36 évvel ezelőtt Németország a béke és szabadság jegyében egyesült újra, mindez azonban a valóságban az újraföderalizált NDK csatlakozását jelentette a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ez a jogi finomság pedig csak egyre jelentősebbé válik, ha belegondolunk abba, hogy a keletnémetek hogyan értékelik ezt a folyamatot, és az azóta eltelt 36 évet.

 

Az 1989. augusztus 19-én megrendezett Páneurópai Piknik a soproni osztrák–magyar határnál, valamint az 1989. szeptember 11-i általános határnyitás után az NDK-rezsim egyre instabilabbá vált. Több ezren menekültek Magyarországon keresztül az akkor a szabadságot jelentő nyugatra, illetve később Csehszlovákián keresztül is lehetővé vált a legális kiutazás. Az októberben kezdődő „hétfői tüntetések” rámutattak a kommunista elnyomó rendszer gyengeségeire. A berlini fal 1989. november 9-i leomlása végleg megpecsételte az NDK végét, alig tizenegy hónappal később Nyugat- és Kelet-Németország pedig békés módon újraegyesült.

Csatlakozás az egyesülés helyett

Helmut Kohl német szövetségi kancellár talpraesetten és körültekintően járt el: a német alkotmány 146. cikkelye helyett – amelyet alkotmánypolitikai és alkotmányjogi szempontból „királyi útnak”, vagyis a legkiválóbb megoldásnak neveztek, és amely Németország egységének megvalósításához alkotmányozó közgyűlést, majd azt követő népszavazást írt elő, – a hosszú ideje hivatalban lévő kancellár a kisebb, gyakorlati megoldást választotta. Alkalmaztatta az Alaptörvény 23. cikkelyét, amely meghatározatlan további német területek csatlakozásának egyszerűsítését helyezte az Alaptörvény hatálya alá. Ebben a következő tömör mondat szerepelt: „Németország egyéb részein (az Alaptörvényt) azok csatlakozását követően kell hatályba léptetni.”

A módszer már 1957-ben sikeresen alkalmazásra került, mikor az akkor francia protektorátusi státuszban lévő Saar-vidék ennek segítségével csatlakozhatott a Szövetségi Köztársasághoz, amit a történészek „kis újraegyesítésként” értékeltek. Az eset precedensértékűnek számított, lehetővé téve az újra öt tartomány alkotta NDK NSZK-hoz történő csatlakozását, így Németország egységének helyreállítása gyorsan és problémamentesen zajlhatott. Senki sem tudta, meddig tart majd az a politikailag kedvező időszak, amelyben Gorbacsov védő keze alatt folyhat a kelet-közép-európai átalakulási folyamat. Az időszak végét a Pánerurópai Piknik után pontosan két évvel, 1991. augusztus 19-i moszkai szélsőségesek által Gorbacsov ellen elkövetett puccs jelentette.

Helmut Kohl állítólag tanácsot kért azzal kapcsolatban, hogy melyik napon ragyogna a nap különösen szépen Németország felett – legalábbis ezt az anekdotát ő maga terjesztette el később. Valójában azonban az NDK Népkamarájának augusztusi döntése nyomán került sor végül a csatlakozásra 1990. október 3-án. A parlamenti döntés és Kohl személyes preferenciái azonban nem feltétlenül álltak ellentmondásban, kiváltképp, hogy Kohlnak több barátja is helyet foglalt a Népkamarában. Ami viszont a legfontosabb volt: az NDK 1989. október 7-én, nagy pompával megünnnepelt 40. születésnapja után semmiképp sem kerülhetett sor a munkás- és paraszti állam 41. évfordulójára.

A keletnémetek jelentős része még ma is úgy érzékeli, hogy a folyamat nem újraegyesülést, hanem inkább egy csatlakozást jelentett, nem csupán az alaptörvény hatályát elismerő területekhez, hanem a nyugatnémet szabványokhoz, struktúrákhoz, eljárásokhoz, gyakorlatokhoz és mechanizmusokhoz is. Az így adódott helyzeten nem változtathattak, ezeket kénytelenek voltak elfogadni, ami a valódi egység megteremtését sokak számára még mai is megnehezíti.