Nationalismus: Wiederkehr einer totgeglaubten Ideologie“ (Az új nacionalizmus: egy halottnak hitt ideológia visszatérése) címmel. Mindez elég okot ad arra, hogy az újonnan megjelent mű kijelentéseit pontosabban górcső alá vegyük, valamint a Kelet- és Közép-Európával szembeni előítéleteket és arroganciát semlegesítsük.

Lassan megszokottá válik, hogy egyes médiumokban demokratikusan megválasztott államférfiak felett törnek pálcát erkölcsi szempontból szemrehányó stílusban, és valójában nem is csoda, ha Orbán Viktor miniszterelnököt Európa rosszakarójaként jelenítik meg, és teljesen kontextustól függetlenül egy lapon említik Vladimir Putinnal és Recep Tayyip Erdoğannal. Ezen kívül már az sem meglepő, hogy a német médiában is számos olyan valótlan információ kering Magyarországról és a magyar politikáról, amely hemzseg a felületességtől, amikor a magyar politikáról van szó.

Elég csak megnézni azt az irodalmat, amelyet a szerző felhasznál. Ennek ellenére a Die Zeit újságírója, Michael Thumann kreálmánya háttérbe szorít minden eddigi állítást, és klasszikus példát ad a Magyarországgal kapcsolatos tudatlanságra, arroganciára és indokolatlan előítéletekre. Ezzel a kérdéssel kapcsolatosan Arnold Vaatz, a CDU/CSU frakcióvezető-helyettese is nyilatkozott nemrég, és a következőképpen összegezte véleményét: ,,Magyarország a mi mainstreamünk számára egy nárcisztikus sértés. A Fidesz jelentős kérdésekben olyan álláspontokat foglal el, melyeket a CDU tett 20 évvel ezelőtt. Maradjanak olyanok, amilyenek most.”

A kötet fő mondanivalója, hogy Európában egy őskori nacionalizmus tombol és fenyegeti a kontinensünket.Szándékában áll  megcáfolni azt az állítást, hogy létezik ,,jó nacionalizmus”, és kifejezi, hogy az általa ,,alkalmi nacionalistáknak” megjelölt személyeket csak taktikai megfontolás vezérli. Ezen kívül azt hangsúlyozza a szerző, hogy a nacionalizmusnak ,,szavatossági ideje” van. Az előszót három kijelentéssel zárja, amelyek egykori szerb, orosz és török interjúalanyaitól származnak, valamint a célkitűzését is megfogalmazza, vagyis azt, hogy az általa nacionalistának bélyegzett emberek gondolkodását megértse.

Nos, ez nem sikerült neki.

Thumann összetéveszti a nacionalizmust a patriotizmussal, az önkényuralmat a demokráciával és a demagógiát a nép akaratával. A Die Zeit szerkesztője gondolatvilágában fel sem merül, hogy a történelem, a nemzetállam és a hazaszeretet teljesen más jelentőséggel bír Közép- és Kelet-Európában, mint például Németországban. Thumann még a fáradságot sem veszi, hogy átlássa az általa oly erőteljesen kritizált országok történelmét, mentalitását, politikai kultúráját, érzékenységét és sajátosságait. Ismét bebizonyosodik, hogy szükség lenne arra, hogy egy országot vagy témát valóban meg akarjanak érteni, mélyebb rétegeiket feltárják, valamint őszintébben, átfogóbban és alaposabban foglalkozzanak a helyi sajátosságokkal és eseményekkel. Semmi ehhez hasonló nem történik a vizsgált könyv esetében. Ehelyett a tudatlanság magas foka kerül pódiumra, és oldalanként folytatódik a világjobbító arrogancia betanult reflexe. A pallos körbejár, lesújt, és jaj annak, aki más világnézettel rendelkezik.

De ami még rosszabb, hogy rögtön a második oldalon elméleteinek bizonyítéka gyanánt három égbekiáltó, légből kapott valótlanságot mutat be. Ijesztően kínos, hogy mindez, nyilvánvalóan minden további helyreigazítás nélkül, átment a kiadói lektoráláson. A szerző azt állítja ugyanis, hogy Orbán Viktor a) feloszlatta a parlamentet, b) megszüntette a szabad választásokat és c) felszámolta a véleménynyilvánítás szabadságát. Ezek egyike sem igaz, és a vádak olyan szinten tarthatatlanok és nevetségesek, hogy a kedves olvasó nyugodtan le is tehetné a kezéből a könyvet ezek után a robbanó bevezető gondolatok után, mondván, hogy hiábavaló az egész.

Én azonban vettem a fáradságot, és átküzdöttem magam azon a fejezeten, amely kifejezetten Orbán Viktorral is foglalkozik.  Itt valóságos rémkép fogad minket. De nem is azért, mert a magyar miniszterelnök annyira rossz lenne, mint ahogy azt Thumann imamalom-szerűen ismétli, hanem sokkal inkább amiatt, amilyen váratlan körtáncot jár ez az egyoldalú szemléletmód. Többek között, tévesen, a magyar miniszterelnöknek tulajdonít olyan kevésbé hízelgő szavakat, amelyeket egy magyar újságíró mondott Angela Merkel kancellár asszonyról 2016-ban. Ezek olyan idézeteket, amelyek egyáltalán nem tőle származnak.

A szerző tehát vagy trehány és rosszul járt utána, vagy pedig ezen kijelentéseket legjobb tudása ellenére is a magyar miniszterelnöknek tulajdonítja, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a sikeres miniszterelnököt rossz fényben tüntesse fel, és aláássa ezáltal a népszerűségét. Melyik a rosszabb, azt döntse el az olvasó. Mindenesetre egyik lehetőség sem hízelgő olyan szerző számára, aki legalább az újságírói és publicisztikai tisztesség alapvető szabályainak meg akar felelni.

Az igazság leginkább az írásból kimaradt részletekben rejlik. Orbán Viktor miniszterelnök egészen végig rá akarta beszélni Angela Merkelt, hogy továbbra is maradjon kancellár. A Páneurópai Piknik 30. évfordulóján Angela Merkelt az alábbi szavakkal méltatta 2019-ben: „Nagyrabecsülésünket fejezem ki Ön iránt, aki Európa legnépesebb és legerősebb államának immár tizennégy éve, négy egymást követő választáson megválasztott vezetője. Nagyrabecsülésünket fejezem ki Ön iránt, aki saját hazáján, Németországon túl hosszú évek óta dolgozik Európáért, az európai nemzetek közötti együttműködésért és egész Európa újraegyesítéséért. […] Nálunk, Magyarországon a hölgyeket a lovagiasság szabályai szerint eleve különös figyelem és elismerés övezi, a keményen dolgozó és sikeres hölgyek előtt pedig már messziről megemeljük a kalapunkat. Gratulálok Önnek! Munkáját kísérjék további zajos sikerek, a német nép tisztelete és egész Európa elismerése, családjára és személyes életére pedig Isten áldását kívánjuk.”

Tulajdonképpen ez nem szorul további kommentárra. Amikor az újságírók egy vélhetően magasabb küldetést üldözvén nemcsak hogy valótlanságokat terjesztenek, hanem még viszályt is keltenek, tevékenységüket ítélje meg az olvasó.  Amit azonban Thumann ebben a helyzetben tesz, az már több, mint tisztességtelen. Megpróbál éket verni az Európai Unió Tanácsának két rangidős személyisége közé, két sikeres és országaikért mélyen elkötelezett politikus, a német szövetségi kancellár és a magyar miniszterelnök közé. Utóbbi ugyanakkor kiváló kapcsolatokat tartott fenn sok német államférfival, mint ahogy Helmut Kohllal, egészen a 2017-ben bekövetkezett haláláig. A szerző ezzel a mesterkedésével neheztelésének és ellenszenvének ad hangot a két ország politikai vezetése között fennálló jó és szilárd együttműködés ellenében. Ne engedjük, hogy ilyen kísérletek kárt okozzanak a bilaterális kapcsolatokban.