2021. december 8-án lépett hivatalba az Olaf Scholz kancellár által vezetett hárompárti, szociál-demokrata-zöld-liberális, ún. jelzőlámpa-koalíció (SPD-Zöldek-FDP). Ez a Németországi Szövetségi Köztársaság történelmében először kialakuló hármas konstelláció váltotta a 16 éven át, kormánykoalíciókat vezető és a kormányrudat szilárdan kézben tartó CDU-t, és igencsak ambiciózus tervekkel látott neki a feladatnak. A „Merjünk előre lépni” címet viselő koalíciós megállapodásban a pártok egy modernebb, kozmopolitább Németország programját irányozták elő, azonban a társadalom támogatásával sok esetben egyébként sem bíró terveiket Oroszország 2022. február 24-én Ukrajna ellen indított háborúja és a valóság keresztül húzták. Azóta a kezdeti örömmámor és ambíció kifulladni látszik, és a kormány tagjai igen komoly gazdasági, politikai és társadalmi nehézségekkel kénytelenek szembenézni. Az ezekre a külső és belső kihívásokra adott kormányzati válaszok nem igazán nyerik el a társadalom többségének szimpátiáját, illetve a koalíción belül is rendkívül mély törésvonalakat okoznak, látványos jobbra tolódást okozva a politikai színtéren. Jelenleg a három kormányzó párt támogatottsága a 2021-es 52%-os választási eredményhez képest mindössze 33%-on áll, ami szintúgy egyedülálló német újkori történelemben. Ezek fényében jogosan merül fel a kérdés két év kormányzás, valamint a Szövetségi Alkotmánybíróság novemberi döntése után, amellyel de facto kiderült, hogy Scholzék ügyeskedtek a költségvetési tervekkel és hitelekkel, hogy hányadán is áll terveinek megvalósításával a hárompárti kormány. Illetve, hogy ki fognak-e és egyáltalán ki tudnak-e tartani a ciklus végéig az egymással sokszor ideológiai ellentmondásban is álló pártok, vagy „béna kacsaként”, erőtlenül és legjobb esetben is csak adminisztrációs és politikai céllal vonszolja-e át magát a hátralévő törvényhozási időszakon.

 

Megvalósított célkitűzések

A két évvel ezelőtt felálló kormány koalíciós megállapodása összesen 453 „valódi” kormányzati vállalást tartalmaz, amelynek teljesülése egyértelmű kritériumok alapján ellenőrizhető. Ez jó 50%-kal több, mint a korábbi nagykoalíció (CDU-SPD) által a 2018-as koalíciós megállapodásban tett 296 ígéret. A 2013-as, szintúgy CDU-SPD koalíciós szerződéshez viszonyítva pedig, amely 188 ígéretet tartalmazott, a jelenlegi kormány közel két és félszer annyi projektről állapodott meg 2021-ben. Ez a kifejezetten magas szám egyrészt visszatükrözi a jelzőlámpa-koalíció, mint három, programok szempontjából egymástól független párt közötti koalíció összetettségét, másrészt pedig a kialakult szövetség ambíciószintjét is.

Egy idén szeptemberben végzett kutatásból kiderül, hogy a törvényhozási időszak felénél a kormánykoalíció nagyravágyó vállalásainak csaknem kétharmadát (64%) már vagy végrehajtotta, vagy elkezdte megvalósítani. Részleteiben ez az elemzés a következő képet mutatja: az összesen 453 koalíciós ígéretből 174 már részben vagy teljesen teljesült (38%), ami mellett további 55 projekt (12%) megvalósítása folyamatban van. További 62-vel (14%) már foglalkoztak érdemben, de még nem lehet megjósolni, hogy ezek milyen mértékben valósulnak meg. Ezen kívül 162 projekt esetében még nem történt semminemű előrelépés. Relatív és abszolút arányaiban tekintve ezekre a számokra elmondható, hogy a Scholz-kormány a 2017 és 2021 között kormányzó nagykoalíció mérlegéhez képest 53% helyett 38%-ban teljesítette ígéreteit, abszolút értékben azonban 174 megvalósított projekttel a korábbi kormány félidős mérlegéhez (154) képest valamivel többet ért el. Ugyanebből a tanulmányból kiderül még, hogy a koalíciós szerződés ambíciószintjével és a végrehajtás mértékével ellentétben a kormányt a közvélemény a „viták koalíciójaként” érzékeli: Németországban a lakosság mindössze 12%-a gondolja úgy, hogy a koalíciós megállapodásban rögzített ígéretek nagy részét sikerült megvalósítani, míg a megkérdezettek 43%-a szkeptikusan látja a helyzetet és úgy érzékeli, hogy a vállalások teljesítése nem halad előre.

Rövid ideig a pragmatizmus dominált a válságban

El kell ismerni, hogy a szövetségi kormány nehéz feltételek mellett kezdhette meg a munkát. A COVID-19-pandémiát és annak gazdasági hatásait még közel sem sikerült legyőzni, majd 82 nappal a hivatalba lépés után megkezdődött az ukrajnai háború, ami feje tetejére állította a német politikát is. A klímavédelem és a prosperitás pajzsra emelése, valamint az ígért széles körű társadalmi-politikai reformok kombinációja helyett hirtelen Ukrajna fegyverkezése és az energiaellátás biztosítása került a középpontba, amely korábban egyoldalúan az orosz gázra és olajra épült. Az ezekből fakadó gazdasági, pénzügyi és szociális válságkezelés talán legfigyelemreméltóbb pontja a szövetségi kormány pragmatizmusa volt. A kormány egésze, és a három koalíciós párt mindegyike hajlandó volt korábban tabu kérdéseknek számító témákat feszegetni és „szent teheneket” levágni a válságkezelés érdekében. A Zöldek lehetővé tették az atomerőművek üzemidejének három hónappal való meghosszabbítását és a széntüzelésű erőművek újraindítását. A szociáldemokraták kénytelenek voltak kompromisszumokat kötni a szociális rendszerek reformjával kapcsolatban, míg az FDP és mindenekelőtt pártelnökük, Christian Lindner szövetségi pénzügyminiszter hatalmas, több száz milliárd eurós többletkiadásokat hagyott jóvá a német alkotmányban rögzített adósságfék megkerülésével annak érdekében, hogy a háború okozta gazdasági válságot enyhíteni, valamint a 2022. február 27-én Olaf Scholz kancellár által bejelentett biztonság- és védelempolitikai „fordulatot” (Zeitenwende) finanszírozni tudják.

Mindazonáltal ezek az események, valamint a kormányra nehezedő rendkívüli nyomás kikezdték a koalíciót összetartó érdekszövetséget. A német belpolitikában szokatlan módon, a két baloldali és egy jobbközép pártból álló koalíció sokszor nyíltan, a nyilvánosság előtt folytatta le az olyan stratégia döntéseket megelőző kormánypárti vitákat, mint az Ukrajnának történő fegyverszállítások, a minimálbér erőltetett emelése, a gáz- és villamosenergia-árfék, a kezdetben 9, mára már 49-eurós jegy bevezetése, vagy a még üzemben lévő atomerőművek végleges lekapcsolása.

Ideológiailag vezérelt energia- és társadalompolitika

Az energiapolitikában rövid távon megfigyelhető pragmatizmus ellenére – ilyen lépés volt például a széntüzelésű erőművek újbóli üzembehelyezése – a koalíciót ideológia vezérelte következetlenség jellemzi. Az utolsó atomerőművek leállítása óta Németország villamosenergia-exportőr helyett villamosenergia-importőrré vált, és az a paradox hozzáállás alakult ki, mely szerint a német atomerőművekből származó atomenergia elvetése ellenére, semmi kivetnivaló nincsen a Franciaországból importált atomenergiával szemben. Ugyanerről tanúskodik az a tényállás, hogy a szövetségi kormány – főleg az SPD és a Zöldek – állhatatosan védik azon meggyőződésüket, hogy a német termelésből származó cseppfolyósított földgáz környezetvédelmi szempontból elfogadhatatlan, míg a több ezer kilométeren át, Amerikából szállított cseppfolyósított földgázra szükség van. A köznyelvben csak „fűtési törvénynek” nevezett, épületenergetikai törvény körül kialakult, hónapokig tartó huzavona is jól megmutatta a német kormány energiapolitikában mutatott átideologizáltságát, hisz az FDP egy rövid ideig tartó ellenállása és az állampolgárok ellenszenve ellenére is elfogadták a végeredményében az eredeti tervekhez képest nagyban „lebutított” törvényt.

Az, hogy az önmagát haladás-koalíciónak nevező kormány mindenekelőtt társadalompolitikai kérdésekben találta meg a közös nevezőt, már a koalíciós szerződés bemutatásakor világossá vált, mostanra azonban már be is bizonyosodott. A kormányzási időszak közepére több, a koalíciós szerződésben meghatározott, a társadalmat egyébként nagyban megosztó társadalompolitikai törvény elfogadásra került, vagy már előkészítés alatt áll. Ilyen például az itthon sokat emlegetett önrendelkezési törvény (Selbstbestimmungsgesetz), melynek értelmében már akár kiskorúak a szülők engedélye nélkül is nemet és keresztnevet változtathatnak a jövőben – legalábbis a hivatalos dokumentumokon. Ide sorolható még az abortusz reklámozási tilalmának a feloldása, a kannabisz legalizálása, amely előreláthatóan jövő év áprilisától lesz hatályos, vagy éppen az új állampolgársági törvény, amely nagyban megkönnyíti majd a német állampolgárság megszerzését – akár már három év Németországban való tartózkodás után is –, és emellett a többes állampolgárságot is lehetővé teszi. Ezek a törvények és törvénytervezetek a német társadalmat egyébként is alapjaiban osztják meg, azonban egy gazdaságilag és pénzügyileg nehéz, háborús helyzetben még inkább vitatottá válnak.

Európa beteg embere

Az 1990-es évek után most ismét az a veszély fenyeget, hogy Európa legnagyobb gazdasága Európa beteg emberévé válhat. Németország az egyetlen ország a hét nagy fejlett gazdaság (G7) közül, amely 2023-ban zsugorodik. Ez már csak azért is elgondolkodtató, mert még a szankcionált Oroszország is növekedést produkálhat a Nemzetközi Valutaalap számításai szerint. Bár Robert Habeck (Zöldek) szövetségi gazdasági miniszter még idén októberben is úgy nyilatkozott, hogy Németország túljutott a mélyponton, a harmadik negyedévben a német GDP 0,4%-kal zsugorodott az előző év azonos időszakához képest, míg 2022-ben rekordmagas infláció volt Németországban. A gazdaság azért van jelenleg rendkívül nehéz helyzetben, mert egyszerre jelentkeznek strukturális és ciklikus hatások, amelyek befolyásolják a teljesítményt. Utóbbiakhoz sorolandó például az Európai Központi Bank monetáris politikája, a továbbra is magas infláció és a kínai gazdasági növekedés lassulása. Strukturális hatás alatt az infrastruktúrába, digitalizációba és oktatásba való invesztíciók hiányát, valamint az erőltetett energiaipari átállást és a világgazdasági változásokat értjük. Mindez természetesen nem róható fel egyedül a jelenlegi kormánykoalíciónak, hisz ezek a hatások nagyrészt az elmúlt évtizedek mulasztásainak az eredményei. Az őszinte számvetéshez mindazonáltal az is hozzátartozik, hogy az 1998 óta eltelt 25 évben az SPD mindössze négy évig (2009-2013) nem volt a szövetségi kormány tagja.

Az ezen problémák megoldására hozott vagy tervezett intézkedéseket írja most teljesen felül a Szövetségi Alkotmánybíróság döntése, amellyel semmisnek nyilvánította a kormánykoalíció vitatott pótköltségvetési törvényét, amely a még a 2021-es évből fennmaradó 60 milliárd euró felhasználatlan hitelkeretre vonatkozott. Óriási fejetlenséget és gondot okozva ezzel a kormánynak. A hivatal döntése nyomán kialakult helyzetben az FDP legfontosabb „szent tehenét” kénytelen levágni és a 2023-as évre visszamenőlegesen az Alaptörvényben rögzített adósságfék intézményét koalíciós társaival együtt hatályon kívül helyezni.

Migráció

Ehhez jön még a világ minden tájáról érkező személyek szabályozatlan és ellenőrizhetetlen beáramlása.  Közülük azonban nem mindenkit üldöznek hazájukban politikai vagy egyéb okokból. Sokan közülük – érthető okokból – jobb életre törekszenek, Németország pedig átfogó szociális rendszerével jobb kilátásokat kínál számukra, mint más európai országok. Ezen személyek jelenlegi beáramlása jobban megrázza a német társadalmat, mint a 2015/16-os menekülthullám, amikor még sokan hittek Angela Merkel (CDU) korábbi kancellár „Wir schaffen das” („Megoldjuk!”) jelmondatában. Mára már az emberek azonban rájöttek, hogy az akkoriban érkezőket nem igazán sikerül(t) integrálni a társadalom többségébe. Emellett immár testközelből, saját élettereikben tapasztalják, hogy a befogadási kapacitások elérték határukat. A döntő különbség 2015-höz képest az, hogy ma már a kormány is elismeri, hogy a helyzet fenntarthatatlan, azonban nem talál rá közös megoldást. Ebben a helyzetben a szövetségi belügyminiszter, Nancy Faeser (SPD), aki hirtelen a lengyel határon történő ellenőrzéseket támogatja, holott hónapokig elutasította azokat, nem igazán erősíti a kormányba vetett bizalmat. Ahogy az sem, hogy Bijan Djir-Sarai, az FDP szövetségi főtitkára a saját koalíciós partnerét, a Zöldeket jelöli meg biztonsági kockázatként. Nem csoda hát, hogy a német társadalom kétharmada úgy vélekedik, hogy országuk nem tud több embert befogadni.

Kitekintés

Mára teljesen világossá vált, hogy Berlinben olyan pártok kormányoznak együtt, amelyek természetes körülmények között nem tartoznának össze. A médiában megvívott folyamatos koalíciós viták fényében megállapítható, hogy a koalíció első heteinek haladásról szóló eufórikus kinyilatkoztatásai legalább annyira megrendezettek voltak, mint amennyire naivak. Lindner a választások előtt azzal próbálta eloszlatni a párt jellemzően középosztálybeli törzsválasztóinak jelzőlámpa-koalíciótól való félelmét, hogy rámutatott: az FDP, az SPD és a Zöldek választási programja csak egyetlen pontban egyezik, mégpedig a kannabisz legalizálásában. Ami akkor viccnek volt szánva, mára valósággá vált, és a koalíción belüli heves belső viták, már csak napi normaként vannak számon tartva.

A fentiek fényében nem meglepő hát, hogy mind az elmúlt tartományi parlamenti választások, mind a közvélemény-kutatások eredményei alapján egy erős jobbra tolódás figyelhető meg a német politikában. Ezzel párhuzamosan pedig a kormánypártok támogatottsága történelmi mélypontokat elérve jelentősen visszaesett. A CDU szövetségi szinten a koalíció hibái ellenére legerősebb ellenzéki pártként nem igazán tud 30% fölé erősödni, míg az egyébként politikai karanténba szorított AfD már hónapok óta a kancellárt adó SPD előtt a második helyen van a felmérésekben (ez egyébként egyedülálló a Németországi Szövetségi Köztársaság történelmében). Mindemellett a közelmúlt tartományi választásai során nyilvánvalóvá vált, hogy most már Nyugaton is stabilan számolni kell velük, mert komoly támogatással rendelkeznek a nagy nyugati jómódú tartományokban is. A német társadalom többsége egyúttal előrehozott választásokat szeretne, mindazonáltal, ha ez megtörténne, a kormánypártok óriási választási pofont szenvednének el, így ennek esélye a nagyon jelentős problémák ellenére is csekély. Két dolog azonban biztos: Az egyik, hogy a jövő évi keletnémet tartományi választások nagy törést fognak jelenteni a német politikában, ami a CDU és AfD együttműködését akadályozó „Brandmauer” (politikai tűzfal – az AfD politikai közéletben való marginalizálódásra tett pártközi kísérlet) megkérdőjelezését is magával hozhatja. A másik pedig, hogy ha a német migrációs politikában nem következik be radikális változás, akkor a szélsőséges politikai erők további erősödése szinte garantálható.