Vannak dolgok, amelyek előre láthatóak. A politikában is. Az ember tudja, hogy eljönnek, és hogy elkerülhetetlenek. Mert vannak olyan társadalmi és történelmi folyamatok, amelyek szabályozhatatlanok.
Az egyik ilyen, nagyon is előre látható tény az AfD sikere volt. Már öt évvel ezelőtt is világos volt: Csak idő kérdése és az AfD-nek valamikor lesz polgármestere és járási vezetője is. És ez a polgármester vagy járási vezető egy keletnémet szövetségi államból fog jönni. És mivel ezt ennyire magabiztosan meg lehetett jósolni, akár folytathatjuk is a történetet: Valamikor a jövőben egy CDU-kormány már nem fogja tudni elkerülni, hogy az AfD kívülről támogassa a kisebbségi kormányzását. Kezdetben persze csak egy járási tanácsban vagy városi parlamentben, majd miután a szégyenérzetet leküzdötték, valamelyik keletnémet tartományi parlamentben. Mindenki tudja, hogy ez meg fog történni. De senki sem beszél róla. És éppen ezért biztosan be fog következni.
A CDU tíz éve ringatja magát abba saját maga által kreált hazugságba, hogy az AfD-t figyelmen kívül hagyhatja, jelentéktelenségbe taszíthatja vagy elutasíthatja. Ennek a vágyálomnak az eredménye katasztrofális a CDU számára, mivel ezzel belátható időn belül kizárólag a tőle balra álló pártokkal való szövetségre kötelezte el magát. Ez felőrli a párt programját, amely politikailag veszít a profiljából.
Ahhoz, hogy megértsük az AfD fejlődését, röviden át kell tekinteni a párt történetét. Az AfD pontosan tíz évvel ezelőtt alakult, első elnöke Konrad Adam újságíró volt. Az alapításban fontos szerepet játszott Bernd Lucke közgazdászprofesszor is. Az újonnan alakult párt fő témája a 2008-as pénzügyi válságot követő euróválság volt.
Az euró mellett különösen a bevándorlás vált az AfD központi témájává, különösen a 2015-ös menekültválság nyomán. A kritikusok ebben a nacionalista és etnikai álláspontok felé való elmozdulás kezdetét látják. Egyértelmű, hogy a párt a korábban Németországot kettészelő nyugat-keleti határ mentén megosztott. A régi Nyugat-Németországban a klasszikus konzervatívok és a gazdasági liberálisok dominálnak a frakciókban, míg a keleti szövetségi államokban a nemzeti és államközpontú meggyőződésűek az erősebbek.
Statisztikailag nézve a klasszikus AfD-szavazó a vidéki vagy kisvárosi régióból származó, 40 és 55 év közötti, alkalmazottként dolgozó férfi. Elképzelhető, hogy vannak nagyvárosi, jól szituált nők is, akik AfD-re szavaznak, azonban ez valószínűleg a kivétel. Bár éppen egy ilyen nő, Alice Weidel négy éve az AfD szövetségi szóvivője (pártelnöke).
A párt szavazói – nem meglepő módon – főként a CDU-ból, valamint Nyugat-Németországban az FDP-ből, Kelet-Németországban pedig a Balpártból kerülnek ki. Különösen a szerkezetváltás által érintett egykori ipari régiókban, például a Ruhr-vidéken, az AfD a korábbi SPD-szavazók körében is népszerű.
Az AfD szavazóit sokáig „tiltakozó szavazóként” tartották számon. Ez arra szolgált, hogy megnyugtassa a közvéleményt és egyúttal rossz színben tüntesse fel a párt szavazóit. Időközben világossá kellett, hogy váljon, hogy bizony sok szavazó meggyőződésből szavaz az AfD-re és nem "csak" tiltakozásból. Ebben segíti a pártot, hogy a politikai baloldal egyfajta kultúrharcot indított, amelynek talán leglátványosabb eleme a gender-nyelv (Leser*innen statt Leser), de olyan területekre is kiterjed, mint a táplálkozás (húsról való lemondás) vagy az autózás (belsőégésű motorok betiltása). Az ebből eredő társadalmi szakadékot leegyszerűsítve a "átlagos polgárok" és az "elit" szembenállásaként lehet jellemezni. A szakadék pedig alapvetően a német középosztályt szakítja ketté.
Mivel ez így van, és mivel a felmérések szerint a választók legalább egyharmada szimpatizál az AfD álláspontjaival, a párt továbbra is szilárdan meg fogja vetni a lábát a német politikai életben. Bár az AfD továbbra sem állíthat alelnököt a Szövetségi Parlamentben és továbbra is megvonják tőle a pártalapítványának finanszírozását, az AfD-t nem fogja hagyni, hogy hosszú távon kizárják a rendszerből.
Másrészt sok minden utal arra, hogy az AfD hasonló pályát fog követni, mint a Zöldek. Az 1980-as évek elején senki sem akart a Zöldekkel együttműködni, nemhogy koalíciót kötni velük. Éppen Holger Börner, Hessen tartomány egykori miniszterelnöke – aki kategorikusan kizárta a környezetvédelmi párttal való együttműködést – hagyatkozott 1984-ben a párt külső támogatására, és 1985-ben koalícióra lépett a Zöldekkel.
Ennek hosszú távon az lett a következménye, hogy a Zöldek radikális szárnya („die Fundis”) elvesztette befolyását a pragmatikusokkal („die Realos”) szemben, és a Zöldek így a politikai közép szavazói számára is választhatóvá váltak. Hasonló fejlődés várható az AfD esetében is, bár nagyobb nehézségekkel.
Dr. Alexander Grau
Újságíró, filozófus, az MCC Magyar-Német Intézetének vendégoktatója
