Arnold Vaatz nyílt levele a CDU választási vereségéről

Szeretnék köszönetet mondani Önöknek és mindenkinek, aki az elmúlt 31 évben részt vett a városi pártkongresszusokon és számtalan alkalommal szavazott nekem bizalmat. Szintén köszönöm munkám önzetlen támogatását, a nagyszerű támogatást összesen nyolc választási kampányban, amelyeket mind a mi javunkra sikerült eldönteni.

Ma azonban azért kell elnézésüket kérnem, hogy – legalábbis saját mércémmel mérve – csak ritkán bizonyultam méltónak az Önök bizalmára.

Amikor 1990-ben megtettük az első lépéseinket a demokráciában, a CDU a közvélemény 50 százalékot meghaladó támogatásával bírt és ezt a szintet hosszú időn át tudtuk tartani Németországban szövetségi, tartományi és városi szinten. Mára elveszítettük választóink több mint felét, egyes régiókban kétharmadát is. A listás szavazatokat tekintve a drezdai választókerületben a harmadik helyen, másutt a negyedik helyen végeztünk. Mit kell tenni ennek a helyzetnek a tükrében? Szerte az országban ugyanazokat a varázsigéket halljuk: a CDU-nak fiatalítania és nőiesítenie kell.

Én azt mondom, hogy a CDU olyan fiatal és nőies lehet, amennyire csak akar, de ha továbbra is figyelmen kívül hagyja a demokráciánkat részben létezésében is fenyegető veszélyeket, ha nem adja meg a válaszokat arra, hogy miként kell ezeket a problémákat megoldani, akkor

a pártunk a végét járja.

Milyen veszélyekről van szó? Mindegyikükre újra és újra felhívtam a pártom országos elnökségének és szövetségi parlamenti frakciójának a figyelmét és írtam a sajtóban az elhárításukról:

1. Az Európai Unió lerombolja a tekintélyét és továbbra is szétforgácsolódik

A brexittel az unió gazdasági teljesítménye közel 20 százalékkal apadt. Méltatlan az a megvető beképzeltség, amellyel kárörvendően reménykedünk az Egyesült Királyság gazdasági végromlásában. Sokkal inkább azt kellene kérdeznünk, hogy mivel járultunk hozzá ahhoz, hogy a britek minden gazdasági bizonytalanság ellenére megváltak az Európai Uniótól.

Az EU intézményeiben most görög- és latin-európai többségünk van. Az észak-európaiak korábbi elképzeléseit a stabilitásról már nem lehet érvényre juttatni. Az új többség gátlástalanul eladósodhat. A nekünk nyújtott ellenértéket az adós országokkal szembeni értéktelen követelések jelentik majd. Az a nemtörődömség, amivel elsiklunk az átlagos magánvagyonok közötti drasztikus különbségek fölött Németország és görög- és latin-európai partnereink között, hosszú távon drámai mértékben ássa alá a politikai osztályunkba vetett bizalmat. Az az arrogancia, amellyel Lengyel- és Magyarországra akarjuk erőltetni a saját mércénket a demokráciáról – amelyet (mint ahogy később kifejtem) saját magunk is alig teljesítünk – hosszú távon azt eredményezi, hogy a két ország elfordul az Európai Uniótól, amint számukra úgy tűnik, hogy ez kitelik gazdasági erejükből.

2. Az európai központi bank politikája a pénz elértéktelenedését okozza szerte Európában

Az a borzasztó mennyiségű pénz, amellyel az Európai Központi Bank elárasztja az euró-övezetet, a pénz drámai elértéktelenedését okozza, ami mostanában kezd fokozatosan lecsapódni az egyre magasabb árakban. Azt ugyan nem hiszem, hogy öt év múlva – ahogyan 1923-ban történt – egy átlagos, munkával töltött élet során felhalmozott bankbetéttel éppen csak egy doboz gyufát kaphatunk, de a készpénzvagyon értékének negyedére olvadása elég ahhoz, hogy

a demokráciát veszélyeztető mértékben veszítse el az élvezett bizalmát a politikai osztály.

3. Elveszíti nemzetközi jelentőségét a német külpolitika és a német fegyveres erő

A német fegyveres erőket – zu Guttenberg miniszter égisze alatt – megfosztották a gerincét jelentő általános hadkötelezettségtől, majd a láthatatlan egyenjogúsági minisztérium egyfajta alosztályává degenerálták von der Leyen és Kramp-Karrenbauer miniszter asszonyok alatt.

A német fegyveres erők műszakilag elavultak és elkoptak, személyi állományuk fejnehéz (egyre több a tábornok és tengernagy, egyre kevesebb a honvéd), jelentőségük egyre csökken, érnek a felszámolása. Az előrejelzéseik fabatkát sem érnek, ahogyan erről Afganisztánban drámai módon megbizonyosodhattunk. Úgy tűnik, hogy Európában ugyan nem fenyeget bennünket egy háború kitörése (ha mégis bekövetkezne, akkor az ország a mai fiatalokkal, például a nagyvárosi (buli)negyedek lakóival meg az országot úgyis utáló zöld meg balos indíttatású egyetemistákkal nem is lenne védhető és pusztán a harc nélküli megadásra lenne alkalmas).

Szomszédainkat azonban (a lengyeleket és a baltiakat) megtámadhatják. Ebben az esetben a berlini Reichstag előtti több százezer tüntető gondoskodna arról, hogy Németország ne teljesítse a NATO felé fennálló kötelezettségeit és ugyanúgy elárulja ezeket az országokat, ahogyan a britek és franciák tették a második világháborúban. Németország katonai jelentéktelensége, valamint az, hogy képtelen egyáltalán megfogalmazni és érvényesíteni saját érdekeit, azt eredményezi, hogy jelentéktelenségbe süllyed a külpolitika, és ez arra csábít egy külső agresszort, hogy addig aknázza ki ezt a gyengeséget, amíg az fennáll.

A múlt is azt bizonyítja, hogy annak az országnak, amely arra vágyik, hogy eltűnjön a térképről és hogy más hatalmak uralják, a történelem rendszerint megteszi ezt a szívességet.

4. A német energiapolitika megbukik és tartósan csorbul a gazdasági környezet Németországban

Angela Merkel kormányra lépése előtt és még a 2005-ös választási kampányban a szén- és atomerőművekről való egyidejű lemondást abszurdnak nevezte. Pontosan ezt az abszurd lépést tette meg második, harmadik és negyedik kormányzati ciklusában.

Óriási intellektuális kudarc, hogy az úgynevezett „megújuló energiaforrások” (egy fizikailag önmagában is értelmetlen fogalom) képesek lennének kiváltani a szabályozható, fosszilis vagy nukleáris elsődleges energiából termelt villamos áramot. Ez a lépés katasztrofális árrobbanást és csapdahelyzetet okoz az energia rendelkezésre állásában, amit – ha megtagadjuk a visszatérést az atomenergiához – jólétünk sorvadásával és a gazdasági nemzetek rangsorában várható lecsúszással fogunk megfizetni. Egy egész nemzedékre való feladat lesz ezt a lecsúszást behozni.

5. Németország infrastruktúra-politikája stagnálást és az infrastruktúra hanyatlását okozza

A világon senki sem akarja elhinni, hogy Németországban egy autópálya építése 30 évbe telik. Vagy hogy egy pályaudvart egy fél emberöltőig terveznek, majd az építését népszavazással kell kikényszeríteni és vízágyúkkal biztosítani. A berlini repülőtér 14 évig tartó építése, majd a tervezett megnyitó – már a meghívók nyomtatása utáni – 9 évvel történő elnapolása az egész világ előtt szemléletesen mutatta be az állapotokat Németországban, ahol a túlzó előírások, a teljességgel kívülállók burjánzó kifogásolási jogainak, valamint a groteszkbe hajló közigazgatási hozzá nem értés egyvelege a köztiszteletben álló gazdasági hatalmat nevetség tárgyává, az önmagunkat gúzsba kötés művészetének világbajnokává tette.

Az új infrastruktúra építésének stagnálása mellett egyre nagyobb veszélyt jelent az elodázott karbantartások és felújítások feltorlódása.

6. A család lerombolása elmélyíti a demográfiai válságot és tartósan csorbítja a társadalom működőképességét

Emelem kalapom minden fiatal házaspár előtt, aki hagyományos családalapításra vállalkozik. A társadalmi légkör országunk történetében soha nem látott mértékben ellenséges az utódokkal szemben. A média kizárólagosan a szexualitás kiélésének hirdetésére összpontosít, amiben az utódokat megterhelésnek tekintik. A családot folyamatosan és általánosítva meggyanúsítják azzal, hogy a család a nők és gyermekek elleni erőszak melegágya.

Megteremtették a biológiai nem ellenségképét, hogy lehetőség szerint kiűzzék a kútfőkből a vágyat a saját utódok iránt. A zöldek akarata szerint a gyerekek – pszichológusok tanácsaival felvértezve – legyenek jogosultak arra, hogy a társadalombiztosításból fizetett nemváltó műtétekkel csonkíttassák meg magukat anélkül, hogy erre a szülőknek bármilyen befolyása legyen.

Mindezek alapján egyre csökken a gyermekek száma a társadalmunkban – ami a következőkben ismertetett tényezővel összefüggésben hosszú távon csorbítja teljesítőképességünk lényegét. A hagyományos családmodellt ösztönző országokat, mint például Magyarországot megbélyegzik és ördögtől valónak állítják be. A saját lakosságot a kötelezően köszöntendő Gessler-kalapokkal nevelik: ahogyan régen ünnepnapon kötelező volt az úttörőnyakkendő és a KISZ-es egyening, addig ma a teljes jogú polgári lét bizonyítéka a nemeket egyenként megszólító nyelvhasználat.

7. Az oktatáspolitika akadályozza az embereket képességeik kibontakoztatásában és fenyegeti a középvállalatokat

Az ilyen körülmények közepette Németországban világra jövő csekély számú gyermekkel ráadásul nyomorúságosan is bánunk. A német oktatáspolitika következménye, hogy egy évfolyam végzősei közül közel, sőt van ahol több mint 50 százalék, érettségit szerez – miközben régebben ez az arány csupán 20 százalékos volt.

Mindazonáltal az IQ mért középértéke a népesség körében évtizedek óta változatlan – ha éppen nem csökken egy kicsit. Ez azt jelenti, hogy csökken az érettségi színvonala. A felsőoktatásban való részvételre vonatkozó jogosultság nem feltétlenül jelenti az ehhez szükséges alkalmasságot is. Most olyan, alacsonyabb követelményszintű szakokat kell találni, annak érdekében hogy felsőfokú perspektívát adjunk olyan diákok seregeinek, akik csekélyebb adottságokkal rendelkeznek, mint a 30 évvel korábbi érettségizők.

Ilyen szakokra – például a gender-kutatásra – aztán senkinek sincs szüksége, de ezek a tanulmányok megakadályozzák a fiatalokat és diákokat azoknak a képességeiknek a kibontakoztatásában, amivel igenis rendelkeznének és abban is, hogy az életükből a képességeiknek optimálisan megfelelőt hozzák ki. Ez viszont nem kielégítő az érintettek számára sem.

Még rosszabb következményekkel jár azonban mindez a társadalmi munkamegosztásra nézve. Az ilyen szakokon élethosszig a kukának dolgozók hiányoznak a gazdaságban: nem lesz belőlük jó képességű szakmunkás, iparos, szolgáltató és ápoló. Ebből következően az utánpótlás hiánya problémákat okoz ezeken a területeken, ahogyan ezt a tervgazdaság elbukásából megismerhettük az NDK-ban. Az pedig közismert, hogy milyen következményekkel járt ez az NDK-ra nézve.

8. A kutatáspolitika Németországban messzemenően felhagyott azzal, hogy pártatlanul vizsgálja a technológiákat

Azt kutatják, amit az uralkodó ideológia megkövetel. Ha a tudósok többségének körében elfogadott (azonban csupán előrejelző, a széndioxid-koncentráció ingadozásainak hatásának hiányában bekövetkezett klímaváltozásokat le nem képező) számításokon alapuló feltételezés alapján olyan gyökeres irányváltást akarnak indítani, mint a teljes gazdaság dekarbonizációja, akkor a politikának kiemelten kell támogatnia az uralkodó feltételezések cáfolatára irányuló kísérleteket. Már csak azért is, mert minden hiábavaló kísérlet a cáfolatra tovább erősíti az uralkodó feltételezés-rendszert és egyetlen sikeres cáfolat is indok arra, hogy idejekorán elhagyjuk a tévutat.

A kutatások azonban Németországban inkább a bevett klímaváltozási hipotézisek sokezredik megerősítésébe forgatják a forrásokat, miközben küzdenek a feltételezéseket bíráló kutatási kezdeményezések ellen. De nem csupán erről van szó. A politika ugyanekkor gyakorlatilag betiltotta az atomenergia alkalmazási lehetőségeire irányuló kutatásokat. A BioNTech cég sikere pedig abból fakad, hogy a kutatói kellően bátrak voltak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyják a zöldek elutasítását a vörös géntechnikával szemben.

A német kutatáspolitika önmagát köti gúzsba, ez pedig közép távon azt eredményezi, hogy Németország már nem lesz részese a kulcsfontosságú technológiák fejlesztésének

– ez a nukleáris kutatások területén már bekövetkezett és az ideológiai behatások miatt még számos más ágazatban – többek között a vegyiparban, a fizikában, a gyógyászatban – is folytatódik.

9. A mezőgazdasági politika megbénítja a gazdákat, megalázza és demoralizálja őket, ezzel pedig fenyegeti az ország alapvető élelmezési képességeit

A bürokratikus pórázon vezetés egyre bonyolultabb és egyre inkább kibogozhatatlan vadonja, az állítólag a környezet védelméhez szükséges járulékos feladatok és a technológiai lehetőségek egyidejű beszűkítése – a nagyszabású berlini vagy drezdai traktoros felvonulásokból kitűnt, hogy a gazdák ezt sokáig már nem fogják lenyelni.

A keményen dolgozó gazdáknak abból is elegük van, hogy a nemzet megvetendő környezetpusztítójaként és állatkínzójaként állítsák a büntetősarokba azok, akiket ők táplálnak.

10. Összemossák a bevándorlási és a menekültpolitikát, polarizálják a társadalmat

Kormányra lépése előtt Angela Merkel abból indult ki, hogy nem szabad féktelen bevándorlással veszélyeztetni Németország belső békéjét. Németország menedékügyi jogszabályait egyik alapvető emberiességi, történelmi és civilizációs kötelezettségünknek tekintem. Aki politikai üldöztetésnek van kitéve, annak a jövőben is menedékre kell találnia nálunk, amíg a hazájában uralkodó feltételek nem teszik lehetővé a visszatérését.

Viszont pont ennek a menedékjognak a védelmére kell szigorúan megkülönböztetni a gazdasági eredetű bevándorlást a menedékhez való jogtól. Előbbiről a bevándorlásra szoruló vagy nem szoruló országnak szabadon kell tudnia döntenie ugyanúgy, mint ahogy egy lakás tulajdonosa dönti el, hogy kihívja-e a vízszerelőt, nem pedig maga a vízszerelő.

A bevándorlási politika általános kudarca abban rejlik, hogy egyetlen egy párt sem – így a miénk sem - nyomatékosította kellően egyértelműen a bevándorlás és a menedék közötti különbségtételt, hanem egyenesen

egy olyan migrációs paktumot ratifikált, amely aláássa a bevándorlási célország szuverenitását a bevándorlás feltételeinek meghatározásában.

11. A nemzetközi fejlesztési együttműködés a menekültáramok mozgatója

Németország nemzetközi fejlesztéspolitikája már jó ideje külön iparággá vált, hogy biztosítsa az egyre nehezebben áttekinthető számú fejlesztési segélyszervezet létezését, pedig ezek működése felett semminemű ellenőrzést nem gyakorolnak és összehangolás hiányában a segélyszervezetek elszigetelten működnek. Ettől eltekintve a nemzetközi fejlesztési együttműködésünk eredményeként a hatalmas összegű források nem a fogadó országok fejlődési hiányosságainak felzárkóztatására szolgálnak, hanem vagy azoknak a kormányoknak a költségvetésében gyülemlenek fel, amelyek nem ritkán okozták és fenn is tartják a saját országuk fejlődési hiányosságait, vagy pedig ilyen forrásokat összekuporgatva fedezik az országok fiataljai közül a legerősebbek és a legnagyobb teljesítményre képesek utaztatását Európába, hogy az itt elért jövedelmükkel támogassák a hazájukban maradó családjukat.

Ez az üzleti modell azonban erősíti a gazdasági menekültáramlásokat kiváltó okokat, mert agyelszívásra serkenti ezeket az országokat és megfosztja a társadalmakat az egyetlen perspektívától, amivel rendelkeznek: a társadalmakat teljesítményükkel alakítani képes munka- és képzelőerejétől.

12. A társadalmi ellátórendszerek túlterhelése tönkreteszi ezeket vagy akár az egész költségvetést

Németországban a társadalombiztosítási ellátórendszerek juttatásaira jogosultak a népességre vetített százalékos aránya folyamatosan emelkedik, miközben csökken a befizetők száma. A német szövetségi költségvetésből a nyugdíjpénztárakba irányított forráspótlás önmagában is meghaladta a 100 milliárd eurós küszöböt. Ezt tetézik a bevándorlással járó kiadások a társadalombiztosítási ellátórendszerekben, újabban pedig az energiaköltségekre fizetett költségvetési támogatás – amivel kendőzik a megújuló energiaforrásokat támogató energiatermelési hozzájárulás tényleges fedezetének mértékét.

A tizenkét pont egyike sem játszott bármilyen érzékelhető, jelentőségéhez méltó szerepet a 2021-es választási kampányban. Ehelyett az volt a benyomásunk, hogy az összes minisztérium csupán az energiapolitika, a nőügyi politika és a jobboldal elleni küzdelem alárendelt osztálya. Mindez együtt járt az egyre inkább gyerekes érvelési kultúrával, amelyben kiemelt szerepet játszott még maga a kancellár asszony részéről is dicsért és támogatott jogsértés, nevezetesen az iskolalátogatási kötelezettség megszegése a Fridays for Future miatt.

*

Kedves barátaim,

tőlünk jobbra létezik egy jobboldali párt, amely a listás szavazatokat tekintve Szászországban mindenütt jócskán megvert minket. Ez a párt olyan álláspontokat gyűjtött be, amelyeket egykor mi vallottunk: felvállaltuk az atomenergiát, elutasítottuk a korlátlan bevándorlást, támogattuk a stabilitás politikáját.

Azt feltételezzük ettől a tőlünk jobbra álló párttól, hogy le akarja építeni a demokráciát. Azt nem tudom, hogy ez hosszú távon meggyőző-e a választóknak. Attól tartok, hogy egyre többen szembesítenek minket egy olyan tükörrel, amiben kirajzolódik a viszonyunk a demokráciához:

• egy kancellár asszony, aki a tartományi parlamentek demokratikus döntéseit egyszer csak gyorsan visszavonatja;
• egy szövetségi alkotmánybíróság, amely semmissé nyilvánítja egy tartományi parlament demokratikus szavazással hozott döntését a TV- és rádiódíjakról;
• egy olyan választási bizottság Berlinben, amely megtagadja a polgároktól a szavazatuk leadásának lehetőségét, beszámítja az eredménybe a választásra nem jogosult fiatalkorúak szavazatait és becsléssel kívánja meghatározni a végeredményeket;
• egy német szövetségi parlament, amely hamarjában módosíttatja a házszabályokat, nehogy a nem megfelelő korelnök nyissa meg az ülésszakot (amikor a Linke szélsőbaloldali, bizonyítottan antidemokratikus párt, amely 28 éven keresztül fosztott meg szabadságától és tartott túszként 17 millió embert, akkoriban Stefan Heym személyében adta a korelnököt, fel sem merült ilyen aggály).

És egy olyan politikusi és újságírói osztályt látunk, amely a XXI. században korábban elképzelhetetlennek vélt agresszivitással veti rá magát a demokratikus Lengyelországra és a demokratikus Magyarországra – éspedig olyan agresszivitással, amire sohasem ragadtatta magát, amikor még szó sem volt a demokráciáról, a hatalommegosztásról és az emberi jogokról ebben a két országban és a börtönök dugig voltak politikai foglyokkal.

Akkoriban kezet fogtak olyan diktátorokkal, mint Gierek vagy Kádár és helytelenítették a bírálatukat. Ma az a benyomásunk, mintha újból lengyelországi bevonuláson gondolkodnának.

A demokráciáról és az egyenjogúságról alkotott felfogásommal ezek a tények nem egyeztethetőek össze. Az évek során mindegyik említett esetben erőmhöz mérten elleneztem azt az irányt, amelyet pártunk végül választott, de nem a kellő mértékben és eredmény nélkül.

Szerepvállalásom hiányosságaiért és ezért a sikertelenségért valamennyiük bocsánatát kérem. Utódomnak erősebb gerincet kívánok, mint nekem volt.

Csupán attól tartok, hogy nem kerülhetjük meg azt a felismerést, hogy ennek az országnak nincs szüksége sem egy második zöld sem egy második szociáldemokrata vagy második balos vagy második jobboldali pártra, és hogy a politikai közép, amelynek elfoglalására igényt formálunk, csak akkor lesz a valódi középpont, ha annak sugara nullára zsugorodik.