„Az Európai Unióhoz történő csatlakozással Magyarország nem vesztette el szuverenitását“ - Gunter Weißgerber recenziója

Az Európai Unió mint az egyenrangú európai államok érdekközösségének eszméje lenyűgöző és az 1951-ben kötött Párizsi Szerződés, a Montánunió létrehozása óta a gyakorlatban is a gazdasági jólétet, sikert és vonzerőt képviseli. Míg közép-kelet-európai szemszögből 1989-ig elérhetetlen vágyálomnak tűnt az emberi jogok tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, a szociális piacgazdaság miatt, addig csatlakozásuk óta számos közép-kelet-európai nemzet és állam járul hozzá tapasztalataival és kompetenciáival az Európai Unió további sikeréhez. A mai Európai Unió a tapasztalatok gazdag, az ókortól vívott számos felszabadító harcból és a legkülönbözőbb emancipációs tapasztalatokból táplálkozó kincsesházával rendelkezik.

A demokráciáról alkotott modern felfogás gyökerei alapvetőn az ókori Görögországból szökkentek szárba. Az „államnép uralkodása”, tehát az adott nép létezésének általános érvényű elfogadása mint a közvetlenül hozzá tartozó állam alapfeltételét mind a mai napig a demokráciáink lényegének tekintjük. Az Európai Unióra vetítve ezért elmondhatjuk, hogy egy demokratikus unió a tagállamok államalkotó népeinek egyenjogú uralmán alapul. A közösségi politika csak a tagállamok érdekeinek szem előtt tartásával lehet méltányos. A központ vagy más tagállamok túlterjeszkedése veszélyezteti az unió fennmaradását. Ennek tükrében szükséges a vita az Európai Unió és Magyarország között. Az életképes közösségek létfeltétele a folytonos egyensúlyozás a közösnek érzett céljaik és a szuverenitáshoz kapcsolódó érdekek között. A legújabb kori történelemre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy a kelet-közép-európaiak gazdagítják a nyugat-közép-európai tapasztalatok és értékek kincsesházát emancipációs történeteikkel, amelyek a XX. századi diktatúrák tükrében kettős tapasztalatot jelentenek. Míg a nyugat-közép-európaiak csakis jobboldali jogfosztó rendszereket ismernek, addig a kelet-közép-európaiak ezen kívül baloldali jogfosztó rendszerekkel is szereztek tapasztalatokat, ráadásul ezeket saját maguk küzdötték le. A nyugat-közép-európaiak a jobboldali diktatúrákat közismerten csak a szövetségesek segítségével gyűrték le. Lehet, hogy történetesen éppen a magyarok és a lengyelek öntudata ütközik bele Brüsszelben a titkolt kisebbségi komplexusokba, amit agresszív arroganciával igyekeznek leplezni?

Bevezető gondolataimhoz kapcsolódva idézek a jelen recenzió címében Orbán Balázstól és Szalai Zoltántól: „Az Európai Unióhoz történő csatlakozással Magyarország nem vesztette el szuverenitását – a mindenkori magyar alkotmány is csak egyes hatáskörök többi tagállammal közös, az Európai Unió intézményei útján történő gyakorlásáról rendelkezik – sőt az alkotmányozás is nemzeti hatáskör maradt. A tagállami alkotmányos berendezkedés, más szóval az alkotmányos identitás védelmét az Európai Unióról szóló szerződés rögzíti, amelyhez egy 1974-es német alkotmánybírósági döntés szolgáltatta az előképet.“ (311-312.o.).

Az idézet első szavai helyett a Luther Mártonnak tulajdonított „Itt állok, másként nem tehetek” szavakat is választhattam volna. Mindkét kijelentés magától értetődő és nem redukálható tovább. Keletnémetként hálás vagyok a magyaroknak, hogy megvívják ezt a harcot. Az Európai Unióban a sorvadó nyugati értékekből eredeztethető tudás- és demokrácia-deficit mutatkozik, amit szükségszerűen ki kell küszöbölni. Nyugat-Európa ugyanúgy nem egyenlő az Európai Unióval, mint Közép-Kelet-Európa sem képezi le kizárólagosan az Európai Uniót. A közép-kelet-európaiak ezt tudják, a nyugat-közép-európaiaknak pedig meg kell tanulniuk. Nem Nyugat-Európa kezében van annak meghatározása, hogy mi is jelenti Európát.

„A magyar állam karaktere“ egy fontos utazás a magyar nemzet és kultúra ezeréves fejlődése, az állam és az alkotmány ezredéves kialakulása, ezeréves önérvényesítés mentén a magyar szellemi élet huszonkilenc jeles idegenvezetőjével ötszázhat rendkívül érdekfeszítő oldalon. Hadd fűzzem hozzá: hatvanöt évvel a szabadság és a totalitarizmus-ellenesség fényében 1956 óta.

I A magyar állam személyisége
Orbán Balázs és Szalai Zoltán előszava Friedrich Meinecke (1862-1954) német történészre utal, aki az állam személyiségfogalmával jelentős hatást gyakorolt a magyar történelemírásra. Szekfű Gyula (1883-1955) szintén önálló személyiséggel ruházta fel a magyar államot abban az értelemben, hogy az államok idővel különböző tulajdonságokat vehetnek fel, azonban az emberekhez hasonlóan hűek maradnak önmagukhoz. Szekfű Gyula az első világháború előtt felhívta a figyelmet arra az érdekes tényre, a magyarság történelméről, elméletéről és működési módjáról szinte kizárólag osztrák kutatók írtak és ez a tény is mutatja, milyen nehézséggel járt és jár még mindig a magyar államnak a nehezen kivívott szuverenitás megőrzése (12. o.). Aktuális fejlemények tükrében hozzáfűzöm, hogy a nagynémet benyomást keltő balos politikai vezetésű Európai Unió azon törekvése, hogy az unióban oldja fel a nemzetállamok szuverén önállóságát, elkeseredett ellenállást válthat ki a legtöbb magyarban, mégpedig azokban is, akik ezt látszólag még nem értették meg, sőt ezzel a feltételezéssel élnék Lengyelország, a balti államok, Bulgária és Románia esetében is. Figyelmeztetésként az Európai Unió jelenlegi politikai vezetése felé: ne vessétek magatokat a büszke magyarokra, mert a britek hasonló okokból bekövetkezett távozását követően a kártyavár, nevezetesen az Európai Unió összeomlását kockáztatjátok. Csak az dolgozhat egy joggal közös európai háznak nevezhető és más, barátként érkezők számára szintén vonzerővel bíró épületen, aki felfogja és elfogadja mások származását, nemzetük és államuk kialakulását. Az egyoldalú véleményvezérek kora már 1951-ben véget ért Párizsban. El kell takarítani Nyugat-Európa dominanciába való visszaesését, ami Angela Merkel kancellársága óta tart.

A jogállamiság jellemzően nemzetállamokból indul ki, ezért érdemes tekintetbe venni a mindenkori helyi viszonyokat (11. o.). Szájer József „A magyar alaptörvény államfelfogásáról” c. írásában erről a következőket olvashatjuk:
„A magyar alaptörvény az 1990es években demokratikussá váló Közép- és Kelet-Európa nagy alkotmányozási hullámának jócskán megkésett, utolsó darabjaként, 2011-ben született meg. Ha a m,agyar jogtörténet hosszabb időbeli perspektívájából tekintjük, akkor a dokumentumot magyarország első kartális alkotmányának tarthatjuk. Ez utóbbi tényre az alkotmányszöveg – önreflexióként – a szöveg posztambulumában a ‚Magyarország első egységes Alaptörvényét´ fordulattal utal.” (207.o.) A 2011-es „egységes alaptörvénnyel” leváltott dokumentum, az 1949-es keletkezésű „törvény az alkotmányról” minden más kommunista államhoz hasonlóan nem felelt meg az alkotmányozás elemi tartalmi követelményeinek sem. Egy „történelmi travesztia” volt … hiányzott belőle … joguralmi elv védelme és elfogadása”. (207.o.).

II A magyarok jelene
A német és a magyar identitás alapkérdései/Gulyás Gergely
Magyarország és Németország szorosan összefonódott egymással. Közeli rokonság, ahol a kapcsolatrendszer gyakran hullámvasutazott. Szent István első magyar király felesége bajor Gizella volt. Luxemburgi Zsigmond magyar királyként és német-római császárként uralkodott, Mátyás király a császári birodalom választófejedelme lett. A reformáció a császári birodalomban és Magyarországion fejtette ki a legnagyobb hatást, a bibliafordítás mindkét országban „kulturális forradalmat” indított el, amely a „szétszabdalt” császári birodalomban felébresztette az „összetartozás tudatát”, amelyet a „német kultúrnemzet első gondolati megnyilvánulásaként értelmezhetünk” – írja hálát érdemlően a németek vendégkönyvébe egy magyar, Gulyás Gergely! (19.o.).
Milyen logikus következtetést vonhatunk le ebből a megállapításból? Egy multikulturálisan összecsiszolt európai unió elveszítené az őt alkotó kultúrákat! Amikor elvész a kulturális sokszínűség, akkor szétterül a kulturális sivárság. Mitől élhető a sivárság?

Gulyás Gergely számos további magyar-német metszéspontot sorol: a „népek tavasza” 1848-ban, az alkotmányos forradalom, a béke megőrzése „ezer szállal” a német nemzeti kérdésben a Német Szövetségben, az Ausztriára is kiterjedő „nagynémet egység” lehetősége a magyar önállóság felmerülésével, Ausztria veresége 1866-ban a königgrätzi csatában és az ebből következő 1867-es kiegyezés Ausztria és Magyarország között a kettős monarchia létrejöttével, a közös vereség az első világháborúban és az ebből fakadó drámai következmények, Magyarország „sajnálatos” (20.o.) döntése a belépésről a második világháborúba. Kiemelten érdekes ezzel kapcsolatban az 1945 és 1989 közötti időszak. A magyarok a keletnémetekhez hasonlóan levert népfelkelésekkel szenvedtek végig egy kommunista diktatúrát. Egyúttal viszont számos magyar megtapasztalta 1956 után a nyugatnémet államrész és a nyugatnémetek nagyfokú szolidaritását. Egyrészről Kelet-Németországgal együtt a kommunista tömlöcbe zárták, másrészt pedig a Németország szabad felében a demokrácia üdvös válfajaként becsülték – a szabadságra törekvő magyarokhoz fűződő viszony kétarcúsága hasonlít ahhoz, ahogyan számos, szintén szabadságra áhítozó keletnémet kutatja az „élet értelmét”. Számos keletnémet évtizedeken át estéről estére nyolc óra után „disszidált” Nyugat-Németországba, ugyanis akkor sugározta a nyugatnémet közszolgálati ARD a „Tagesschau“ hírműsorát a szabad világról. Magyarország, a „legvidámabb barakk a keleti tömbben” sok éven át nyújtott lehetőséget számos kelet- és nyugatnémetnek arra, hogy legalább időszakosan ápolják a tényleges emberi, baráti és rokonsági kapcsolatokat. A Balatonnál, Egerben, Debrecenben, Pécsett és számos más helyen találkoztak a „vasfüggöny” által egymástól elválasztott németek Magyarországon. A magyarok ezzel járultak hozzá a németek összetartásához és a németek újraegyesítési vágyának megőrzéséhez.

Számos keletnémet szemében Magyarország 1989-ben érte el a hála csúcspontját. A kizárólag keletnémeteket disszidálásban akadályozni hivatott határvédelmi berendezések 1989. május másodikán megkezdett bontásával – a magyarok már jó ideje személyesen is Nyugatra látogathattak – valamint a tízezernyi keletnémet tömeges befogadásával, a határok 1989. szeptember 10-i végleges megnyitásával a magyarok mélységesen belevésték magukat a legtöbb német szívébe.

Gulyás Gergely a Konrad Adenauer és Kurt Schumacher közötti szembenállással Adenauer felé húzva foglalkozik. Annak ellenére, hogy 1990. februárjában barátaimmal közösen alapítottam a „Kurt Schumacher társaságot az NDK-ban” és sok éven át az azonos nevű össznémet társaság alelnökeként igenis megértem Gulyás Gergely álláspontját. Akkoriban Adenauer nyugati integrációja és Ludwig Erhards szociális piacgazdasága volt az egyetlen helyes válasz. Nyugat-Németország gazdasági és szociális felemelkedése Adenauernek az alapvető orientációjáról hozott döntésére vezethető vissza. Schumacher különutas, az ország önmagára támaszkodó politikájával Nyugat-Németország helyben topogott volna.

Egy dolog tekintetében azonban javasolhatom Gulyás Gergelynek, hogy kíméletesen ítélje meg Kurt Schumachert, ugyanis ő igazoltan totalitarizmus-ellenes és egyaránt látta a demokrácia ellenfeleit a szélsőjobb- és szélsőbaloldalon is. A második világháborút követően Schumacher óvta meg a német szociáldemokrata pártot attól, hogy Moszkva csatlósa legyen. Ebben a tekintetben a német szociáldemokrata párt ugyanolyan hangsúllyal járult hozzá Nyugat-Németország sikeréhez, mint a kereszténydemokrata és keresztény-szociális CDU/CSU. Az 1959-es „Godesbergi programmal” a nyugatnémet szociáldemokraták szakítottak Schumacher önállósági illúzióival. A német szociáldemokraták néppárttá váltak és ebből következően később ők állították Willy Brandt és Helmut Schmidt személyében Németország nyugati részének kancellárjait.

Gulyás Gergely jelenleg a miniszterelnökséget vezető miniszter. Csak kívánhatjuk, hogy a német kormányban lenne egy a német-magyar történelemben hasonlóan járatos miniszter, mint a magyarban, a korábbi keleti tömb oldalán. Az Európai Unió és közép-kelet európai tagállamai között különben sem lennének végtelen problémák. Ahol teret adnak a tudásnak és az ismereteknek, ott kisebb tere van a hibának. Amennyiben az Európai Unió megbukna, akkor a nyugati tagállamok tudatlanságán és ignoranciáján fog megbukni.

„Gazdasági és geopolitikai érdekeinket tekintve ezer szálon kötődünk egymáshoz. Magyarországnak felbecsülhetetlen értékű e stratégiai partnerség, hosszú közös történelmünkből pedig egyetlen következtetés szűrhető le: több dolog köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt egymástól.“ (28. o.). Remélem, nem bántom meg Gulyás Gergely minisztert azzal, hogy szerelmi vallomásnak tartom, amit ezekkel a szavakkal kifejezett Németország iránt. Ez azonban egy egyenrangúak közötti szerelmi vallomás a szabad, demokratikus és méltányos Németország felé, amelynek szép emlékét nem csupán ő őrzi. Mi mindent nyerhetne Németország, mi mindent nyerhetne az Európai Unió, ha Magyarországot hasonlóan méltányos bánásmódban részesítené, mint természetesen Dániát, mint Franciaországot, mint mint mint … . Most én szégyellem az „én” köztársaságomat, amelyért 1989/90-ben jómagam is teljes szívből küzdöttem.

Magyarország alkotmányos identitása/Trócsányi László
„A nyílt konfrontáció nem érdeke a tagállamoknak, ugyanakkor meg kell találnunk azt a modus vivendit, amely megfelelő védelmi bástyát biztosít az Unióval szemben. Ez a szerepe az alkotmányos identitásnak. … a tagállamok „szótárában” megjelent a szuverenitást helyettesítő – a fülnek kellemesebben hangzó – alkotmányos identitás kifejezés. … Talán úgy fogalmazhatnánk meg a két fogalom viszonyát, hogy a szuverenitás a test, az identitás a lélek. (31.o.). Trócsányi László egyszerre óvatosan és világosan ismerteti, hogy mi hiányzik a német és az uniós politika legmagasabb szintjén: a (jelenleg balos) hatalmi politika technokrata bonyolításához és gyakorlásához a magától értetődő kérdések megválaszolását kellene társítani. A balliberális fősodor posztulálja, hogy megérti a világot, miközben erre még a saját családjában sem képes. Az ilyesfajta magatartást nem is olyan régen még a „szalonkommunizmus” kifejezéssel illették.

Trócsányi megvilágítja számunkra, hogy a nemzeti alkotmányok egymás mellett élése jelenti az alapokat az Európai Unió családjában. Az európai eszme nem az egyik gondolati irányzat uralkodását jelenti az összes többi felett. Erős az, aki elviseli a különbségeket és ezek által közös pontokra talál. „A német Alkotmánybíróság már az első Solange-döntésében az alapjogok garanciájaként jeleníti meg az Alkotmány identitását. … A német Alaptörvényben lévő örökérvényűségi klauzulában érintett alapjogok, jogállamiság, szociális állam, föderatív berendezkedés mindenek felett állnak.“ (33. o.).
 
A magyar alkotmányos identitás elemeit Trócsányi László egy 1910-ben Magyarországról megjelent francia könyv (Kain) idézetével világítja meg „A magyar Nemzet ezeréves alkotmányával él és harcol Európában. Hosszú évszázadokon keresztül Magyarország ellenállt a keletről érkező barbarizmusnak. Amíg Magyarországon az invázió megállítása volt a cél, addig határain kívül Magyarországnak köszönhetően fejlődött a civilizáció, az ipar és a kereskedelem. A külső és belső háborúk között csak egy dolog maradt változatlan Magyarországon: az Alkotmány.“ (34.o.). Az idézet csupán a magyarok saját magukat és az európai szomszédaikat szolgáló védekezési és fennmaradási küzdelmeinek történetét ismerteti vagy példálódzva állítja rivaldafénybe az uniós külső határok védelmét manapság Magyarországon, Lengyelországban, a balti államokban és Görögországban? A magyarok ma is óvják a biztonságunkat és ezzel segítenek bennünket a további fejlődésünk megvalósításában. A magyarok szolgálatait ma is elfogadják, miközben sértegetik őket a haszonélvezők.

Az európai partnerek soha se veszítsék szem elől a magyarok öntudatát, ha nem akarják elveszíteni őket. Amit pedig az európai barátoknak szintén mindig célszerű számításba venni, hogy Magyarország és a családok védelme ugyanúgy elválaszthatatlan, mint Magyarország és az egyház és a szabad, védelmet élvező vallásgyakorlás. A kereszténység jelentős mértékben járult hozzá a nemzet megőrzéséhez és nagy tisztelet övezi. Ez a tisztelet azonban nem eredményezi azt, hogy az állam előnyöket biztosítana a kereszténységnek. A „szabad egyház a szabad államban” az állam és az egyház elkülönítését, valamint az állam és a vallás(ok) közötti „arany középutat” (37. o.) jelenti.

A magyar alaptörvény a közösen alakított jövőre tekint és az ifjú nemzedékek szerepvállalásában látja az erőt és akaratot ahhoz, hogy a természetes erőforrások és kulturális értékek védelmével és megőrzésével összhangban ismét elvezesse Magyarországot a nagyságához. Németként azt mondom, hogy egy erős és öntudatos Magyarország az Európai Uniót is erősíti. A partnerséggel társuló erő hozzájárul a sikerhez. Azt kívánom, hogy legyenek erős és öntudatos tagállamai az Európai uniónak.

Az alkotmánybíráskodás szerepe és története/Deli Gergely, Sulyok Tamás
A világháborút követően a magyarok az olaszokhoz hasonlóan azzal a feladattal szembesültek, hogy „a diktatúrából a jogállamba történő békés átmenet korszakában kigyomlálja az alkotmányba ütköző jogszabályokat a folytonosság miatt lényegében változatlanul maradt jogrendből. Az olasz és a magyar út közötti különbség csupán a múltbéli diktatúrák színében jelent meg “. (43. o.) – ez a mondat közép-kelet-európaiaknak magától értetődően, nyugat-közép-európaiaknak vállalhatatlannak tűnik. Az új történelmi felismerés kényszere azonban a nyugat-közép-európai bennszülettek oldalán merül fel. Kérem szíveskedjenek elnézni nekem a „bennszülöttek” fogalmának beképzelt használatát, mégis belefáradtam, hogy túlzott jóindulattal írjak egy ilyen nemtörődömséggel és tudatlansággal felhúzott fal ellen.
A fejezet szerzői bizonyosak abban, hogy sikerrel vették a gördülékeny átmenetet a diktatórikus állam- és jogfelfogásból a mai demokratikusba. Az Alkotmánybíróság a normakontroll révén jogállami keretek között alakította a diktatórikus jogrend átalakítását. A mindenkor zajló jogalkotási és végrehajtó hatalmi folyamatok hibáit folyamatosan korrigálták és ellensúlyozták. A jogrend szinte valamennyi hibás elemét az Alkotmánybíróság vizsgálóasztalára helyezték. Ezt az időszakot „a magyar alkotmánybíráskodás hőskorának” tekintik (44. o.). A két szerző, Deli Gergely és Sulyok Tamás megítélése szerint „olyan autonóm alkotmánybíráskodást teremtettek Magyarországon, amelyre más európai államokban alig volt példa” (46. o.).

Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy Magyarországot nem vették volna fel az Európai Unióba, ha a magyar jogfejlődés folyamata és a hozzá kapcsolódó intézmények nem feleltek volna meg az Európai unióban érvényes normáknak. Éppen a 2004-es csatlakozást kell a magyarországi modern jogállamiság átfogó tanúsítvásának tekinteni.

A Szent Korona és a magyar államiság további szimbólumai/Horváth Attila
1978-ban voltam először nyaralni Magyarországon. Két hétig sátraztunk a Balatonnál és rögtön az első este sikerült véletlenül, mégis szerencsésen összetalálkozni egy nyugatnémet turistacsoporttal egy balatonfüredi csárdában. Valamivel korábban már írtam arról, milyen esély adatott meg magyar földön arra, hogy a kétféle németek ne merüljenek feledésbe egymásnál. Nagyszerű véletlenben volt részem. A nyugatnémetek kivétel nélkül komolyan érdeklődtek, hogy miként gondolkodik a keletnémet ifjúság, hogy mennyire szabadon vagy mennyire béklyókban mozognak, hogy mit is várnak a jövőtől. Annak idején hasznosnak bizonyult, hogy nagyon kedvező árfolyamon váltották Forintra a nyugatnémet márkát. A nyugatnémet csoport anyagilag még csak észre sem vette, hogy spontán módon két hétre befogadtak minket is. Minden egyes napon meghívtak minket a csoport programjaira. Kirándultunk a környéken, szép helyekre tértünk be, hajókirándulásokat tettünk a Balatonon, betértünk múzeumokba. Olyan volt, mint a földi paradicsom. A keletnémet turisták ilyesmit egyáltalán nem tudtak maguknak megengedni. Egyhavi keretet válthattunk Forintra és ebből a pénzből egy fél hónapra tudtunk Magyarországra utazni: ennyi időre tellett ebből a sátorhelyre, a strandbelépőre, a strandi büfézésra, de sok minden másra nem. A nyugatnémet „vendéglátóinknak” hála tárulkozott fel előttünk a magyar kultúra és a magyar történelem tárháza. És ezzel el is érkeztem Szent Istvánhoz és bajor feleségéhez, Boldog Gizellához, a Szent Koronához és sok minden máshoz.
Annak ellenére, hogy a kommunista Magyarországon a szokásos nyelvezetet használták, mégis egy másik, szuverénnek tűnő világ tárulkozott fel előttünk. Mind a mai napig él az emlékezetemben, hogy milyen büszkeséggel rajongott veszprémi idegenvezetőnk Szent Istvánról, Boldog Gizelláról és a Szent Koronáról. Láttam az „Egri csillagok” című filmet, olvastam a könyvet is és ezért volt némi elképzelésem a magyarok büszkeségéről. A veszprémi idegenvezetőnk csak megerősítette ezt a benyomást. A magyarok nagyon komolyan veszik a történelmüket. Nekem ez tetszett. Irigység nélkül. Nem sokkal később, az egyetemen, a szászországi Freibergben megismerkedtem fiatal magyarokkal és azóta jóval többet tudok Magyarországról és az ország történelméről.

Horváth Attila a Szent Korona „a magyar államot és annak jogfolytonosságát megtestesítő felségjelvény, amely a Magyarország fölötti főhatalom egyetlen jogos földi birtokosa, jogi személy, minden magyar jog forrása, az istentől származó földi hatalom megtestesítője, a teljes magyar történelmi alkotmány, valamint az egész Szent István-i államiság alapja.“ (155. o.). Azért idéztem a teljes bekezdést, mert az érzelmi „terjedelme” érzékelteti, hogy milyen jelentőséggel bír a Szent Korona a magyarok szemében. A németek tudják, mit jelent az alaptörvényük, de ez nem egy elemi, hús-vér érzés a génjeikben. Ez talán némi magyarázattal szolgál, hogy a balos németek miért is utálják ennyire önmagukat. Nem más, mint a Németországi Szövetségi Köztársaság kancellár asszonya ragadta ki 2013-ban a saját pártja, a CDU kereszténydemokrata unió a kamerákba ujjongó főtitkárának kezéből a szabad és demokratikus Németország jelképét, a tenyérnyi háromszög német lobogót, hogy rögvest el is tüntesse azt, mint a madárpiszkot. Egy magyar miniszterelnök, aki hasonlóan lekezelné a Szent Koronát, politikai beállítottságától függetlenül már másnap bizonyosan búcsút mondhatna a tisztségének. Úgy tűnik, hogy népről, a nemzetről, az államhoz tartozásról alkotott felfogás Német- és Magyarország esetében két külön bolygóról származik. A mai Németország zöld balos vezetése harciasan ellenkezik a saját nemzet saját útjaával, miközben a magyar politikai osztály mintha a Vénuszról jönne, amikor a saját nemzetére gondol. És mindez egyetlen univerzumban, az Európai Unióban történik. Sok tanulnivaló akad még.

„A történeti alkotmány Szent Korona-tanból levezetett elvei: a hatalom átruházása; a korlátozott, osztott és ellenőrzött hatalomgyakorlás; az állami és nemzeti függetlenség; a jogkiterjesztés; a mellérendelés; egyenlő alkotmányos szabadság; az önkormányzatiság elve; a népszuverenitást magába olvasztó nemzeti szuverenitás; a „törvénysértés jogot nem alapít” elve; az önkényes hatalomgyakorlás tilalma; az alkotmányellenes hatalomnak való ellenásjog (ius resistendi); az alkotmányos hatalom jogfolytonossága; a szerves jogfejlődés; a szociális jogállam; a népi-nemzeti önrendelkezés és a gazdaság alkotmányos érvényű elemeinek rögzítése.“ (156. o.).

Magyarország egy erős vár, amelynek védelmét többek között a koronázási jelvények, a koronázó palást, a jogar, a koronázási kard, az országalma, a címer, a magyar zászló és a nemzeti lobogó, a kokárda, a nemzeti himnusz és a szózat, a Rákóczi-induló, a székely himnusz, az ősi eretnek erő, a turulmadár, az állami és nemzeti ünnepek és a büszke magyarok népe biztosítja. A nyugat-európai zöld balos háziasítású Európai Unió ezzel nem képes lépést tartani.

Kurt Schumacher, a nagy német szociáldemokrata és hazafi egykoron megállapította, hogy „a német egység nem csupán a németek nemzeti ügye, hanem a német egység az európai népek és a világméretű demokrácia önérvényesítésének kérdése”. (forrás: 1950. június 13. Az idézet megjelent: Getrennte Vergangenheit, gemeinsame Zukunft: Wandlungen der Deutschlandpolitik (Külön múlt, közös jövő: A Németország-politika változásai, Deutscher Taschenbuch Verlag, 1997), 184. o.). 
Németország mai politikai osztálya ezt a posztulátumot már nem fogja megérteni, ezzel szemben igen sok magyar mind a mai napig magáénak tudhatja. A hazafiság a saját nemzetért és a saját országért érzett büszkeség és azt jelenti, hogy más nemzetekben ugyanolyan büszkeségre számítanak az ő nemzetükért.
Schumacher viszont még világosabban fogalmaz. 1951. augusztus 17-én a berlini nemzetközi vásárcsarnok előtt tartott rendezvényen a következőket mondta: „A legmélyebb okot tekintve a németek nem is választhatnak Kelet és Nyugat között. Emberi és nemzeti szükségleteinket tekintve eredendően a Nyugathoz tartozunk. A Nyugatnak viszont azt mondjuk: ha a Nyugathoz tartozunk, akkor ez nem jelenti azt, hogy egyszerűen alávetjük magunkat minden egyes nyugati hatalom primitív önzésének. A Nyugaton belül is küzdünk azért, hogy mindegyikünket ugyanazok a jogok, ugyanolyan mértékű emberiesség illesse meg.” (forrás: „Den Delegierten und Gästen des SPD-Parteitages in Leipzig 1990“ – Az SPD német szociáldemokrata párt 1990-es kongresszusa küldötteinek és vendégeinek / Kurt Schumacher Gesellschaft KSG-Reihe Band 2). A mai magyaroknak javaslom, hogy cseréljék ki a „németek” szót „magyarok”-ra és olvassák így még egyszer az idézetet….
A szociáldemokrata Kurt Schumacher túlélt tíz évnyi szigorított fegyházat a dachaui koncentrációs táborban. Hazafisága támadhatatlan volt.

Az Európai Unióban elvész a történelmi és demokratikus tudás.

Tudomány és politika: Következmények az akadémia világának szemszögéből Magyarországon/Máthé Áron
„A jellemzően angolszász terminológia által meghatározott nemzetközi közbeszédben az „academic“ jelző és az „academia“ főnév sokkal általánosabb értelmű, mint a magyarban. A magyar nyelvben viszont az „akadémiai“ elsősorban a Magyar Tudományos Akadémiához – fogalmilag vagy reálisan – kapcsolódó minőséget jelent. A jelen írás tárgya elsősorban az MTA. … a tulajdonképpeni cél az MTA történetének a rendszerváltozás kutatásával való összekapcsolása.“ (131. o.).

A szerző a Németországban bevettnek számító „békés forradalom” ill. a cseh és szlovák viszonylatban használatos „bársonyos forradalom” kifejezés helyett érdekes módon a véleményem szerint a politikától elvonatkoztatott „rendszerváltozás” fogalmat használja.
Azonban forradalom ment végbe, gyakorlatilag vérontás nélkül, a jakobinus-lenini forradalmakkal merőben ellentétes módon, de mégis helyreállítva a polgári demokratikus rendszer viszonyait. Az egyik magyarázat lehetne, hogy Magyarországon a demokratizációs folyamatok már jóval régebben megindultak, így például a magyarok már több éve élvezhették a szabad utazás jogát és ehhez nem volt szükség több millió alattvaló tüntetésére, mint az NDK-ban 1989/90 idején.

Mindezek ellenére legalább egy nagyszabású felvonulást kell Magyarország esetében kiemelnünk. 1989. június 16-án több mint negyedmillió magyar rótta le tiszteletét a szovjet gyarmatosító hatalommal szembeni ellenállás vezéralakja, Nagy Imre újratemetése alkalmából előtte és a forradalom többi, szintén 1958-ban kivégzett vezetője előtt. Ezzel egyszer s mindenkorra pontot tettek a kommunista Magyarország történetére.
Az 1989/90-es forradalmi átalakulásra használt rendszerváltozás kifejezéssel ellentétben a szerző rendkívül akkurátus az 1919-es „tanácsköztársaság” megnevezés történelemszépítő használatát illetően. A szerző ebben teljes joggal rendkívül szabatosan fogalmaz. Az úgynevezett tanácsköztársaság szovjet köztársaság volt mind szó szerinti fordítását, mind az akkor magyar államban történő gyakorlati és intézményes megvalósítását tekintve (168.o.). Meg kell jegyezni, hogy a német kommunisták ugyanezt akarták elérni Németországban Liebknecht és Luxemburg vezetésével. A jelszó 1918-ban a „Szocialista köztársaság” volt és ugyanazt jelentette, mint Magyarországon, a következő kísérletet pedig 1923-ban tették Németországban a „Szovjet Németország” felé vezető úton egy német kommunista „októberi forradalommal” – egy újabb párhuzam Magyar- és Németország történelmében.

A Magyar Tudományos Akadémia a kommunista állam birtokbavételét ugyanúgy nem tudta elkerülni, mint minden más intézmény a szovjet hatalmi övezetben. Máthé Áron aprólékosan elemzi ezt írásában. Az egykori keleti tömb bennszülöttei számára mindez jól ismert és a legkisebb részletében sem meglepő. Ezek a szövegrészek a Nyugat-Közép-Európában szocializált tudósok, politikusok, az úgynevezett átlagpolgárok számára fontosak. Az Európai Unió és kifejezetten Németország afelé tart, hogy ideológiai megfontolásokból irányítsa a tudományos munkát a vita húsba vágó hiányával (az ellenvélemények említése nélkül messzemenően megerősítik a téziseket), a politikai korrektség nyakmetsző pengéjével, a korrumpált tudósok „kitenyésztésével”. A „nomenklatúra kádere” kifejezés és besorolás Németországban még nem létezik, de aggasztó emlékeket ébreszt, hogy előnyben részesítik azokat, akik hajlanak a betagozódásra. A kérdezőket, bírálókat, oknyomozókat szkeptikusnak és eszmetagadóknak tekintik, akiktől meg kell tagadni a vitát. A társadalom ezzel visszametszi képességeit. Máthé Áron fellebbenti ezt a fátylat.
Azokról a kísérletekről is, amelyekkel megpróbálták az MTA kommunista struktúráit átmenteni a demokratikus államba például 1989-ben: „De miről szólt a javaslat maga? A kritikák szerint az MTA szinte korlátlan befolyást kapna a magyar tudományos élet irányítására, jelentős finanszírozással, parlamenti ellenőrzés nélkül.“ (145.o.). … „Ebben az időszakban a Magyar Tudományos Akadémiának egyfelől meg kellett küzdenie saját legitimitásáért, mivel a közvélemény egy részének szemében az intézmény a múlt rendszert kiszolgáló áltudósok gyülekezete volt. Másfelől, amellett hogy a kommunista rendszer támasza és transzmissziós gépezete volt, az 1980-as évek során mégiscsak komoly szakértői imázst alakított ki magának az Akadémia. Ez az évtized volt az „értelmiség útja az osztályhatalomig”, és az Akadémia mint egyfajta státuskonzervatív, ugyanakkor a változtatásban érdekelt intézmény ennek az értelmiségnek egyik fő tekintélye, vonatkoztatási pontja is volt. Az 1989 és 1991 közötti liberális vádakkal szemben pedig önmaga megreformálásába is belefogott, lényegében a sui iuris létezés igényével.“. (147.o.).

Az 1993-as felsőoktatási törvény ismét felhatalmazta az egyetemeket a tudományos képzésre és minősítésre, 1994-ben ezt követte az akadémiai törvény. „A legfontosabb kérdésekben, vagyis a saját autonómia megőrzése, az intézményrendszer és az utánpótlási szisztéma tekintetében, illetve nem utolsósorban a közpénzek feletti rendelkezést illetően az akadémiai elitnek kedvezett.” (147.o.). Talán a szerző is ezekre a folyamatokra gondol, ha rendszerváltozásról beszél? A külső szemlélő aligha tekintheti (békés) forradalom útján végbemenőnek a Magyarországon a tudomány világában bekövetkezett változásokat. Sokkal inkább a diktatúra egykori kapcsolatrendszereiből siklott át az MTA a demokratikus és szabad társadalomba. Az MTA tagjainak 64 százalékát 1990 után választották meg, az ezredforduló idején 36 százalékuk maradt még a Kádár-korszakból (148.o.) Az MTA példáján tetten érhető, hogy mennyire nehéz átvezetni a diktatúrák központosított intézményeit a szabad társadalomba. A kommunisták, a nemzetiszocialisták és az iszlámisták ezt véresen egyszerűbben oldják meg. Különben is okosabb, emberségesebb, demokratikusabb az a változat, amely 1989-ben a keleti tömbben tört utat magának.

Máthé Áron írásának végén megismerteti az olvasóval az 1984-ben létrehozott Soros Alapítványt, amely összefogni és képezni hivatott azt a demokratikus és tudományos utánpótlást Magyarországon, amely képes lenne átvezetni az országot a diktatúrából a demokráciába egy lehetséges reformfolyamattal. Az alapítványt az MTA felügyelte. „A Soros Alapítvány meghatározó személyisége, a korábbi reformkommunista Vásárhelyi Miklós még 1989-ben is így fogalmazott: ‚Azt mondanám tehát, hogy nem adtam fel a reményt, hogy felépíthető olyan szocialista társadalom, amely minden téren különbözik a sztálini időkben létrejött szocializmustól, de különbözik a legfejlettebb nyugati demokratikus rendszerektől is.‘“ (148.o.). Keletnémetként 1990-ben örültem annak, hogy a „német egységről” vagy a „Kapitalizmus és szocializmus közötti harmadik útról” folyó, a kommunisták által vezérelt vitát a nép az 1990. március 18-i kelet-németországi parlamenti választásokon egyértelműen a német egység javára döntötte el és izgatottan várom, hogy a Soros alapítvány a kommunista múltban és a demokratikus jelenben viselt dolgairól folyó vita mi mindent hoz még napvilágra. Az 1989-es változtatás lehetőségével az alapító bizonyosan egyetértett. Az viszont a számos nyitott kérdések egyike marad, hogy az ezt követően választott, nem reformkommunista út ténylegesen is elnyerte-e a tetszését.

A zsidóság és a magyar államiság/Köves Slomó
A Magyar Televízió által sok éven át más célra használt/megbecstelenített és 2010 óta ismét eredeti célját szolgáló óbudai zsinagóga rabbija, egyúttal Budapest első, héber-magyar két tannyelvű Bet Menachem iskolájának alapítója megindító körutat tesz az olvasóval a zsidóság magyarországi történelmében.
„A fenti, a zsidó vallásjogban, a háláchában is kodifikált alapelvből következően a zsidóság viszonyulását a magyar államisághoz mindvégig, már a legkorábbi időktől kezdve a feltétlen lojalitás és törvénytisztelet határozta meg. Márpedig Magyarország területén már a római korban is éltek zsidók, és a magyar államalapítás idejéből írásos dokumentumok is alátámasztják az itt megtelepült zsidó közösségek létezését. “ (330.o.). A zsidók egyúttal mindig a hatalom kezében voltak. Amikor zsidóbarátnak mutatkoztak, akkor kibontakozhatott a zsidó élet. A zsidó élet mindig a külső kölcsönhatásoktól függött. „Az i.sz. 11-12. században az ország tágra nyitotta kapuit a cseh és délnémet területekről betelepülő zsidók előtt. A befogadás mértéke azonban a kor szokásainak megfelelően korlátozott maradt: a vegyes házasság, a keresztény szolgák alkalmazása és a szabad lakóhelyválasztás joga még hosszú ideig nem illette meg a zsidókat. Az első olyan törvénykezés, amely megemlíti a zsidóságot, László I. törvénykönyve volt. A törvény 10. paragrafusa a zsidók és a keresztények házasságára tér ki, míg könyves Kálmán törvénye a zsidók és nem zsidók közötti üzletelést szabályozta. E törvények puszta létezésükkel bizonyítják, hogy ekkorra a zsidók száma és helyzete már elég jelentős volt ahhoz, hogy az egymást követő uralkodók szükségét érezzék a tevékenységük átfogó szabályozásának. Az Árpád-házi királyok alatt a korabeli viszonyokkal szemben a Magyarországon élő zsidók kielégítő biztonságban és szabadságot élvezve foglalkozhattak kereskedelemmel és pénzügyekkel. A 13. századtól kezdve viszont már egyre több megszorítással kellett szembesülniük: a királyi rendeletek megkülönböztető jelzések viselésére kötelezték, illetve minden állami és közhivatal viselésétől eltiltották a zsidókat.“ (330.o.).

A magyar zsidók sorsa hasonlóan alakult, mint minden más zsidóé a saját szülőföldjén. Védelmet élveztek, amikor szükség volt rájuk. Ha útban voltak vagy bizonytalan időkben éltek, kitaszították őket, életük fabatkát vagy még annyit sem ért. Mindamellett sohasem lehet eltörölni, ami a zsidóság történelme, nevezetesen hogy egyike volt a különböző társadalmak kialakulását meghatározó tényezőknek. Ennek eltörlésére a német nemzetiszocialisták és a Németország által lerohant és bekebelezett országokban jelentkező segítőik és pártosaik sem voltak képesek. Európa zsidó-keresztény önazonossága azon értékek közé tartozik, amelyeket meg kell védeni.

Köves Slomó nagyon érdekfeszítő bepillantást enged a zsidók életébe a magyarországi oszmán uralom idején.
„Igen ám, de a török betörés idején a zsidók hatalom iránti lojalitása is alkalmazkodni kényszerült a megváltozott körülményekhez. A Mátyás halála utáni zűrzavar – mint a történelemben már annyiszor – a zsidók ellen fordította a közvéleményt. A mohácsi vész idejére a helyzet az elviselhetetlenségig fokozódott. A mohácsi csatát követően összeült országgyűlés a hírhedten zsidóellenes Werbőczy István királyi kancellár (1458-1541) erőteljes közbenjárására 1526. november 10-én elrendelte a zsidók kiűzését Magyarországról. Buda 1541-es török bevételével a magyarországi zsidóság legnagyobb része hirtelen török fennhatóság alatt találta magát, és a kezdeti idők megrázkódtatásait követően, kisvártatva tapasztalta, hogy a török uralom alatt – a muszlimok által a Könyv Népeire mindenütt kiszabott adók és korlátozások mellett – helyzete stabilizálódhatott. A közösség ismét a prosperitás útjára léphetett. Tövid idő alatt a hódoltság más területeiről, így Isztambulból is nagy szánban érkeztek zsidók Budára. Ilyen módon a török hódoltság idején Budán Európa egyik legjelentősebb zsidó populációja élt.“ (333.o.).

Az idegen oszmán utalom ellen kivívott győzelemmel és a felvilágosodás kezdetével újból felcsillant a remény a magyar zsidók előtt. A viszonyok borzasztó eredményű változását sohasem lehetett kizárni, a lappangó bizonytalanságnak ez a fejük felett lebegő kardja sohasem tűnt el teljesen, de a „magyarországi zsidók emancipációja“ (376.o.) mégis feltartóztathatatlannak bizonyult. Még az 1848-49-es szabadságharc idején is közel tízezer zsidó szolgált a Magyar Honvédségben – azonban polgári alapjogok nélkül. Ezt követően ismét sokkal keményebb viszonyok köszöntöttek be, mielőtt ismét javult és erősödött a zsidók élete és elfogadottsága. Körülbelül 1869-ben kezdetét vette a „dualizmus aranykora“ (336.o.). „Munkájával a zsidóság tehát példátlan hatékonysággal fejlesztette saját és önmagán keresztül az ország gazdasági erejét. A zsidóság egyenjogúvá válása ily módon elválaszthatatlanná vált Magyarország gyarapodásától, modernizálódásától.“ (337.o.).

A legkönyörtelenebb korszak a magyarországi zsidók életében a német nemzetiszocialisták az első világháborút követően az európai államok hangulatára gyakorolt, egyre növekvő befolyásával köszöntött be. A Magyarországon is jelen lévő ellenérzések és az antiszemita hangulat felerősödött, Magyarországon is zsidótörvényeket hoztak és szellemi értelemben megágyaztak a holokausztnak.
„A német megszállást követően, 1944-ben Magyarországon is megkezdődött a zsidók gettókba gyűjtése. Az érintetteket sárga csillag viselésére kötelezték, majd áprilisban a magyar közigazgatás készséges támogatásával megkezdődtek a deportálások. Alig több, mint egy hónap alatt a zsidó lakosság egészét gettókba és táborokba kényszerítették, majd mintegy 430 ezer embert hurcoltak koncentrációs táborokba. 1941 és 1945 között az ország zsidóságának közel kétharmadát elpusztították. Több mint félmillió magyar ember vált áldozatává a munkaszolgálatnak, a deportálásoknak és a haláltáborok poklának.“ (341.o.).

Az 1956-is népfelkelés a barikádok mindkét oldalán vonultatott fel zsidókat, a Kádár-korszakban pedig asszimilációra kényszerítették őket. A vallásosságot a kommunista állam mindig háttérbe szorította. Nőtt a vegyes házasságok száma és „végzetesen meggyengült a zsidó hagyományok sok évszázadon keresztül fennálló megtartó ereje.“ (341.o.).

Köves Slomó visszafogott derűlátással zárja dolgozatát. „A rendszerváltást követően új korszak virradt a magyarországi zsidóságra. A köztársaság megszületésének hajnalára azonban a Magyarországon élő zsidók döntő többsége csaknem teljesen elvesztette kötődését a zsidósághoz. … Legalább ilyen fontos, hogy a magyarországi zsidóság sok évszázados történetére visszatekintve elmondható, ismét kiegyensúlyozott az állam és a zsidó közösségek viszonya. A demokratikus politika erők egyöntetűen felsorakoznak az antiszemitizmus ellen. A zsidó oktatás és hitélet előmozdításának, valamint a zsidó emlékek megőrzésének és a zsidók biztonságának ügye jelentős kormányzati támogatást élvez. Bízom abban, hogy a jövőben is tovább haladhat a már megkezdődött kibontakozás, a közösségeink önmagukra és egymásra találása. Meggyőződésem szerint a magyar állam szilárd elkötelezettségére is szükség van ahhoz, hogy a magyarországi zsidóság és valamennyi nemzettársunk együttes gyarapodása rendületlenül folytatódhassék.“ (342.o.).

Az Európai Unió és Magyarország között jelenleg zajló politikai vitában kiemelt helyet tölt be egy olyan szembenállás, ami a holokauszt tükrében jócskán irritálónak tűnik. Nyílt ellentét mutatkozik Soros György, a múlt század nyolcvanas éveitől a demokratikus oktatással magyarországokon érdemeket szerzett Nyílt Társadalom Alapítvány alapítója és Orbán Viktor magyar miniszterelnök között. A befolyásos befektetőnek és filantrópnak a magyar miniszterelnök azt rója fel, hogy bábukat mozgat a magyar politikában és ezzel túlzott mértékű befolyást gyakorol.
Soros György saját maga is megtapasztalta és csak nagy szerencsével élte túl a holokauszt rémségeit. A szembenállás nemzetközi és mindenek előtt nyugat-európai olvasatában hajlanak arra a véleményre, hogy Orbán Viktor bírálatát összemossa Soros György zsidó származásával. Ennek tényszerűen ellentmond Orbán a zsidóság felé általában és a Közel-kelet egyetlen demokráciája – Izrael – iránt tanúsított pozitív hozzáállása.

Orbán Viktor a zsidó Soros Györgyöt bírálja, vagy pedig Soros György befolyásos nagybefektetőt, aki töerrténetesen zsidó vallású? Rendkívül fontos ennek a tisztázása.

Ezzel be is fejezem „A magyar állam karaktere” címmel megjelent kötet ismertetését és nyomatékosan ajánlom az olvasónak, hogy forgassa saját véleményalkotásra. A kötet tartalmas ismeretanyaga rendkívül szerteágazó. A mai magyar társadalom összetétele, a kereszténység szerepe és jelentősége, a zene és a kultúra, a nemzeti kisebbségek, a közigazgatás, a retorikai cselekvés és a változások sok egyéb mozzanat mellett fontos képet rajzol az érdeklődő nagyközönségnek Magyarországról, egyúttal gazdagítja az ismereteinket Magyarországról és Európáról. Az Európai Unió jóval szegényebb lenne Magyarország nélkül.

Az Európán belüli kölcsönös megértés lehetőségének előfeltétele, hogy ismerjük a mindenkori másik fél tapasztalati és képzeletvilágát. Saját tapasztalatból tudom, hogy Európa „keleti felén” 1989-ig jobban ismerték a Nyugatot, mint viszont. Ennek egyszerű a magyarázata: a „vasfüggöny” túloldaláról vágyakozva és tudásszomjjal pillantottak az „itteni” szabadságra és demokráciára, miközben az öntelt „felülről”, a magától értetődő (és ajándékba kapott) szabadságból nem is volt érdemes a hasonlóan öntelt, kikényszerített rabságban és társadalmilag egységbe dózerolt „alsó végekre” pillantani. Az öntelt félrenézés volt az alapelv.

A recenziómhoz a rendkívül okosan összeállított anyagban tobzódva kerestem a „Magyarok és az államuk” jelenségét – azt, hogy milyen vonatkozásban miben ragadhatjuk meg a kölcsönös megértés alapvető akadályát a közép-nyugat-európaiak és a (jelen esetben az egykori keleti tömböt képviselő) magyarok között? A részemről felvillantott fejezetek alapján talán jobban érzékelhető a keresett (választó-)vonal? Remélem, hogy igen.

Tiszteljétek a magyarokat és az államukat úgy, ahogyan másoktól elvárjátok, hogy tenmagatokat tiszteljék! A békéhez és a bizalomhoz alaposan ismerni kell egymást.

Tartalom
A kötet szerzői
Orbán Viktor ajánlása
Orbán Balázs/Szalai Zoltán előszava
A magyarok jelene
A politikumfelfogás különbségei és hasonlóságai Magyarországon és Németországban: A német és a magyar identitás alapkérdései. Gulyás Gergely
Magyarország alkotmányos identitása. Trócsányi László
Az alkotmánybíráskodás szerepe és története. Deli Gergely/Sulyok Tamás
Retorikai cselekvés és változás. Petra Aczél
A kereszténység szerepe a magyar államiságba. Mezei Balázs Mihály
A mai magyar társadalom összetétele és rétegződése. Pillók Péter
A magyarok története
A Szent Korona és a magyar államiság további szimbólumai. Horváth Attila
Állam, nemzet, nyelv és kollektív emlékezet viszonya a 19. századi magyar irodalmi diskurzusban. S. Varga Pál
Zene és a magyar állam: Dohnányi, Bartók és Kodály. Malcolm Gillies
Tudomány és politika: az akadémiai szféra és a rendszerváltozás. Máthé Áron
Széchenyi István államfelfogása és a magyar reformkor Adalbert Stifter írásaiban. Szalai Zoltán
A magyar szuverenitásfelfogás története. Pongrácz Alex
A magyarok gondolkodása
A magyar alaptörvény államfelfogásáról. Szájer József
A jogállam mint univerzális és mint nemzeti eszme. Zs. Varga András
A magyar államelméleti gondolkodás kialakulása és kapcsolata a német szellemi élettel. Karácsony András
Az állam két illiberális koncepciója: Szekfű és Lukács 1920-ban. Demeter Tamás
Kornis Gyula az államról. Egedy Gergely
A közigazgatás a magyar állam rendszerében. Patyi András
A magyarok és mások
A magyar alkotmányosság karaktere. Orbán Balázs
A zsidóság szerepe  magyar államiság történetében. Köves Slomó
A magyar állam és a nemzetiségek: A német és a román kisebbségek írásbeliségének dokumentumai. Balogh F. András
A magyarokról alkotott kép az oszmán és a török kultúrában. Kövecsi-Oláh Péter
Mintakövetés? Az angol s a magyar parlamentarizmus hasonlóságai és különbségei. Pócza Kálmán
A magyarok társadalma és gazdasága
A gazdaságpolitikai egyensúly visszaállítása 2010 után. György László
A magyar gazdaság felzárkózási pályája 2010 után. Palotai Dániel
Gazdaságpolitikai szemléletváltás a válság után. Pesuth Tamás
Nyelv és nemzet: nyelvében él a nemzet. Veszelszki Ágnes
A magyar állampolgárság eszménye. Wetzel Tamás