A tegnapi német parlamenti választások eredménye világos: győzött a szociáldemokrata SPD és a koalíciós partnerének leginkább vágyott Zöldek, ezzel szemben vesztett a CDU és a CSU, a két uniópárt. A győzelem és a kudarc egyúttal semmiképpen sem tükörképe egymásnak. A szociáldemokraták és a zöldek ugyanis csak kis előnnyel győztek, miközben az uniópártok megalázóan veszítettek.

királycsináló már megint ugyanaz a párt, amely régebben oly gyakran is volt: a szabaddemokrata FDP. A kancellár az lesz, akivel koalícióra lép. Az FDP okos módon jár el, ha vélhetően egyelőre informálisan, de először a zöldekkel méri fel, hogy mi a közös a két párt igényeiben, ezt követően pedig annak ajánlatát fogadják el, aki a legtöbbet kínálja pártjaink jelenlegi rendszerében a mostani hatalmi központot alkotó párosnak – emellett pedig talán még a legkedvesebb arcát is mutatja nekik.

A baloldali Linke messzemenően felélte azt a bizalmi tőkét, amit egykoron a PDS utódpárt apportált, ezért a baloldali peremvidék pártjainak pályáját fogja bejárni: akkor gyarapszik, ha a politikai spektrum közepéről kormányoznak a szociáldemokraták és akkor szorul vissza, ha viszont az SPD magáévá teszi a balos vágyakozásokat.

Az uniópártok számára a leginkább kellemetlen fejleményt – mint mindig, így most is – az AfD, az Alternatíva Németországért választási eredményei jelentik. Az AfD mindenekelőtt – de nem kizárólag – Németország keleti felében tudta az uniótól jobbra álló, fajsúlyos pártként megvetni a lábát. Az AfD már országos szinten is olyan képes törzsszavazó táborra számíthat, hogy egyszerűen önámító porhintés a tősgyökeres pártok részéről, ha pusztán a bevett struktúra elleni tiltakozásnak állítják be a létezését.

Ha volt is az uniópártok baloldali ellenfeleinek egy olyan terve, hogy először olyannyira balra csalogassák a CDU-t és a CSU-t, hogy jobboldali választói egy másik pártot válasszanak, majd rákényszerítsék az uniópártokat arra, hogy élesen elhatárolódjanak korábbi álláspontjuktól, hogy már strukturálisan is képtelenek legyenek többséget elérni, akkor ez a terv teljes mértékben beteljesült volna. Feltételezhetően azonban ilyen terv soha nem is létezett, hanem az uniópártok egyszerűen csak a Merkel pártelnöksége alatt kitűzött politikai irányvonal hosszú távú fenntarthatóságáról alkotott illúzióinak áldozatául estek.

A CDU éveken át hízelgő közvélemény-kutatási adatai ugyanis sohasem magának a pártnak szóltak, hanem csakis a sok éven át szolgáló pártelnökének és kancellárnak. Ő azonban azzal élvezhette a vitathatatlanul legnagyobb szimpátiát, hogy a politikáját mindig a közvélemény irányváltásaihoz igazította, valamint hogy – a közvélemény alakításában résztvevő élvonalbeli újságírókkal fenntartott jó viszony ápolásával – megbízhatóan gondoskodott arról, hogy saját személyében mindig a lehető legjobb fényben tűnjön fel. Amikor azonban a Merkel-időszak végével kezdődően a média és a politikai osztály kinyilvánított szimpátiája ismét zavartalanul a zöldekre, majd a szociáldemokratákra irányult, felismerhetővé vált, hogy az uniópártok az SPD és a zöldek meglehetősen tökéletlen másolatai. Az uniópártok korábban alapvető érdemi álláspontjait képviselők az unió soraiban már jó ideje nemkívánatossá váltak, ezért az általános irányvonalban nem volt semmiféle változás.

II. Választók mozgása a pártok között és a választók kötődése

A választás napján történteket mindenek előtt akkor értjük meg, ha az eredményeket kiváltó folyamatok időtartományában vizsgáljuk az eseményeket. Rövid távon ez a választók pártok közötti mozgását jelenti. Az elemzések a következőket mutatják:

Az uniópártok a választóik közül a megelőző parlamenti választásokhoz viszonyítva közel kétmillió veszítettek a szociáldemokraták és bő egymilliót a zöldek javára, további 1,3 millióan az FDP-hez pártoltak, egymillióan pedig nem szavaztak. Az AfD mintegy 400.000 korábbi CDU/CSU-szavazót szerzett. A legjobban ezt talán úgy lehet összefoglalni, hogy az uniópártok a szociáldemokrata eltolódással és „zöldüléssel” vonzott, könnyen mozgó szavazókat elveszítve visszaadta azokat az SPD-nek és a zöldeknek, viszont a korábbi törzsszavazói bázisát sem tudta megint megtartani.

A szociáldemokraták közel kétmillió szavazót vonzottak az uniópártoktól és további közel 1,3 millió nem szavazót mozgósítottak, további bő 800.000 szavazatot kaptak a korábban a Linké-re szavazóktól, 700.000-et a zöldektől és 520.000-et a szabaddemokrata FDP-től. Az, hogy a szociáldemokraták ebben a választásban 420.000 szavazót vonzottak át az AfD-től, ismét felveti azt a kérdést, hogy az Alternatíva Németországért valóban csakis a fajgyűlölők és fasiszták pártja-e.

A zöldek bő egymillió szavazatot szereztek a korábbi CDU/CSU-szavazóktól, közel egymilliót a szociáldemokratáktól, több mint 600.000-et a Linké-től és bő félmillió korábban nem szavazót is mozgósítottak. Azzal, hogy a politikusok és újságírók jelentős része a klíma kérdéskörét állította a középpontba, kiemelkedően szólították meg a jelenlegi korszellemet.

A szabaddemokrata FDP 1,3 szavazót vonzott az uniópártoktól, közel félmilliónyi korábban nem szavazót mozgósított, jóval kevesebb, mint 200.000 szavazót csábított el a Linké-től (!) és a zöldektől, valamint 340.000 szavazót a szociáldemokratáktól és 380.000-et az AfD-től. Az utóbbi fejleményt újfent sugallja azt a kérdést, hogy az Alternatíva Németországért megjelenése és megszilárdulása valóság szerint valóban leginkább a neonácik megjelenése lenne. Egyébiránt felismerhető, hogy mennyire sokoldalúan használják a szabaddemokrata FDP-t az uniópártok, az SPD és a zöldek ellensúlyozására.

Az AfD korábbi szavazói közül több mint 800.000-an nem adták le a szavazatukat. A párt nyilvánvalóan sok esetben nem váltotta valóra a reményeket. Más tekintetben meglehetősen kiegyensúlyozottan veszítette el korábbi szavazóit az uniópártok (490.000) és az SPD (420.000) felé, további 380.000 korábbi szavazója az FDP-t erősíti és jóval kevesebb, mint százezer szavazót a zöldek (80.000) és a Linka (70.000) felé.

Ismét világosan látható, mennyire volt téves az a megítélés, hogy a német párttérképet mélységesen megváltoztató Alternatíva Németországért kizárólag a szélsőjobboldaliak pártja. Erre a megítélésre alapozta egyébként az összes többi párt, valamint a civil társadalom é s a média a – nyilvánvalóan nem éppen sikeres – „AfD-ellenes stratégiát”. Az persze a jövő zenéje, hogy végre belátják-e ezt és hathatósabb stratégiát találnak az AfD kezelésére.

Egyébiránt a választók a pártok között most tapasztalt mozgását leginkább a választói magatartás hosszú távú változásával kapcsolatban érhetjük meg. Ezeket a változásokat így lehet felvázolni:

Mindkét uniópárt – még csak nem is első ízben – eddigi történelmének legrosszabb eredményét érte el. Ebből következően felületes marad minden olyan elemzés, amely csak a rövid távú tényezőket, mint a csúcsjelöltek személyét és kiválasztási folyamatokat vizsgálja. Sokkal nagyobb szerepet játszik az, hogy az uniópártok átvettek számos szociáldemokrata és zöld álláspontot, így azok messze a jobbközépig bezárólag már nem tekintették problémásnak, sőt sokkal inkább a jövő szempontjából megkerülhetetlennek azokat. Másrészt viszont nagyon sok szavazó inkább az eredeti szociáldemokrata vagy zöld eszméket választja, mint annak uniópárti másolatát. Mindennek tetejében a CDU Kelet-Németországban a korábbi szavazóinak nagy részét már végleg az AfD karjaiba hajszolta. Ezt nem csupán Szászország, Türingia, Mecklenburg-Előpomeránia és Brandenburg szavazatainak eloszlása mutatja.

A szociáldemokraták visszaszerezték az Angela Merkel részéről az uniópártokhoz csábított választókat. Ez egyrészt azzal sikerült, hogy Angela Merkel hiányzott az uniópártok választási kampányából, hanem másrészt gyorsan elhalványult a zöldek kancellárjelöltjének vonzereje. A Schröder, Schmidt és Brandt korában élvezett korábbi erejétől azonban az SPD messze jár – mindenek előtt azért, mert a politikai balközép szavazatain már jó ideje a zöldekkel kell osztozkodnia. A politikai középtábortól balra álló pártok elaprózódásán ez tehát semmit sem változtat. A szociáldemokraták bal szélén mutatkozó gyengeségét csupán az teszi elviselhetőbbé, hogy mostantól már nem lehet megszüntetni a politikai középvonaltól jobbra álló pártok elaprózódását sem, ami hosszú távon az uniópártokat gyengíti.

A szabaddemokrata FDP eddig és most is funkcionális párt és mindig akkor kockáztatja parlamenti létezését, ha az általa éppen betöltött funkció nem felel meg a választók átrendezési igényeinek. Ez most rendkívül megnehezíti a kormányalakításban betöltött szerepét. Ugyanis ha most nem lép koalícióra az SPD-vel, akkor a lakosság azon közel felének haragját vonja magára, amely – a szociáldemokraták, a zöldek és a Linke szavazóbázisaként – irányváltást tart kívánatosnak; ha azonban nem lép koalícióra az uniópártokkal, akkor elriasztja a szavazóknak azt a negyedét, amelyet éppen most és éppen onnan vonzott magához.

Az Alternatíva Németországért az Angela Merkel politikája nyomán a CDU/CSU-tól jobbra kinyíló képviseleti vákuumra telepedett és tartósan befészkelte magát. Amennyiben a párton belüli vitát úgy rendezné, hogy alkotmányos hűségéről kétséget sem hagyva beilleszkedik a német pártrendszerbe, akkor ezzel kétféle eredményt érhetne el: tartósan a politikai peremvidékre szoríthatná az új szövetségi tartományokban, Kelet-Németországban a CDU-t, emellett pedig a régi tartományokban, Nyugat-Németországban abba a szerepbe szoríthatnánk, hogy saját kárára kelljen koalícióra lépnie a szociáldemokratákkal vagy a zöldekkel, ha egy szép napon nem akar az AfD hatalompolitikai tekintetben igencsak lepusztult partnerévé válni. Az persze teljesen tisztázatlan, hogy az AfD felfogja-e egy ilyen normalizációs irányzatban rejlő stratégiai lehetőségeket – az pedig végképp nyitott kérdés, hogy lesz-e belátható időn belül olyan pártvezetés az AfD-nél, amely a párton belül érvényre tudna juttatni egy ilyen irányvonalat.

III. Következmények

Az elmúlt években elszenvedett számos választási kudarcát követően az uniópártok mindig elkerülték azt, hogy megkíséreljék a tények alapján elemezni leépülésüket. Ebből következően nem is tudtak hasznos következményeket levonni az eredményeikből. Mindenek felett állt az a parancsolat, hogy hűséget tanúsítsanak azon kancellár asszony felé, akiknek a politikája az alapvető oka az unió jelenlegi helyzetének. Nem számíthatunk arra, hogy az uniópárti tisztségviselők és a tagság ilyetén szolgálatkészsége hamarosan lankadna. Mindenek előtt akkor nem kerül sor az uniópártok irányváltására, ha sikerült koalíciót kovácsolnia a zöldekkel és az FDP-vel. Amennyiben ez azonban nem sikerül, akkor a párt jó része megelégszik azzal a magyarázattal, hogy pusztán csak a nem megfelelő kancellárjelöltre alapoztak. Ha megelégednek ezzel a felületes megítéléssel, akkor folytatódik a CDU lejtmenete és csupán a CSU reméli, hogy egy következő SPD vezetésű szövetségi kormány ellenzékéből tőkét kovácsoljon a soron következő és már tényleg sorsdöntő bajor tartományi választásokra.

A szociáldemokratáknál sok függ attól, hogy kancellárként ugyanúgy megtagadják és feladásra kényszerítik Olaf Scholzot, mint ahogy a párt balszárnyának egykoron Helmut Schmidt esetében sikerült. A választási kampányban az SPD ugyan kitartóan fogadkozott, hogy – miután „túlzottan jobboldali” – semmi szín alatt nem akarják pártelnöknek, de amint a kormányzásról van szó, okafogyottá válik minden kifogás az ellen, hogy ne akarják az egyértelműen balosabb szociáldemokrata politika érdekében használni a kivívott hatalmat.

A Zöldek azzal a feladattal szembesülnek, hogy az elkövetkező frakcióban is megőrizzék a kétségtelenül sikeres „reálpolitikai szárnyuk” erejét. Ez olyan mértékben sikerülhet, ahogy Robert Habeck képes közvetíteni a párton belüli vitában és amíg hihető pályán képes tartani a pártot.

A szabaddemokrata FDP-nek a már ismertetett okokból bármelyik koalícióban nehéz dolga lesz. Bárki is lépjen koalícióra vele – a Zöldek mindenképp, vélhetően az SPD és különleges esetben a vereség ellenére az uniópártok – jól teszi, ha a következő német kormányban minél több teret enged a liberális gazdaság- és rendpolitikának.

A Linke pártnak el kell döntenie, hogy tovább akar-e haladni az aprópárt felé vezető úton. Németországnak ideális lenne, ha törekedne az újraegyesítésre a szociáldemokratákkal.

Az AfD szintén irányválasztás előtt áll: tovább halad-e az elitellenes, illetve akár rendszerellenes pártként kezdett úton, amelyen már kimerítette az elérhető választói bázisát és kilátása sincs bármilyen közvetlen hatalmi szerepvállalásra, vagy pedig arra törekszik, hogy ne csupán megőrizze hosszú távon is az uniópártoktól jobbra elfoglalt helyét, hanem egy napon koalíciós partnerré is előlépjen. Az ilyen irányú döntésről folyó viaskodás azonban igenis olyan egzisztenciális válságba sodorhatja az AfD-t, amiből az FDP már több alkalommal kilábalt.

A múlt vasárnapi választás parlamenti kormányzati rendszerünknek hozta a legjobb eredményt: végre megint szemléletessé vált, hogy a politikai hatalomnak a parlamentből kell kiindulnia – és nem egy népszavazásszerűen megválasztott szövetségi kancellártól, aki aztán nekiveselkedik a „hatalmi kormányzásnak”. Szép lenne, ha a soron következő német Bundestag pont ennek megfelelően hatalommal felruházó parlamentként viselkedne – és nem több mint szolgálatkész rábólintó testületként, mint a múltbéli túlzott Merkel-féle többségek idején.

Egyébiránt ideje lenne a baden-württembergi modell alapján módosítani az országos választójogot, ami a választókerületben közvetlenül megválasztott képviselőket összekapcsolja az elnyert helyek arányával és a már előzetesen a közvetlen mandátumok mellé rendelt listás helyek hiányával gondoskodna a német parlamenti képviselők számának jelentős csökkenéséről – mégpedig a választókerületek leszűkítése nélkül. Ez viszont legyen a későbbi elemzések tárgya.

 

Borítókép: shutterstock.