Bauer BenceEsszé Bauer Bence, a Mathias Corvinus Collegium Magyar–Német Intézet az Európai Együttműködésért igazgatójának tollából
„2030-ban az EU öt legjobb országa közé akarunk tartozni.”
Orbán Viktor miniszterelnök, 2018. november
Magyarország demokratikus elkötelezettségét az európai médiumok egy része és sok politikai véleményvezér az utóbbi időben egyre inkább kétségbe vonja. Az 1989-1990-es rendszerváltó években Kelet-Közép-Európa népei között az ország a pars pro toto elve alapján a szabadságvágy, a demokráciára és az Európába való törekvés élharcosa volt, de jó másfél évtizedes európai uniós tagság után messzemenő kijózanodás következett be – mindkét oldalon. Az EU-tagság nem kérdőjeleződik meg Magyarországon, mert a támogatók aránya változatlanul magas. A „hogyan” viszont széleskörű vitát igényel.
Magyarországon egyre többen félnek egy számukra negatív irányú fejlődéstől, amely megkérdőjelezi az élettel kapcsolatos terveiket, a megszeretett európai életmódot. Ezért különösen egy olyan Európai Unióval hadakoznak, amely szerintük a fáradságosan visszanyert személyi szabadságjogokat és a nemzeti szuverenitást korlátozni akarja, a lakosság felett pedig messzemenően gyámkodni szándékozik. Ezzel szemben főleg nyugat-európai országok képviselői az ország heves érvelésében egy számukra idegen, az ő valóságuktól eltávolodott világot látnak, amelyet értetlenséggel szemlélnek. Ez jut aztán kifejezésre az általános szemrehányásban, hogy a magyar politika már nem felel meg az „európai értékeknek“. A perspektívák ellentmondásos volta szükségessé teszi, hogy komolyan foglalkozzunk a „Magyarország jelenséggel“, hogy politikai vezetésének motivációs hátterét és célkitűzéseit egy komplexebbé váló Európában megértsük. Így felmerül a kérdés, hogy Magyarország sajátos politikájával nem járulhatna-e hozzá talán mégis konstruktívan a változásban és megújulásban lévő Európai Unióhoz.
A magyarok történetéről, nyelvéről és mentalitásáról
Sok nyugat-európai megfigyelő számára megütközést kelt a véleményük szerint túlméretezett emlékezéskultúra, a diktatúra tapasztalatából származó erőteljes antikommunizmus, és a történelem általános jelentősége a magyar közéletben. De Kelet-Közép-Európa más országaiban is áthatja a nyilvános és politikai diskurzust egy élő történelemfelfogás, egy erős nemzeti identitás és az állam, az államalkotó nép és nemzet szerepének figyelmen kívül nem hagyható narratívája. Ezért ahhoz, hogy Európát közösen lehessen alakítani, elengedhetetlen, hogy foglalkozzunk ezekkel a történelmi adottságokból következő keretfeltételekkel, és az országot, lakosságát egészében áthatóan megvizsgáljuk. Ebben nem csak a puszta adatoknak van jelentősége, hanem a beállítottságnak, a közérzetnek, a mentalitásnak, a viselkedési módoknak és a mindig visszatérő cselekvési mintáknak is.
Csak így lehet a megértést és a megegyezést elősegíteni. Éppen a politika kell, hogy képes legyen arra, hogy ezt a társadalmi megértést a mindennapi törekvéseiben értékelje, figyelje és a politikai vezetés, döntés és kommunikáció finoman tagolt rendszerével mértékkel és a középúton járva a gyakorlatába átültesse. A külföldi megfigyelő számára ezért elengedhetetlen, hogy ezeket a tényezőket ismerje, megértse, és belőlük kiindulva ítélje meg az országot, lakosait és politikáját. Mert a különböző történelmi tapasztalatok, a másképp súlypontozott viták, az eltérő politikai kultúra, egy más nyelv, egy nem mindig könnyen követhető kommunikáció és a nyugat-európai megfigyelők számára alig ismert magyar néplélek megnehezítik ezt a folyamatot. Ezeknek a körülményeknek a méltányolása megköveteli az állandó figyelmet, és az akaratot is, hogy kapcsolatba kerüljenek az országgal.
A tíz millió szabadságharcos országa
Egy ismert magyar politikusnak tulajdonítják azt a megjegyzést, hogy nagyon nehéz Magyarországot kormányozni, mert az országban tíz millió szabadságharcos él. Ez a leírás a magyarok egyik alaptulajdonságára utal, a gyakori külső fenyegetettség elleni állandó harcra és lázadásra. Az ország történelmében mélyen gyökerezve megtanulták az emberek, hogy gyakran voltak magukra hagyva. Végül a kommunizmusban elfogadott volt, hogy a felettes hatóságot kijátsszák, ravaszul, ügyeskedve, és a többieket megfricskázzák. Ezzel a hátérrel kell megérteni az averziókat is, és az alkalmanként hangos fenntartásokat a „fentről“ vagy „kívülről“ jövő döntésekkel kapcsolatban. Ezzel magyarázható az is, hogy miért nézik az EU-intézkedéseket először a szuverenitási és szabadságharcos szemüvegen keresztül, és miért feltételezik majdnem mindig, hogy a másik oldal cselt vet, hátsó gondolatot, rossz indítékot követ. Ez begyakorolt attitűd, mert a magyarok mindennapi élete egy hárító reflex volt minden ellen, ami fenyegetné ezt a szabadságot: újra egy megterhelő hozzájárulás, egy kellemetlen kötelesség, egy értelmetlennek érzett szabály. De ezeken a kis szabadságharcokon túl van egy világ, amelyért a magyarok kiállnak. Egy külső fenyegetettséget a történelmi beidegződések alapján azonnal felismernek és elhárítanak, ez egy olyan reflex, amelyet Európában már sokan elvesztettek. A magyarok kitűnnek a világ napi változásaival kapcsolatos szeizmografikus érzékükkel. Történelmi tapasztalataikon keresztül megtanulták a veszélyeket korán felismerni, és az elhárító intézkedések helyes időpontját megválasztani.
A magyar menekültpolitika mint a Kelet és Nyugat közötti viszály oka
Aligha van más olyan téma, ami annyira meghatározta volna az előző évtized európai diskurzusát, mint a nemzetközi menekült- és migránsáradat. Az EU-választási harcot övező fokozott érdeklődés és a megnövekedett választási részvétel arra mutat, hogy az európaiak legalább részben felfedezték ezzel kapcsolatban a közös témákat, és egy kicsit tovább menve a közös nyilvánosságot is. Azt, hogy egy annyira vitatott kérdés, mint a menekült- és migránspolitika indítaná el ezt a folyamatot, még az európai egyesülés gondolatának lelkes hívei sem tudták volna bizonyára elképzelni. A politikai kommentátorok még 2015 elején is aligha tartották volna lehetségesnek, hogy pont a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor központi szerepet fog játszani ezekben a vitákban, sőt a menekültválság tetőpontján Angela Merkel „ellenfelének” fogják címkézni.
A magyar migrációs politika kialakításában meghatározó volt a 2015-ös évben meginduló események mellett sok más, többnyire történelmileg mélyen gyökerező tényező. Idegen uralom, elfoglalás, megszállás – szenvedéssel teli tapasztalatok bőségesen voltak a magyar történelemben. A tatár betörés és a 150 éves török uralom után a Habsburg-ház volt az, amely az országot felszabadította és abban a pillanatban be is kebelezte. Előtte három részre volt osztva az ország, középen a törökök (a budapesti villanegyedben kanyarog fel a hegyre a Törökvész út, alig egy kilométerre onnan található Gül Baba restaurált türbéje, amelyet Orbán Viktor és Recep Tayyip Erdoğan 2018 októberében nyitott meg újra, és a történelemtudatos magyaroknak ez egyáltalán nem jelent ellentmondást), észak-nyugaton a Habsburgok, keleten az önálló Erdélyi Fejedelemség. Európától elszigetelve, Erdélyben egy egészen különleges magyarság alakult ki, amelyben a kálvinizmus és az identitásképzés meghatározóak voltak. A magyar államiság letéteményese Szent Grálként állt a középpontban a betolakodók és gonosztevők, az idegenek és ismeretlenek, az abszolutista uralkodók és külföldi birodalmak elleni védekezésben: „Cum Deo pro Patria et Libertate” volt az erdélyi szabadságharcok mottója. A reformáció szerepét ebben nem lehet eléggé nagyra becsülni.
Ezért nem meglepő, hogy Magyarország számszerűleg középnagy református egyháza (az ország hívőinek kb. 20%-a) a politikában és a közéletben, részben a kormányzati körökben, még ma is olyan jelentős szerepet játszik. A 20. században a tömeggyilkos náci ideológiában és a második világháború katasztrófájában szerzett tapasztalatok traumája, valamint a kommunista rezsim évtizedekig tartó önkényuralma után – amelyet „az ideiglenesen Magyarországon állomásozó Vörös Hadsereg” biztosított – végre teljesült a szabadságról, nemzeti identitásról és önrendelkezésről szőtt, régóta vágyott magyar álom.
Ezeknek a történelmi tapasztalatoknak a birtokában ezért reagálnak a magyarok a maguk sajátos módján a „modern népvándorlás” kihívásaira. A politikai vezetés védekezési stratégiája a migráció kérdésében – pártpreferenciákon túl – az országban széles egyetértésre talál. Ezt a trendet erősíti sok magyar vélekedése, hogy az Európai Unió fővárosával, Brüsszellel együtt egy új „óriásbirodalom”. Sok magyar nem tudja elfogadni, hogy a szuverenitás európai szinten való megosztásának következményeként végül a brüsszeli bürokrácia dönt arról, hogy kivel éljen együtt az ország lakossága. A magyar kormány többször hangsúlyozta, hogy minden egyes európai uniós tagállam nemzeti migrációs politikáját elfogadja. A bevándorlással kapcsolatos tapasztalatokból, mindenek előtt a nyugat-európai országok tapasztalataiból kiindulva azonban a magyar kormánykoalíció úgy döntött, hogy saját migrációs politikát folytat. Ezt azonban – így szól a magyar érvelés – épp így el kell fogadniuk az európai uniós tagállamoknak.
2015-ben nemcsak a német–magyar, de a magyar–európai kapcsolatok is mélypontra süllyedtek. Közben az ország politikai vezetése akaratlanul a német „Willkommenskultur”-ral szembeni alternatívaként pozícionálta magát, ill. beszorították ebbe a helyzetbe. A schengeni külső határ biztosításával a magyarok bebizonyították, hogy az állami szuverenitás fogalmából klasszikusan adódó határvédelmi kötelezettség teljesíthető. Magyarországon senki sem sejtette azt a társadalmi és politikai dinamikát, amely Németországban 2015 késő nyarán a „Willkommenskultur”-hoz vezetett. A menekültek befogadásának örömünnepe után a német kormány azonban visszatalált egy más európai országok számára is elfogadható megoldási javaslathoz: menekültegyezmény Törökországgal, menekültek befogadásának felső határa, „2015 nem ismétlődhet meg” és hasonlók. A menekültek és migránsok beengedése és mindenek előtt szétosztása továbbra is súlyos problémát jelent Európának, és erre eddig még nem tudtak általánosan elfogadott választ adni.
„Az, hogy valakinek igaza van, és azt el is ismerik, az más tészta“ – ezt a német közmondást azóta a magyarok is megértik. Mert más országok is követték Magyarország politikáját: szigorú határvédelem és az illegális migráció merev elutasítása; ezeket csak láthatóan másképpen kommunikálták. Így az osztrák szövetségi kancellár, Sebastian Kurz már külügyminiszterként konzekvensen zárta el a balkáni útvonalat, mégsem ő, hanem a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor állt az EU átjárható külső határait támogatók kemény támadásainak középpontjában. Ez a tény egyre inkább tudatosult a magyar kormányban. Vállalta a szerepet, kiélezte a retorikát és az Európa-erődítmény „várkapitányának“, Európa védelmezőjének és a zsidó-keresztény értékrend biztosítékának nyilvánította magát. A migrációs válság következményeként elmélyült a polarizálódás Európában, mindenekelőtt az ellentét Kelet és Nyugat között. A vita középpontjában azóta a Krastev/Holmes-tézis áll, miszerint „kihunyt a fény”. Úgy tűnik, hogy a Nyugat acélos politikai ereje nagyban csökkent, és Kelet-Közép-Európa országai erősebben orientálódnak saját tradícióik, hitük és nemzeti identitásuk irányába.
Kelet-Közép-Európa közös narratívája
A történelmükhöz, kultúrájukhoz és politikájukhoz való hozzáállásukban Kelet-Közép-Európa országaiban az emberek nagyon hasonlóak – de az intenzív bevándorlás elutasításában is. Úgy akarnak élni, mint ahogy eddig éltek, és társadalmaikat saját magukból kiindulva akarják alakítani. Emellett akceptálják a régi EU-tagállamok társadalommal kapcsolatos terveit, ugyanakkor az európai szövetségben több tiszteletet és elismerést követelnek elképzeléseiknek. Sokak számára az európai szövetség alapjainak megváltoztatásaként hatott, hogy az Európai Unió 2015 őszén a menekültek kötelező elosztását minősített többséggel határozta el. Közhely, hogy az Európai Unió a 2004-es nagy bővítés után továbbfejlődött. Egyre inkább kérdezi sok kelet-közép-európai, hogy még ma is alakíthatja-e életét szuverén és önmeghatározó módon a saját országában, vagy ezt a brüsszeli intézmények messzemenően átvették. Lengyelországban, Csehországban, Szlovéniában, Magyarországon és Szlovákiában egyre inkább megfogalmazódott ennek a háttérnek a tükrében az önbecsülés kérdése. Az óhaj, hogy erősebben támaszkodjanak a saját erőikre, állandóan erősödött. Idegenkedve veszik tudomásul ezekben az országokban, hogy az önmeghatározásra való törekvés Európában már nem magától értetődő, hiszen például senki sem vonná kétségbe, hogy a németeknek kellene dönteniük a Németországban folyó életről és nem másoknak. Az „új“ EU-tagállamok még mindig emlékeznek a francia elnök, Chirac kijelentésére, azok az országok „elmulasztották a jó lehetőséget, hogy egyszerűen csak fogják be a szájukat“. Itt Európát újra összehozni, bizalmat teremteni és „szemmagasságban“ – egyenrangú felekként – politizálni éppúgy nagy kihívás lesz a 2020-as években, mint a helyes egyensúlyt megtalálni Kelet és Nyugat, Észak és Dél, kicsi és nagy között.
Azok az alapelvek, amelyeket a magyar politika éppen megfogalmaz, olykor markáns útjelzőkként állnak egyedül a térben, és Európában sokszor megütközést és gyanakvást váltanak ki. De ezek a politikai döntések többnyire egyszerű és elvi meggyőződéseken alapulnak, amelyet a többség akarata hordoz: nem több, hanem kevesebb bevándorlás. Nem kevesebb, hanem több gyerek. Nem a családi házak betiltása, hanem a saját otthon támogatása. Nem jóléti állam, hanem egy olyan társadalom, amely a munkán alapul. Nem magas, hanem alacsony adók. Nem újrafelosztás, hanem befektetés a növekedő jólétbe. Nem mindenki házassága, hanem férfi és nő házassága. Ezekből a célkitűzésekből sokat támogatnak a régió más országainak polgárai is. Az, hogy egy ilyen politika a mai Európában gyakran elutasításra talál, azon is múlik, hogy ezek a témák sok országban a jövő társadalmi berendezkedéséről szóló, még lezáratlan vita elevenébe vágnak.
Magyarország és Visegrád
Az 1991. február 15-én akkor még három ország által alapított Visegrádi Csoport ma négy országból – Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovákia – áll. Történelmi előzményeit az 1335-ös visegrádi királytalálkozón kötött egyezményben látja. Akkor a három király Lengyelországból, Magyarországról és Csehországból megállapodott abban, hogy kiépítik kereskedelmi és katonai kapcsolataikat és politikailag is együtt fognak működni. A 30 évvel ezelőtt újjáélesztett csoport az elején azt a célkitűzést követte, hogy kölcsönösen támogatják egymást az euroatlanti struktúrákhoz vezető úton. A sikeres integráció után az a veszély fenyegetett, hogy tartalmilag kiüresedik a projekt. De másképp alakult. A 2015-ös hatalmas átalakulások még inkább megmutatták, hogy mennyire fontos Kelet-Közép-Európa országai számára, hogy egy nyelven beszéljenek. Politikailag egy közös nyelv köti őket össze – túl a pártpolitikán, mert 2015 későősze óta kormányaik különböző pártpolitikai színezetűek. De éppen a migráció és a kontinens keresztény értékeinek megvédése ügyében folytatott következetes politikájukkal egyre nagyobb szerepet játszanak a sokszólamú európai koncertben. Hatalmi tényezővé váltak nemcsak politikai, hanem gazdasági értelemben is.
A V4-ek Európa legdinamikusabb régiójaként értékelik magukat. Kereskedelmi részesedésük már 2015-ben 50%-kal magasabb volt Németországgal, mint Németországnak Franciaországgal. 2019-ben ez a mutató már 70%-ra emelkedett. Elutasítják az állami eladósodási politikát, és történelmi tapasztalataikból megtanulták, hogy a „sváb háziasszony” felfogásának megfelelően a kiadásokkal szemben mindig kell állnia bevételeknek is.
Egyre öntudatosabban fogalmazzák meg igényüket az Európai Unió formálására, és remélik, hogy Németországgal együtt motorjává válnak egy megújuló Uniónak. Közben a pénzügy- és klímapolitikáról, egy fenntartható, innovatív és teljesítőképes gazdaságról, gyors digitalizálásról valamint a katonai képességeknek a fejlesztéséről (az európai szövetségben is) szóló elképzeléseikkel ugyanazt gondolják, mint Németország. A V4-ek egy olyan régióvá alakultak, amely meg tud és meg is akar állni a saját lábán, és képes hozzájárulni Európa fejlődéséhez. „Egység a sokféleségben és sokféleség az egységben: ez Európa titka” – nyilatkozta Orbán miniszterelnök 2021 februárjában a visegrádi országok szövetsége megalakulásának 30. évfordulóján. Erős nemzetállamokat követelt olyan politikai döntéshozókkal, akiknek van bátorságuk kényelmetlen dolgokat is kimondani. A német Európa-politikának egyik legnagyobb kihívása a 2021-es választások után, hogy a V4-ekben rejlő potenciált felismerje és a kontinens jövőjének alakításánál erőteljesebben vegye igénybe.
Európa ma
Ennek az írásnak nem az a feladata, hogy a magyar Európa-politika minden ága-bogát, finom árnyalatait bemutassa, nem is az a célja, hogy egyes EU-szakpolitikákat kritizáljon vagy méltasson. Sokkal inkább Európa egy perspektíváját akarja felvázolni, amelyet Németországban ma nem eléggé ismernek. Magyarországnak megvannak a maga gyökerei és régen kivívott helye Európában. Nagyon fáj a magyaroknak, hogy ezt nyugati kritikusok mindegyre megkérdőjelezik. Az irányvonalat, hogy az országot európai módon mélyen beágyazzák, Szent István döntötte el több mint ezer évvel ezelőtt. Ez a döntés marad a magyar Európa-politika vezérfonala. A magyar kormány továbbra is a „hazák”, nemzetállamok Európájára törekszik, és a magyarok nagy többsége az Európai Unióban akar maradni. Demokráciát, jogállamot, jólétet és biztonságot akar, egy pluralisztikus értékrend alapján. Mindenek előtt a félhangok azok, amelyek Európában a különbséget adják. Ezeket a különbségeket elviselni és respektálni, véleménykülönbségeket nyílt és elvi vitákban bátran és merészen megvitatni, a jövőt illető sürgető kérdéseket feltenni, ez kellene, hogy jellemezze a 2020-as évek Európáját.
A magyar miniszterelnök nyilatkozta néhány évvel ezelőtt: „Korábban azt hittük, Európa a mi jövőnk, ma már tudjuk, mi vagyunk Európa jövője“. Ebben az értelemben kellene egy életteli középről kiindulva Európát továbbgondolni és újjáéleszteni. A magyarok készek erre.
