„Ne engedjék, hogy elveszítsem azt, ami a legdrágább: az életem!” Egy 21 éves német egyetemista fiatalember kétségbeesett szavai ezek az őt elítélő bírósághoz. Egy fiatal lélek, aki mit sem tudott a kommunizmus kegyetlenségeiről. Egy olyan ifjú, aki nem kémkedett, csak néhány – az egyetemen tapasztalt – körülmény ellen lázadt, mégis halálra ítélték. 1951 márciusában egy éjszakai órában elvitték a halálsorról, agyonverték, a holttestét elégették, a hamvait pedig valahol elkaparták. Történetét Klaus-Rüdiger Mai német író kutatta fel és írta meg. Vele és Frank Spenglerrel, az MCC Magyar-Német Intézet tanácsadójával beszélgetett Fonay Tamás, az intézet munkatársa a miskolci MCC-ben.

Amásodik világháború alatt a nemzetiszocializmussal szembeni ellenállásban tevékenykedő Scholl testvérek körüli csoport tagjai a bátor tetteik és megrázó sorsuk révén méltán szerves részei a német emlékezetkultúrának. De ki ismeri Herbert Beltert? Belter, miután röplapokat osztogatott a lipcsei egyetemen, az NDK diktatúrája elleni diákfelkelést vezette. 1951-ben, mindössze 21 évesen a sztálinista rezsim hóhérai kivégezték. Róla és diáktársairól írta könyvét „A szabadság rövid nyara: Hogyan lett az NDK-ból diktatúra?” címmel Klaus-Rüdiger Mai német író, történész. 

Herbert Belter és diáktársainak történetét nem sokan ismerték Németországban – mesélte az író. Ő azonban fontosnak tartotta, hogy a nagyvilág halljon erről a fiatalemberről és kilenc társáról, akik ellenállást szerveztek a kommunista diktatúra ellen. A könyv megírásának oka a szégyen volt – vallotta be Klaus-Rüdiger Mai, aki úgy véli, minél több ilyen történetet meg kell ismerni, és szembe kell nézni a múlttal. Ezeknek az embereknek sírja sincs, nem tudjuk, hol vannak eltemetve, nem tudjuk leróni a kegyeletünket, nem tudunk emlékezni – mondta –, pedig fontos, hogy emlékezzünk. 

Klaus-Rüdiger Mai véleménye szerint, az elképzelés az NDK-ban, hogy a szovjet érában egy új demokrácia kezdődhet, egy illúzió volt, hiszen kommunista dominancia érvényesült mindenütt. A német író kutatómunkája során egyre több olyan bátor ember történetét ismerte meg, akik 1949 és 1953 között ellenállást szerveztek, és akikről ő korábban nem hallott.  Számára az egyik legmegrázóbb élmény volt olvasni a fiatalok szüleinek a leveleit, kérvényeit, amelyeket a felsőbb hatóságoknak írtak, mert ezek a szülők nem tudtak semmit a gyerekeikről, a vádakról, a tárgyalásokról, az ítéletekről. Herbert Beltert és társait 1992-ben a rehabilitációs bizottság rehabilitálta, hiszen jogellenes volt az ítélet, többek között azért is, mert az NDK polgárait csak az NDK ítélhette volna el és nem a Szovjetunió. 

A nyugat-német Frank Spengler elmondta, semmit nem hallottak az iskolákban ezekről a történetekről, és hálás, amiért Klaus-Rüdiger Mai megírta ezt a történetet, mert ez egy komoly tényfeltáró dokumentum. Spengler két dolgot emelt ki ezzel kapcsolatban: az egyik, hogy a műből kiderül, mennyire üldözték a szovjetek a keresztényeket, a másik, hogy mennyire kényesen próbálta az akkori vezetés eltüntetni, mi történik a rendszerben. Megpróbálták megtörni az embereket, akik nem is értették, mi zajlik a kommunizmus alatt. Véleménye szerint azért is fontos ez a könyv, mert egyrészt visszatekint erre a korszakra, másrészt rehabilitálja ezeket az embereket. Frank Spengler azt is hozzátette, vannak olyan országok, amelyek jobban kezelték ezeket a dolgokat, mert az áldozatokat helyezték középpontba, nem a tetteseket. Fontosnak tartja azt is, hogy legyen olyan központi hely, ami segíti az emlékezést, a történelemmel való szembenézést, mert jelenleg Németországban nincs ilyen. Fontos, hogy megismerjük ezeket a fiatalokat, mert ez elengedhetetlen az emlékezés miatt. És nemcsak a rendszerrel, de a sorsokkal is törődnünk kell – hangsúlyozta. „Nekünk demokratáknak világszerte fel kell lépnünk az ellen, ami akkor történt.” 

Klaus-Rüdiger Mai szerint van egy olyan – ma egyre erősödő – liberális elgondolás is, mely szerint filozófiai szempontból a szocializmus nem is volt olyan rossz elképzelés. Korábban sokan nem tartották fontosnak az emlékezést, és amikor egyesült a két Németország, nem is akartak arról tudni, mi történt keleten. 

Frank Spengler ezt azzal egészítette ki, Nyugat-Németországban a diákok végre szerettek volna felszabadulni a háború után, készek voltak áldozatokat hozni, emellett ott volt a szégyen a nácik miatt is, amit el akartak nyomni, és ehelyett inkább a fejlődére, az újjáépítésre koncentráltak. 1969 után már fel lehetett volna közösen lépni, lehetett volna közös alkotmányt létrehozni, de más problémákkal voltak akkor még az emberek elfoglalva, például azzal, hogy nem lehetett a kelet-németeknek nyugatra menniük. De olyanok is voltak, akik nem is akarták, hogy legyen egy újraegyesített Németország. Frank Spengler szerint egyes területeken csődöt mondtak, és ezen még dolgozniuk kell az új generáció miatt, és nem azért, hogy ítélkezzenek, hanem hogy tanuljanak belőle.