Március 18-án töltötte be az első 100 napját az Olaf Scholz (SPD) vezette új német közlekedésilámpa-kormánykoalíció. A nagy ambícióval beharangozott kormányprogram – kiváltképp az energiapolitikájával – számos kérdést vet fel, különösen az energiaválság és az orosz–ukrán konfliktus árnyékában. Most, a mézeshetek elteltével érdemes egy pillantást vetni a német politikára, és ezeket európai kontextusba helyezni.

Sokat olvashattunk ugyanis az elmúlt időszakban a németek atomellenességéről, de vajon miből ered ez a mélyről jövő averzió? Evidens, hogy a németországi politika nagy hatással van az európai politikára is. Ezért nekünk Közép-Európában elemi érdekünk, hogy megértsük, hogyan gondolkodnak a németek olyan nagy hatású kérdésekben, mint például az energiapolitika. Különösen igaz ez egy olyan háborús helyzetben, amely során az európai és német döntések következtében akár veszélybe kerülhet a kontinens energiaellátása is.

Szerettük volna megérteni a folyamatok mélyebb rétegeit is, ezért a Mathias Corvinus Collegium Magyar–Német Intézete és Klímapolitikai Intézete háttérbeszélgetéseket szervezett több olyan prominens szervezettel, amelyek aktívan vesznek részt a német klíma- és energiapolitika formálásában: a Potsdami Klímahatás-kutató Intézet (PIK), a Német Fenntartható Fejlődés Tanács (RNE), az Ecologic Institute, a Zentrum Liberale Moderne, a Clean Energy Wire és a Konrad-Adenauer-Stiftung fenntarthatósági szekciójával az Agenda 2030 vezető képviselőit kértük meg arra, hogy világítsák meg a folyamatok hátterét. Érthető okokból a háttérbeszélgetéseket csak anonimizált módon közölhetjük.

Sajnos az elhangzottak megerősítették azt a képet, amelyet az elmúlt évtizedek politikai folyamatait tanulmányozva itthon is megismerhettünk: a német energiapolitika döntéseit a legkevésbé sem higgadt és racionális érvek befolyásolták, sokkal inkább megcsontosodott ideológiai meggyőződések, irracionális elképzelések és frusztráció befolyásolta. Az egyik legjellemzőbb példa erre a nukleáris energia megítélése. A németországi szakértők egybehangzóan rámutattak, hogy a nukleáris energia elutasítottsága egyenes arányban nőtt a Zöldek politikai erősödésével. Több beszélgetés során is elhangzott, hogy „az atomellenesség a Zöldek génjeibe van írva”, hiszen a párt magját 1980-as megalakulásukkor az atomellenes mozgalom alkotta. Ezt a jelenséget tovább erősítette, hogy az atomellenesség a kezdetektől fogva a legmagasabb szinten kapcsolódott össze a környezetvédelem kérdésével, hiszen a környezetvédelmi minisztérium megalapítását is a német államok csernobili katasztrófát követően tanúsított fejetlensége kényszerítette ki.

Az atomenergiával kapcsolatos aggodalom olyan mélyen van a német társadalomban, hogy a nyelv külön fogalmat is alkotott rá. Ez az „Atomangst”, vagyis „nukleáris félelem”. Abban, hogy ez az aggodalom honnan ered, a megkérdezett szakértők sem voltak egységesek. Az egyik magyarázat szerint a csernobili katasztrófa világított rá, hogy a világ másik részén lévő erőművi katasztrófa is olyan veszélyt jelenthet, amelytől a kormányok sem tudják megvédeni a lakosságot. Egy másik magyarázat szerint a nukleáris energia elutasítása a nukleáris hulladék keletkezésével függ össze. Az elmélet rámutat, hogy a nukleáris erőműveket már Csernobil előtt is elutasították a német környezetvédelmi mozgalmak, hiszen a kiégett fűtőelemeket és más sugárzó hulladékot beláthatatlanul sok ideig kell tárolni, és amely feladat hosszú távú ellátására egyetlen társadalom sem adhat biztosítékokat. Egy harmadik elmélet szerint a nukleáris technológia elutasítása a világháborút követő pacifista mozgalmakból ered. A magyarázat szerint a nukleáris technológiától való iszony a hidegháború alatt folyamatosan fenyegető nukleáris háború és az ezt követő nukleáris téltől való félelemmel fonódott össze. Különösen erős volt ez az érzés abban a német társadalomban, amelyet szó szerint kettészakított a hidegháború, és amely ennélfogva sokkal inkább magára irányítva érezhette a nukleáris tölteteket.

Az egyik beszélgetőtársunk arra is rávilágított, hogy a német társadalom nemcsak a náci rezsim alatt elkövetett szörnyűségek miatt érez zsigeri bűntudatot, de a németek egy része úgy gondolja, hogy a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák Berlinre is érkezhettek volna. Valószínűleg ezen folyamatok együttese vezetett oda, hogy a német társadalom többsége nem kér az atomenergiából.

A többi már történelem. Az első fordulópontot az 1998-ban hatalomra jutó szociáldemokrata Schröder-kormány által elért „nukleáris konszenzus” hozta el, amely során a német politikai elit és a nagy közszolgáltatók megállapodtak abban, hogy új atomerőművet nem lehet építeni, és az akkor működő erőműveket legkésőbb 2022-ben be kell zárni. Az első erőművek bezárása ellen (2003 és 2005) még a CDU és annak elnöke, Angela Merkel élesen tiltakozott, és a lépést „a nemzeti tulajdon elpusztításának” nevezte. Amikor a CDU/CSU 2009-ben megnyerte a választásokat a liberális FDP-vel koalícióban, a kormány felfüggesztette a szociáldemokraták nukleáris erőmű kivezetésére vonatkozó politikáját, és minden még működő nukleáris erőmű üzemidejét meghosszabbította. Ezt a folyamatot a német politikát elemzők kissé viccesen „a (nukleáris) kivezetés kivezetésének” is nevezik (Ausstieg aus dem Ausstieg).

2011. március 11-én egy szökőár megrongálta a japán fukusimai nukleáris erőművet, március 27-én pedig Baden-Württembergben tartományi választásokat tartottak. A fukusimai baleset nem vezetett nukleáris katasztrófából fakadó halálos áldozatokhoz, azonban az atomellenes Zöldek a kampány során összemosták a cunami halálos áldozatait a nukleáris erőművi balesettel. A kampánystratégia bevált: 58 évnyi kormányzás után a CDU, bár a maga 39%-os eredményével még első helyen végzett ezen a fontos tartományi választáson, a Zöldek a valaha volt legjobb eredményüket érték el a tartományban, 24%-ot szereztek, a második helyre kerültek, és így koalíciót kötöttek a szociáldemokratákkal. Így lett a történelemben először zöld miniszterelnöke ennek a hagyományosan konzervatív fellegvárként számontartott Baden-Württembergnek.

Angela Merkel pártja óriási pofont kapott aznap, de a messzemenő következtetéseket még maga anticipálta két héttel a választás előtt, Fukusima után pár nappal: még 2011 júniusában a szövetségi kormány nyolc atomerőmű végleges leállítását indítványozta, és a fennmaradó kilenc erőmű üzemidejét a Schröder-kormány által meghatározott 2022-re korlátozta. A német politika megérezte a változó idők szelét, és teljes egyetértés bontakozott ki a kérdésben, a Bundestag 80 százaléka támogatta a törvényjavaslatot. Egyedül a baloldali Die Linke tiltakozott a Merkel-kormány döntése ellen, szerintük ugyanis radikálisabb lépésekre lett volna szükség. Sok elemző szerint a vélt vagy valós balos társadalmi elvárásoknak történő megfelelés egyébként Angela Merkel politizálásának lényege volt, az ún. aszimmetrikus demobilizáció pont arról szólt, hogy a zöld-balliberális követeléseket maga a CDU valósítsa meg, így halálos ölelésben tartva a politikai ellenfelet. Nos, az atomenergia és Baden-Württemberg példája mutatja, hogy ez nem mindig működött, sőt sok esetben a CDU mint néppárt elveszítette a hitelességét, az identitását és sok támogatóját.

Szakértői szinten viszont korántsem ekkora az egyetértés. A háttérbeszélgetésekből kiderült, hogy a legtöbben elhibázottnak és ideológiai alapon meghozott döntésnek látják, hogy a német energiamixből hamarabb vonják ki a nukleáris erőműveket, mint a szénerőműveket. Tovább növeli az inkonzisztenciát, hogy a „klímakancellárként” is aposztrofált Merkel ideje alatt Németország az üvegházhatásúgáz-kibocsátás szempontjából legkedvezőbb atomerőművi kapacitásokat a legszennyezőbb szénerőművekkel váltotta ki, illetve az ország kénytelen volt növelni a Franciaországból és Belgiumból érkező, atomerőművek által megtermelt elektromos áram importját.

Azonban a fenti ideológiai háttér mellett szakértő beszélgetőtársaink arra is rámutattak, hogy az 1998-ban hatalomra kerülő SPD, amely elsőként határozott a nukleáris erőművek kivezetéséről, hagyományosan „szénbányászpárt”. Vagyis az ezredforduló környékén, amikor még a klímakérdés korántsem befolyásolta a nagypolitikát annyira, mint manapság, a kieső nukleáris kapacitásokat a Schröder-kormány eredeti elképzelései szerint is szénerőművekkel tervezték pótolni. A tervek azóta módosultak, ma már a szénerőművek helyett a megújuló energiaforrásokra való átállás a cél. A jelenlegi ellentmondásos helyzetet az szülte, hogy az azóta eltelt több mint két évtized alatt a megújulóenergia-termelés terén ugyan robbanásszerű fejlődést tapasztaltunk, de sajnos az időjárásfüggő energiaforrások önmagukban még mindig nem alkalmasak az ipari és háztartási igények kielégítésére.

A hivatalos német narratíva szerint csak átmeneti energiaforrásként tekintenek a fosszilis forrásokra. Nemrég viszont a német gyakorlat az orosz–ukrán háború és az energiaválság kemény realitására ütközött fel. A válság hatására Olaf Scholz kancellár, de még a zöldpárti Robert Habeck gazdasági és klímavédelmi miniszter is felvetette a működő nukleáris erőművek életidejének meghosszabbítását (amelyet a végső döntésnek megfelelően végül nem fognak megtenni), a konzervatív Friedrich Merz pedig úgy nyilatkozott, hogy „nyitottnak kell lennünk minden energiaforrásra”.

A megfontoltság tehát igencsak nagy érték, főleg háborús időkben. Németország Európa vezető hatalmaként döntéseivel egyaránt teheti könnyebbé és nehezebbé a kontinens országai számára a jelenlegi helyzetet. Egyelőre aggodalommal tekinthetünk nyugatra. Oroszország Ukrajna elleni támadására válaszul Olaf Scholz bejelentette 2022. február 22-én, hogy felfüggesztik az Északi Áramlat 2 németországi engedélyezését. Az évi 55 milliárd köbméternyi kapacitású vezetékpár műszakilag már 2021 őszére teljesen elkészült, az oroszok már fel is töltötték gázzal, de az engedélyeztetési eljárás elhúzódott. Március 2-án csődöt jelentett az Északi Áramlat 2 tulajdonosa.

Olaf Scholz kancellár és Robert Habeck gazdasági és klímavédelmi miniszter ugyanezen a napon tartott sajtótájékoztatójukon bejelentették, hogy a legrosszabb esetben, amennyiben teljesen elapad Németország gáztározóiból a gáz, fel kell készülni arra, hogy az ipari szereplőket ki kell zárni az ellátásból. A lakossági igényeket ez esetben a norvég, az észak-afrikai és az azeri gázvezeték-kapacitások jelenleginél jobb kihasználásával, valamint a megnövelt amerikai cseppfolyósított földgáz (LNG) szállítmányokkal tudnák ellátni. A német gazdasági minisztérium szóvivője ugyanezen a napon bejelentette, hogy 1,5 milliárd euró értékben nem orosz LNG-t vásárol az ország, azt azonban nem lehet tudni, hogy pontosan kitől vagy kiktől akarják pótolni a kiesett mennyiséget. Katar már jelezte, hogy jelenleg nem tud biztosítani pluszföldgázt Németország számára, mert minden kapacitásuk le van kötve.

Robert Habeck a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjújában kijelentette: azon dolgoznak, hogy Németország őszre függetlenné váljon az orosz széntől, az év végére pedig az orosz kőolajtól is. A földgázimport-függőség csökkentése nehezebb, hiszen Németország nem rendelkezik a helyettesítő LNG importjához szükséges infrastruktúrával – ezek kiépítése még évekig eltarthat.

Az Európai Bizottság bejelentette, hogy 2022 végéig kétharmaddal csökkenti az EU orosz gázimportját, és fel kell gyorsítani a megújuló energiaforrásokra való átállást. Elemzők szerint sajnos egy ilyen mértékű gázimportcsökkentés még akkor sem feltétlenül valósítható meg, ha a piacon rendelkezésre állna elegendő mennyiségű helyettesítő LNG. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a függetlenedés végrehajtása során az oroszok továbbra is képesek lesznek rá, hogy meghatározzák az energiaárakat Európában. Számításba kell venni, hogy egy ilyen európai lépésre az oroszok az árak felhajtásával fognak reagálni.

A megújuló kapacitások kiépítése pedig jelenleg is rapid tempóban zajlik az EU-ban, és ezzel párhuzamosan nő a könnyen szabályozható kisegítő kapacitások jelentősége is. Ezek olyan földgáztüzelésű erőművek, amelyek gyorsan fel- és leterhelhetők, így hozzá tudnak járulni az időjárásfüggő kapacitások termelésének kiegyensúlyozásához. Vagyis az orosz földgázimport csökkentésével és a megújulók arányának növelésével jelenleg ugyancsak növelni kellene az LNG-importot. Fontos továbbá megjegyezni, hogy az LNG piaci ára jelentősen magasabb az orosz földgázénál, vagyis egy ilyen átállás akkor is jelentős költségtöbblettel járna, ha az LNG-terminálok építését nem vesszük számításba.

Az Európai Bizottság március 12-én előállt a hatodik Oroszországgal szembeni szankciós csomaggal, amelyből egyelőre kimaradtak a földgáz- és kőolajszállításokra, valamint a nukleáris iparra vonatkozó szankciók. Az amerikai és európai politikusok nyilatkozatai, melyek az energiaszállításokra vonatkozó lehetséges szankciókról szóltak, többszörösére emelték az energiahordozók árát mindenféle szállítási fennakadások nélkül is. Magyarország egyértelművé tette, hogy csak olyan szankciós csomagok fogadhatók el, amelyek nem okoznak ellátásbiztonsági kockázatot, vagyis az orosz energiaszállítások felfüggesztéséről szó sem lehet. Egyelőre a németek szintén tartózkodnak az európai szintű energiaimportra kivetett szankcióktól. Reméljük, ezúttal kitartanak a racionális döntés mellett.