Individualisták és szabadságharcosok - A kelet-közép-európai ország sokszínűbb, mint ahogyan az első pillantásra látszik, és tele van megosztottsággal, törésvonalakkal és belső feszültségekkel. A pápa látogatása pontosan rávilágít ezekre a jelenségekre. Egy értékelés.

Ferenc pápa 2023. április végi magyarországi látogatását követően ritka egyetértés van a magyarok között itthon és külföldön egyaránt. A Szentatya látogatását a megkérdezettek túlnyomó többsége, 77 százaléka pozitívan értékeli, a jobboldali szavazók 88 százaléka, míg a baloldali szavazók 69 százaléka. Ferenc pápának sikerült olyan egységbe tömörítenie a magyarokat, ami még az országon belül sem sikerül mindig. Ennek oka azokban az ellentmondásokban, megosztottságban, törésvonalakban és széthúzásokban keresendő, amelyek Magyarországot a hányatott történelme során mindig is végig kísérték. A régi konfliktusvonalak és belső társadalmi feszültségek a mai napig fellelhetőek, és tudattalanul meghatároznak számos társadalmi és politikai vitát, cselekvési mintát és döntést.

A tízmillió szabadságharcos országa

Egy ismert államférfi egyszer azt mondta, hogy igazi kihívás a magyarokat kormányozni, mert Magyarország 10 millió szabadságharcos országa, tehát pontosan annyié, mint ahányan lakják. Valóban, a liberalizmus, a szabadság szeretete és az individualizmus nagyon erősek Magyarországon, erősebb, mint sok más országban. A közösség, a közösséghez való tartozás érzése és a közjó, sőt a kollektivitás csak nehezen tudott kialakulni, az országon belüli ellentétes nemzeti érzelmek és értelmezési keretek konfliktusa miatt. Az idegen uralomról, a megszállásról és a másoknak való kiszolgáltatottságról szóló hosszú történelmük során a magyarokban nagyon finom érzékelés alakult ki aziránt, ha a szabadságukat külső vagy felsőbb hatalom, vagy akár a „másik oldalon” lévő hatalmasságok által tényleges vagy vélt veszélyek fenyegetik.

A népfelkelések és szabadságharcok hosszú sora tanúskodik a hagyományos magyar érzésekről. A kommunizmusban ez a hozzáállás egyfajta védekező harcban csúcsosodott ki minden államilag irányított és felülről elrendelt dolog ellen. A magyar emberek sajátosan személyes szabadságérzetét sok ravaszság, bátorság és szellemesség alakította, és ezek a cselekvési minták a mai napig hatással vannak rájuk. Teljes képet csak akkor kapunk, ha tudatosítjuk a társadalmi töréseket és ezen hagyományok mentén átörökített mintákat.

Pannónia és Hunnia

A Római Birodalom idején a birodalom határa, a limes Magyarország közepén húzódott. Abban az időben a Duna volt a határfolyó Pannonia és Barbaricum tartományok között. Ez a mai Magyarországon átívelő demarkációs vonal számos különbség és törés szimbóluma, amely mind a mai napig kihat. Az ország keleti felének fejlődése (Hunnia) egyenlőtlenül másképp alakult, mint az ország nyugati felének. A hunok hagyománya tovább kifejtette hatását, és a keleti sztyeppék pogány hagyományai nagyban különböztek a nyugati területek dimbes-dombos bortermelő vidékeinek római hagyományától. A török hódoltság idején a Habsburgok és az oszmánok közötti határ nagyjából a Balaton volt. A független magyar államiság tovább élt Keleten, az Erdélyi Fejedelemség autonóm területén. Ez volt a magyarság szíve, ami egészen más viszonyokkal, vonatkozásokkal és hagyományokkal rendelkezett, mint az ország nyugati és északi részei a Habsburgok uralma, vagy az ország közepe a török leigázás alatt.

Ebből adódóan a többségében kálvinista Erdélynek kétfelé kellett adót fizetnie: A császárvárosnak és a Török Birodalomnak is, ami az ottani magyarságot állandó hintapolitikára, az érdekek, a lojalitás és a realitások finom kiegyensúlyozására kényszerítette. Ez a hagyomány ma is érezteti hatását az ország önrendelkezésében, önérvényesítésében és a saját szuverenitásáért folytatott állandó küzdelemben.

Katolikusok és kálvinisták

Az ország középső részét uraló oszmánok miatt az ellenreformáció, amely egyébként északon és nyugaton gyorsan elterjedt, alig tudott behatolni Erdély keleti régióiba, ahol az emberek a maguk közösségében maradtak. Magyarország keleti része többé-kevésbé teljesen református volt, és akkoriban a magyarországi reformáció központjának tekintették, amire sok magyar ma is nagyon büszke.

A reformátusok, lutheránusok és más protestánsok közös hagyományai szoros kötelék, amelyet ma is ápolnak. A kálvinizmust sokáig "magyar vallásként" tartották számon. Ezzel szemben az ország nyugati és északi része (ma Szlovákia), hasonlóan Ausztriához vagy Bajorországhoz szinte teljesen katolikus. Manapság a katolikusok és a kálvinisták közötti 3:1 arány a katolikusok egyértelmű többségét jelenti.

Ugyanakkor sok lutheránus, görögkatolikus, ortodox, unitárius, baptista és zsidó is él az országban, amely a pápa által is méltatott vallási sokszínűség mellett 13 elismert őshonos népcsoport etnikai sokszínűségét is magáénak mondhatja, amelyek közül a magyarországi németek különösen pozitívan emelkednek ki.

Németajkúak és magyarajkúak

Az ország Habsburgok által uralt nyugati része, a katolicizmusával, a császár iránti hűségével és a német nyelv dominanciájával szöges ellentétben áll a többségében kálvinista keleti résszel, ahol a Habsburgok és a német nyelv iránt érzett komoly ellenszenv volt jellemző. A német nyelv a keleti területeken nem volt annyira elterjedt, ami a mai napig is megállapítható.

Ebbe a megosztottságba sorolható a következő ellentétpár is: Egyik oldalon a „labancok“, akik a császárhoz hűségesek, a katolikusok, és a német kultúra és nyelv iránt elkötelezettek. Ők eredetileg a császári hadsereg egyik csapatát alkották, majd később ez a kifejezés mindazok gyűjtőfogalmává vált, akik a Habsburgokkal szimpatizáltak. Másik oldalon ott vannak a „kurucok“, akik a XVII. század végén a Habsburg-ellenes felkelők voltak. A kuruc szó ma is használatos gyűjtőfogalom a makacs, lázadó, zabolátlan szemléletre, amivel sok magyar – mint az alapkarakterével egyező jellemvonásokkal – képes azonosulni. A folyamatos védekező harcot, a lázadást, valamint az uralkodókkal szembeni állandóan magmutatkozó bátorságot a magyarok nemes ügynek tartják, amely mellett sok magyar "szabadságharcos" ma is szívesen kitart.

Széchenyi és Kossuth

A 1848. március előtti időszak, a forradalom hajnalán két meghatározó személyiség küzdött a magyar ügy értelmezési szuverenitásáért. A németnyelvű Stephan Széchenyi (később Széchenyi István) bécsi születésű és német neveltetésű magyar gróf és államreformer volt, akit ma a "legnagyobb magyarként" tisztelnek. Ma is számos közterület és épület viseli a nevét, főként az ország nyugati részein.

Széchenyi, a világot beutazó, több nyelven beszélő és világra nyitott szellemiségű tudós ember, a Habsburgokkal való megegyezésre törekedett, hogy ezzel folyamatosan javítsa a magyar nemzet pozícióját a Habsburg Birodalomban. Az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezéssel létrejött osztrák-magyar kettős monarchia, a Lajtán túli (osztrák) és egy Lajtán inneni (magyar) birodalmi területrészekkel. A kettős birodalom mindkét fele egyenlő jogokkal rendelkezett.

Ezzel győzedelmeskedett Széchenyi koncepciója, ellenfele, a kelet-magyarországi, kisnemes születésű Kossuth Lajos elképzelésével szemben. Utóbbi a nemzeti önrendelkezés, a rendi társadalom felszámolása és a polgári szabadságjogok mellett érvelt, valamint hevesen követelte az Ausztriától való elszakadást és nemzeti függetlenséget. Kossuth fontos szerepet játszott a 1849. április 14-én a kelet-magyarországi Debrecenben történt Habsburg trónfosztásban, és a magyar forradalmi kormány tagjaként meghatározó szerepet töltött be a nemzeti függetlenségért folytatott küzdelemben.

A magyar forradalmat azonban leverték, Kossuth oszmán száműzetésbe vonult és Olaszországban hunyt el. Ma minden óvodáskorú gyermek ismeri az 1848/49-es forradalmi évekből származó Kossuth-nótát. Figyelemreméltó, hogy a Kossuthról elnevezett közterek is inkább az keleti országrészekben találhatók. A Duna mind a mai napig valós határfolyónak tűnik.

Hasonló helyzet alakult ki XX. században is, amikor az utolsó törvényes magyar király, IV. Károly (I. Károly néven az utolsó Habsburg császár) ellenkormányt alakított Sopronban, és több sikertelen kísérletet tett a restaurációra. A kálvinista Horthy Miklós, császári és királyi kamarás, az első világháború győztes hatalmainak érzékenységére hivatkozva véget vetett a restaurációs kísérleteknek. A királyhoz lojális magyarok közül sokan máig nem dolgozták fel, hogy Horthy visszautasította a magyar király ezen kérését, és inkább maga irányította az országot császári és királyi kamarásként és Magyarország kormányzójaként. Mindkét politikus portugáliai száműzetésben halt meg, IV. Károly 1922-ben, Horthy Miklós 1957-ben.

Sopron és Debrecen

1989 nyarán, amikor az újonnan formálódó magyar civil társadalom egy része nekilátott a Páneurópai Piknik megszervezésének, két város, a nyugat-magyarországi Sopron és a kelet-magyarországi Debrecen volt a két meghatározó helyszíne az 1989. augusztus 19-i világtörténelmi eseménynek.

Az Páneurópai Piknik ötlete Habsburg Ottó 1989. június 20-i, szimbolikus debreceni látogatásakor született. Debrecent, a református várost, a "kálvinista Rómának" és a magyar nemzeti mozgalom egyik fellegvárának tartják, ahol 1849. április 14-én a debreceni református Nagytemplomban a magyar országgyűlés letaszította a Habsburgokat a trónról, és ahol Kossuth Lajost kormányzó-elnökké választották, valamint még aznap kikiáltották a magyar állam függetlenségét.

Ennek fényében annál is inkább a megbékélés gesztusaként értelmezték a magyarok a törvényes trónörökös 140 évvel későbbi debreceni látogatását. A magyarul folyékonyan beszélő és mindig a "Mi magyarok"-at említő Habsburg Ottó személyét a megbékélés emberének tekintették és tekintik ma is Magyarországon, akit a magyarok többsége, mint közülük valót elfogadott és megkedvelt. Szíve ma a nyugat-magyarországi Pannonhalmán van eltemetve, levéltári iratait pedig Magyarország kezeli.


Annak, hogy a debreceni szervezők végül Sopront választották a Páneurópai Piknik helyszínéül, nem csupán földrajzi okokra - hiszen Sopron Magyarország nyugati határán, közvetlenül Ausztriához közel fekszik -, hanem egy nagyobb jelentőségű gondolatra vezethető vissza. Nyugati magyarok és keleti magyarok, katolikusok és kálvinisták, Széchenyi és Kossuth, labancok és kurucok hívei, németnyelvűek és nem németnyelvűek, Pannónia és Hunnia - mindannyiukat összekötötte az a gondolat, hogy egyszerre magyarok és európaiak, és közösen akarnak egy nemes ügyet beteljesíteni, nem kevesebbet, mint véget vetni Európa megosztottságának.

Minden törést, konfliktust és széthúzást sikeresen le lehet küzdeni tehát egy magasabb eszme szolgálatába állva. A Páneurópai Piknik nem csupán a német újraegyesítés kezdete és előzménye volt, de a történelmi múltból fakadó magyar-magyar belső viszályok feloldásában is fontos történelmi pillanat. Ebből a szempontból a Páneurópai Piknik nemcsak Németország, hanem Magyarország egysége szempontjából is hatalmas jelentőséget hordoz.

Rezümé

Anélkül, hogy a szélesebb nyilvánosság számára észrevehető lenne, sok magyar tudatalattijában ott szunnyadnak ezek a törésvonalak, a megosztottság és az ellentét. Ezek ugyanakkor olyan értelmezési mintát adnak a mindennapokban, amely kihat a néha durvának és furcsának tűnő nyilvános vitákra vagy akár a politikai cselekvés alapelveire is.

Az országot mindenkor kormányzó politikai vezetésének érdemes tisztában lennie ezekkel a törésvonalakkal, és meg kell próbálnia egyesíteni az országot. Ez történhet közös narratívákkal vagy a közös értékek és érdekek mellett való kiállással, ami gyakran választ adhat az államot érő veszélyekre és fenyegettetésre. Ezen okból kifolyólag is Magyarország kormányzása olyan kötéltánc, ahol egyensúlyozni kell az ellentétes érdekek és a belső szabadságharcok között. Ebben az értelemben nem túlzás identitásformáló és nemzetegyesítő politikáról beszélni, amely nélkül egyetlen kormány sem nyerhetné el még töredékét sem az összmagyarság elfogadottságának.

Orbán Viktor kormánya a legjobb úton halad az effajta szemlélet kialakításában és annak sikeres megvalósításában, melyhez az egész magyar nemzet együttes támogatását akarja kivívni. Magyarország azonban korántsem a kormánykoalíció pártolóinak monolitikus tömbjéből, hanem inkább individualistákból és szabadságharcosokból áll, és ezt a magyar és az európai politikának minden körülmények közt figyelembe kell vennie.