Ki lesz a CDU új vezetője?

Nagy figyelemmel kíséri a nemzetközi közvélemény a CDU-tisztújítást, hiszen ritkán fordul elő, hogy három jelölt verseng az elnöki tisztségért. Az esélyesnek tartott veterán, a hatvanöt éves volt frakcióvezető, Friedrich Merz mellett Armin Laschet, Észak-Rajna-Vesztfália ötvenkilenc éves miniszterelnöke és Norbert Röttgen, a Bundestag külügyi bizottságának ötvenöt éves elnöke is ringbe száll. Kérdés, miképp jutott el a kancellárgépezetként is emlegetett párt oda, hogy egységes fellépés helyett három politikusa is pályázzon Konrad Adenauer, Helmut Kohl és Angela Merkel örökségére. Mivel szeptember 26-án szövetségi parlamenti választás lesz, mindenképp érdemes odafigyelni a CDU-ban zajló eseményekre. Az új elnök személye alapvetően megváltoztathatja a párt irányvonalát, így fontos áttekinteni, milyen mérföldkövek jellemzik a jelöltek politikai pályafutását, és milyen meglátások, prioritások mentén lépnek be az európai politikai arénába. De előbb nézzük meg, hogy mi történt a CDU háza táján az utolsó választás óta!

Kramp-Karrenbauer tündöklése…

„Aki megállította Martin Schulzot” – a 2017–2018-as CDU-s közgondolkodás gyakorlatilag így könyvelte el a gyakran csak AKK-ként emlegetett Annegret Kramp-Karrenbauert. 2011-től hat és fél éven át az alig egymillió lakosú Saar-vidék miniszter­elnöke volt, és a 2017 márciusában megtartott tartományi választásokon elért, több mint 40 százalékos eredménnyel váratlan győzelmet hozott a CDU-nak. A győzelem azért volt különösen fontos, mert az év szeptemberében volt esedékes a Bundestag-választás – az országost megelőző tartományi választások mindig dinamikát adnak a politikai eseményeknek: egy győzelem vagy bukás meghatározó lehet a további kampány és a közvélemény szempontjából.

A 2017-es év elejét meghatározó belpolitikai eseményeket a Német Szociáldemokrata Párt kancellárjelöltje, a hazánkkal szemben is kritikákat megfogalmazó, de a 2014-es európai parlamenti kampányban megbukó Martin Schulz dominálta. Schulz jelöltsége szinte robbanásszerű népszerűséget hozott pártjának, az SPD-t a németek találóan Schulz-Zug kifejezéssel illették, hasonlóan a nálunk a kilencvenes években elterjedt varsói gyors fogalomhoz. A Saar-vidéki választás eredménye azonban megállította a Schulz-féle robogást. 2017 májusában aztán Schleswig-Holsteinben és a legnépesebb tartományban, Észak-Rajna-Vesztfáliában következett tartományi választás, amelyet szintúgy a CDU nyert meg, a kereszténydemokraták így sokak meglepetésére kormányt alakíthattak Kielben és Düsseldorfban is. Ez már előrevetítette a szeptemberi Bundestag-választás eredményét. Az SPD történelmi vereséggel: 20 százalékkal zárt, Schulz azóta keveset hallat magáról.

A következő évben esedékes tartományi választások közeledtével Angela Merkel úgy döntött, hogy kampányedzett, tapasztalt és emberközeli főtitkárnak kellene továbbvinnie a pártügyeket. Így esett a választás az ereje teljében lévő Kramp-Karrenbauerre. Az, hogy a miniszterelnök Angela Merkel hívására feladta kényelmes és biztos Saar-vidéki stallumát, hogy a rideg és ellenséges berlini közegben szolgálja pártját, olyan önzetlen gesztus volt, amelyet még párton belüli kritikusai is elismertek. A háromgyermekes, katolikus Kramp-Karrenbauer kinevezése jelzés volt a konzervatív szavazóbázisnak is, amit sokan a törzsszavazók visszanyerésére tett kísérletként nyugtáztak. A 2018. októberi, hesseni választáson való rossz szereplés miatt a kancellár úgy határozott, hogy a politikai felelősséget vállalva nem indul újra a CDU elnöki tisztségéért a decemberben esedékes tisztújításon. A döntésben az is nagy szerepet játszott, hogy a képviselőcsoportot sok éve vezető Merkel-­bizalmas, Volker Kauder váratlanul megbukott a frakcióvezető-választáson egy addig szinte ismeretlen jelölttel szemben. Ezt az eseményt sokan a frakció Merkel elleni lázadásának vélték. Ennek fényében a kancellár joggal tarthatott rossz pártelnökválasztási eredménytől, ezért Kramp-Karrenbauert javasolta utódjának.

…és gyors bukása

A hamburgi kongresszuson AKK igen eredményesen szerepelt. Az egyébként megfontolt, visszafogott és józan politikust elragadta a hév, és kortesbeszédében majdnemhogy végig kiabálva osztotta ki a CDU ellenfeleit. Ami számunkra szokatlan, az Németországban a politikai kommunikáció része. A tudósítók által harciasnak mondott beszéd az erős politikus ismérve, aki keményen megküzd a választásokon, és sikerre viszi pártját – ezt akkor mindenki elhitte Kramp-Karrenbauernek.

Bár Friedrich Merz is jó szónok, magához képest nem volt jó formában, s az inkább országértékelőre hajazó beszéde nem aratott osztatlan sikert. A 48 százalékos eredmény magában hordta annak lehetőségét, hogy Merz nem hagy fel politikai ambícióival. Nyilvánosan mindig kiállt nyertes vetélytársa mellett, biztosítva őt támogatásáról, de bizonyára várt a nagy visszatérésre, és AKK hirtelen jött elnöki tisztségét meghaladandó állapotnak tekinthette – s végül neki lett igaza. Az új pártvezető nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. A konzervatív Merz-támogatóknak tett gesztusai pont a saját táborát bizonytalanították el, Merzéből viszont nem nyert semmit. Kezdeti kisebb hibái után az EP-választáson történelmi pofonba futott bele: a Kereszténydemokrata Uniónak csupán a szavazatok 22,6 százalékát sikerült begyűjtenie, ami huszonhárom mandátumra volt elegendő, hattal kevesebbre, mint korábban. A bajor Keresztényszociális Unió viszont növelni tudta támogatottságát, és 6,3 százalékot ért el, ami hat mandátumra volt elég. Innen kellett gyors menekülési útvonalat találnia Kramp-Karrenbauernek. A CDU-­elnökséget parlamenti mandátum és kormányzati funkció nélkül, társadalmi munkában ellátó politikus rájött, hogy nem ártana neki egy biztos hátország. Így amikor Manfred Weber bukása után váratlanul Ursula von der Leyen lett az Európai Bizottság elnöke, nem habozott elfogadni a megüresedett védelmi miniszteri széket.

Annegret Kramp-Karrenbauer épphogy belelendült új feladatkörébe – amit még bírálói szerint is rátermetten és okosan látott el –, jöttek az újabb tartományi választások, ezúttal Szászországban és Türingiában, ahol tulajdonképpen politikai patthelyzet alakult ki, hiszen itt már a szélsőbal és a szélsőjobb birtokolta a parlamenti helyek több mint felét. Bodo Ramelow, a szélsőséges Baloldal párt miniszterelnöke 2020 februárjában megpróbálta a lehetetlent, és többség nélkül belement egy kormányfői szavazásba az erfurti parlamentben. Megbukott, s végül 45:44 arányban a liberális Szabad Demokrata Párt politikusa, Thomas Kemmerich lett Türingia miniszterelnöke – igaz, néhány nap után bejelentette lemondását. Botrányt okozott, hogy párttársai és a CDU-sok mellett az Alternatíva Németországért képviselői is rá szavaztak, ezt sokak szerint Kemmerichnek elvi okokból azonnal vissza kellett volna utasítania.

Az ügy országossá fajult: Merkel pár nap múlva közölte, hogy az eredményt „vissza kell csinálni”. Kramp-Karrenbauer ezért elutazott Erfurtba, hogy dűlőre jusson a helyi CDU-sokkal, ami végül nem sikerült. AKK kutyaszorítóba került a kancellár és a „renitens” helyi szervezet között. A pártelnök február 10-én lemondott, pünkösdi királysága tizennégy hónapig tartott. Április 25-ére soron kívüli kongresszust hívtak össze, amire a járvány miatt már nem került sor.Az eredetileg decemberre tervezett éves kongresszust is elhalasztották 2021 januárjára. Látva a CDU koronavírus­válság alatti népszerűség-növekedését, talán már AKK is megbánta, hogy ilyen gyorsan lemondott. De neki már nincs visszaút.

Merkeli út vagy új irány?

Az elnökválasztáson Friedrich Merz az egyértelmű favorit. Már két éve is megdöbbentően gyorsan és hatékonyan aktiválta magát, és még a kancellár nagy bejelentésének napján közölte indulási szándékát. Azóta várt a nagy visszatérésre, hogy Merkel 2002-ben kiszorította a frakcióvezetői pozícióból. Merz már jó egy évtizede nem volt jelen a napi politikában, mégis rövid időn belül hihetetlen mennyiségű támogatót szerzett, és lelkesen toborozta csapatait. Már akkor sok rajongója volt a CDU fiataljai között, a párt vállalkozói és gazdasági tagozatában, a befolyásos Baden-Württemberg és Észak-Rajna-Vesztfália tartományokban, illetve Kelet-­Németországban. Azóta Alsó-Szászországban és Hessenben is tudott jó kiindulópozíciókat szerezni kampányának. Könyvet írt Neue Zeit. Neue Verantwortung, azaz új idő – új felelősség címmel, ami egyértelműen tekinthető pártelnöki programnak, de egyben vitairat is. Merz karakán politikus, nem titkolja, hogy alapjaiban újraszabná a CDU irányvonalát. A munkaalapú gazdaságról, az adórendszerről, a család szerepéről, a migrációról, a szuverén nemzetállamokról nagyon hasonló alapvetései vannak, mint a magyar kormánypártoknak. Ebben talán az is szerepet játszik, hogy Merz szerint pártjának vissza kellene térnie azokhoz a sokak szerint elhanyagolt konzervatív és keresztény­demokrata értékekhez, amelyeket utoljára talán Helmut Kohl képviselt.

Friedrich Merz nem titkolt szándéka, hogy kancellárjelölt és persze kancellár legyen. Az esélyei megvannak, s napról napra nőnek. Fontos, hogy novemberben a Fiatal Unió tagsága körében lefolytatott titkos szavazáson abszolút többséget szerzett, így az ifjúsági szervezet a száz küldöttel Merzet támogatja. A Fiatal Uniónak mindig jelentős szerepe volt a CDU-t meghatározó ügyekben, véleménye most is sokat nyomhat a latban.

Armin Laschet is befutó lehet, de az ő esélyei csökkentek az utolsó időben. Az észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnök gyakran határozatlanságot mutatott a járványkezelésben. Támogatói, akik javarészt a Merkel-táborból kerülnek ki, nem olyan lelkesek. Súlyosbítja a helyzetet, hogy megromlott a „családi béke”: Laschet elnökhelyettes-jelöltje, a fiatal szövetségi egészségügyi miniszter, Jens Spahn bár a vírusválság alatt jól végezte munkáját, úgy tűnik, konfliktusba keveredett kormányzati főnökével. A vakcinabeszerzésekért felelős tárcavezetőt sajtóértesülések szerint állítólag maga Merkel utasította a beszerzések leállítására, hogy „európai megoldás” szülessen. Itthon az ilyen lózungoknál felkapjuk a fejünket, s a 2015-ös eseményekre gondolunk. Mint akkor, most is befuccsoltak a hasonló európai megoldások, és Németország nem tudott elég vakcinát lefoglalni. Persze ehhez Laschetnek semmi köze, de a támogatói táborban e konfliktusok nem jelentenek jó óment. A jelölt mindenesetre a maga joviális stílusával sokak szerint megnyugtatólag hat, mások szerint pont ez adhat okot aggodalomra.

A 2009-től 2012-ig környezetvédelmi miniszter Norbert Röttgen az ismeretlen harmadik. Sokáig Muttis Klügster megnevezéssel illették, ami körülbelül a Mutti okoskájának fordítható. Ez nagyjából jellemzi Röttgen intellektuális fellépését, politikai eszméjét és Merkel iránti lojalitását. Ebben szerepet játszott, hogy ő volt a 2011-es Energia­fordulat (Energiewende) stratégia lebonyolításának felelőse. A 2012-es észak-rajna-vesztfáliai választáson csúcsjelöltként élte át a CDU történelmi vereségét, ezután Merkel ellene fordult, és kirúgta a kormányból. Öt évvel később pont ott diadalmaskodott Armin Laschet. Érdekes, hogy Röttgen vissza tudott kapaszkodni a politika élvonalába, jelenleg a parlament külügyi bizottságának az elnöke. Csapatában megfér a fiatal, feltörekvő Ellen Demuth, a Bundestag-frakcióvezető-helyettes, külügyi irányultságú Johann Wadephul és a magát liberálisnak valló Andreas Nick is. Utóbbi képviselőcsoportjának Magyarország-­jelentéstevője, és például a CEU ügyében is megnyilvánult hazánkkal kapcsolatban. A politikai elemzők abból indulnak ki, hogy Röttgen jelöltsége – bár támogatottsága kicsit nő – figyelemre méltó és ambiciózus, de nagy valószínűséggel esélytelen. Talán ezzel készíti elő külügyminiszteri jelöltségét, ami a német polgári közösségre nézve ígéretes, hiszen utoljára a hatvanas években volt CDU-s külügyminiszter. Ez egyébként Magyarország és a térség szempontjából előnyös lehet, mivel visszatérhet a Politik auf Augenhöhe (politika szemmagasságban), a kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködés elve.

Röviden megjegyzem: Kongresszus járvány idején

Az 1001 küldöttel megrendezendő kongresszus jogi okokból nem bonyolíthat le netes szavazást, mivel csak konzultatív jelleggel bír. Ahhoz, hogy érvényes legyen, az elektronikus voksot papíron leadott levélszavazattal is meg kell erősíteni. Az eredményt január 22-én hirdetik ki. Ha egyik jelölt sem szerez abszolút többséget, akkor második fordulóra lesz szükség. Fontos leszögezni, hogy a levélszavazásnál nincsenek meg azok a lehetőségek, amelyek egy politikai kongresszus izzó hangulatában adódnak: alkuk megkötése, szövetségesek keresése, háttér-­megállapodások megtárgyalása. Sokak szerint 2018 decemberében pont ezek döntöttek a két forduló között. Kérdés, hogy a kieső elnökjelölt támogatói hová pártolnak át. E tekintetben érdemes figyelni a jelöltek közötti mozgásokra, megnyilvánulásaikra, főleg a Laschet–Röttgen-viszonylatban. A történtekből adódóan nem fűzi őket nagy barátság egymáshboz, azonban a status quo képviselői nem néznek jó szemmel Merzre. Ez lehet Röttgen nagy esélye – vagy éppen Merzé.

(Fotó: Niki Nagy via pexels.com)