Hogyan váltak a félreértések és a tévhitek a Magyarországról alkotott téves kép alapjává? Szeptember 10-én emlékeztünk meg arról, hogy Magyarország 33 évvel ezelőtt nyitotta meg közös határát Ausztriával, ami 1989. nyár végén lehetővé tette a Magyarországon tartózkodó NDK-menekültek tízezreinek, hogy az NSZK-ba utazzanak. Ezzel az évfordulóval összefüggésben fontos fejezet kezdődött a magyar–német kapcsolatok területén, ami pozitív, de egyúttal torzított képet alakított ki Magyarországról. Ezeknek a diskurzusoknak a középpontjában Horn Gyula, az ország egykori külügyminisztere, majd miniszterelnöke állt.

A fontos évfordulókkal kapcsolatos nézeteltérések

E viták középpontjában az a kérdés áll, hogy a reformkommunista Horn külügyminiszter milyen szerepet játszott a határnyitásban és az azt megelőző politikai kurzusban. Az egész világ számára jól ismert az 1989. június 27-i kép a magyar–osztrák határról Sopron közelében, ahol Horn osztrák kollégájával, Alois Mockkal együtt inkább rosszul, mintsem jól bánt a drótvágóval. Szimbolikusan átvágták a vasfüggönyt, és a hazai és külföldi kamerák előtt demonstrálták, hogy Magyarország megnyitja a határokat, és kész nyitni a Nyugat felé. Ezek a képek bejárták a világot, és megalapozták a jó, kedves, Európával és a világgal együttműködő reformkommunista képét, aki a glasznoszty és a peresztrojka magyar változatát testesítette meg. A két ország külügyminisztériuma az elkövetkező években ezt az évfordulót a határnyitás napjaként ünnepelte, és ennek megfelelő rendezvényeket szervezett.

Horn még inkább megalapozta hírnevét Nyugaton, amikor 1989. szeptember 10-én este a híradóban bejelentette a határ megnyitását az NDK állampolgárai előtt. Örvendező keletnémetek ezrei borultak egymás karjába, és még aznap este elindultak Ausztria felé. Míg Alois Mockot ,,Mr. Európának” hívták a rendszerváltásban játszott szerepéért, Hornnak megmaradt a ,,Mr. Határnyitás” cím.

Azonban az igazság ebben az összefüggésben sokkal összetettebb, ami miatt a kilencvenes évek végén valóságos történészvita alakult ki Horn Gyula szerepéről: ezek középpontjában az évfordulók és azok értelmezése állt. Időközben kiderült, hogy Horn és Mock június 27-én valójában nem a meglévő vasfüggönyt vágta át, hanem egy különálló kerítésdarabot. A határ menti erődítmények lebontása addigra már annyira előrehaladott volt, hogy a vasfüggöny gyakorlatilag sehol sem volt fellelhető. Ezért az imázs növelése céljából a kerítést egy könnyen hozzáférhető helyen kellett újra felállítani, hogy a nyilvánosság számára hatásos képeket készíthessenek. Ezekről az eseményekről készített a Terrorháza 2009-ben egy kiállítást, amelynek címe ,,Átvágva” volt, amely egyrészt azt jelenti, hogy ,,átszakítva”, de átvitt értelemben azt is, hogy ,,becsapva”. Június 27-e azonban egy sikeres, nagyszínpadi előadás volt, amely a világ számára nagy jelentőségű képeket eredményezett.

A magyarországi rendszerváltás időszakában sokkal jelentősebb és meghatározóbb volt világtörténelmi szempontból 1989. május 2-a és 1989. augusztus 19-e. 1989. május 2-án reggel megkezdődtek az intézkedések, amelyek a hivatalosan bejelentett határzárak lebontására irányultak, és nemzetközi operatőr csapatokat vezényeltek a két helyszínre, Hegyeshalomra és Sopronba. Ez utóbbi egyébként éppen az a helyszín volt, ahol aztán június 27-én Horn is nagyot alakított. Horn azonban semmilyen módon nem vett részt ezekben a döntésekben, amelyeket a magyar kormány az azt megelőző hónapokban hozott: csak 1989. május 10-én nevezték ki külügyminiszterré. Ekkor már azonban nagy intenzitással folyt a határ menti erődítmények lebontása, amelynekoka igen egyszerű volt: Magyarország már 1988-ban bevezette a világútlevelet, amellyel az emberek tetszés szerint hagyhatták el az országot. Így aztán semmi értelme nem volt bezárva tartani őket, mert a vasfüggöny már elvesztette funkcióját. Hasonlóképpen, a rossz állapotú határzárak karbantartása hatalmas összegekbe került, amelyeket a reformkommunista Németh Miklós miniszterelnök már nem volt hajlandó előteremteni.

Ugyanilyen fontos volt a Páneurópai Piknik, amelyet 1989. augusztus 19-én Sopron közelében rendeztek meg, ahol több mint hatszáz NDK-s állampolgár próbált tömegesen Ausztriába menekülni, miközben az egyébként lezárt határátkelőt rövid időre megnyitották - NDK-s okmányokkal ugyanis nem engedték volna meg nekik legálisan, hogy elhagyják a területet. A magyar határőrök úgy döntöttek, hogy nem avatkoznak be, és ezzel megnyitották az utat a kétségbeesett emberek előtt a nyugati irányba, akik aztán az osztrák oldalon örömujjongásban törtek ki: Sikerült! Ez az esemény volt a kiindulópontja a későbbi hivatalos határnyitásnak, amely 1989. szeptember 10-ről 11-re virradó éjszaka lépett életbe.

 

Horn Gyula mítosza Németországban

Ezektől a történelmi tényektől függetlenül azonban a határnyitás érdemét sem a magyar civil társadalomnak nem tulajdonítják, amely nagy kockázatot vállalva megszervezte a Páneurópai Pikniket, sem a Bella Árpád körüli magyar határőröknek, akiknek még a kommunizmus idején is fegyelmi büntetéssel kellett felelniük ezért az emberséges gesztusért. Ezenfelül Németh Miklós miniszterelnök pozitív szerepét is alig ismerték el. Ehelyett az 1989. június 27-i és az 1989. szeptember 10-i képek alapján elterjedt Horn Gyula, azaz ,,Mr. Határnyitás”. A politikus 1990 nyarán ezért az alakításáért megkapta a Nemzetközi Nagy Károly-díjat, és a német közvélemény, a politika és a média világsztárként ünnepelte. Az a tény, hogy a méltatást nem más, mint a Német Szabaddemokrata Párt külügyminisztere, Hans-Dietrich Genscher tartotta, jól mutatja, hogy Horn és a határnyitás során betöltött szerepe milyen erősen befolyásolta a német polgári tábort. Magyarországon ezzel szemben az emberek egyre inkább tisztában lettek 1989 valódi hátterével, és sokkal negatívabban tekintettek Hornra, annak az 1956-os forradalmat leverő karhatalmisták között betöltött szerepe miatt. 1990-ben sok magyar örült annak, hogy kiűzték a kommunistákat, és reformkommunisták iránti szimpátiájuk ellenére szuverén, demokratikus és független kormányt akartak. Így lett Antall József 1990. május 23-án az ország miniszterelnöke.

Németországban azonban valóságos kultusz alakult ki Horn körül, akit Gorbacsovhoz hasonlóan rocksztárként ünnepeltek és tiszteltek. Egyébként e két személyiség megítélése hazájukban sokkal kritikusabb, mint Németországban, és sokkal negatívabb, mint ahogy azt Németországban tapasztalhatjuk. Mindez szintén egy nem túl hízelgő jelenetben csúcsosodott ki 1990. nyár elején, amikor a konzervatív választási győztes, Antall József polgári kormány megalakítására készült. A rendszerváltás politikai szereplőinek szemtanúi szerint Helmut Kohl állítólag lobbizott Antallnál azért, hogy Horn Gyula maradjon a külügyminiszter. Ez az eset mutatja, hogy a Horn iránti csodálat mennyire erősen jelen volt a kereszténydemokrata körökben. Ez csak a német politikai gondolkodás hátterével magyarázható, amely gyakran a megbékélésre és a megértésre törekszik. Ezzel szemben a volt keleti blokk kelet-közép-európai országaiban mindenképpen szükség volt a múlttal való szembenézésre, a múlt feldolgozására, és arra, hogy ne engedjék, hogy a régi reformkommunista hatalmi struktúrák tovább működjenek. Más kérdés persze, hogy ez mennyire sikerült, mert a régi kommunista szálak az üzleti életben, a politikában, a társadalomban és a médiában megmaradtak, és sajátos metamorfózison mentek keresztül.

 

Régi kötelékek

A régi kommunista és posztkommunista hálózatok évtizedekig működtek tovább: a politikában például Horn Gyula, az egypártrendszer egyik fő képviselője, 1994 és 1998 között töltötte be a miniszterelnöki posztot. Később Gyurcsány Ferenc (2004–2009), a Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának egykori titkára töltötte be ezt a posztot, de Medgyessy Péter (2002–2004), aki a Stasinak dolgozott, is volt már miniszter a kommunizmus idején,. A gazdaságban is a régi gazdasági elit maradt hatalmon, és ugyanez volt igaz a társadalom számos területére is. Különösen a médiában soha nem történt valódi rendszerszintű változás, mert a kommunista időkből származó szerkesztők többsége egyszerűen ott maradt, ahol azelőtt is dolgozott, és az új tulajdonosok, akik közül sokan külföldről érkeztek, szintén inkább pénzt akartak keresni, minthogy a személyi és erkölcsi megújulás hosszadalmas folyamatába belefogjanak. A magyar médiahelyzet így a 2000-es évekig nem volt túl kiegyensúlyozott, a baloldali–liberális újságírók és médiumok voltak többségben. Csak később sikerült kiegyensúlyozott médiaviszonyokat kialakítani.

 

Új konfliktusok

A posztkommunizmus német csodálói sokkal többen voltak, mint azt várnánk. Nemcsak a baloldali pártok képviselői tekintették szövetségesüknek és partnerüknek a magyar posztkommunistákat, később szocialistákat. A Horn és utódai iránti szimpátia sokáig uralta a Magyarországról alkotott képet, még polgári körökben is. Sokan egyszerűen nem tudtak túllépni azon, hogy Hornt, akit annyira dicsértek, 1990-ben az általuk ismeretlen Antall József körüli konzervatívok elüldözték a hivatalból. Még fájdalmasabb volt, amikor Horn 1998-ban meglepő módon elvesztette miniszterelnöki pozíciójátl – éppen Orbán Viktor javára. Akkoriban, akárcsak 1990-ben (és egyébként 2010-ben is), a polgári tábor került hatalomra, és Magyarországon a rendszerváltáskori pártok eleve megegyeztek arról, hogy a posztkommunistákkal nem egyezkednek. Az akkori liberális SZDSZ egyébként ezt az alapfelfogást hagyta el, amikor 1994-ben Horn Gyulával és posztkommunistáival koalícióra lépett. Hasonló viták alakultak ki Németországban is, amikor a Balpárt koalíciós képességéről esett szó. Elég csak a CDU 1994-es ,,vörös zokni kampányára” visszaemlékeznünk.

Amikor a baloldal 2002-ben ismét kormányra került Magyarországon, természetesen koalíciót kötött a liberálisokkal. A magyar politika ma is jól felismerhető választóvonalai és előre meghatározott töréspontjai akkoriban betonozódtak be. Gyurcsány 2006-os hazugságbeszédével, a békés tüntetőkkel szembeni mérhetetlen rendőri erőszakkal és a példátlan erkölcsi mélyrepüléssel a baloldali–liberális–posztkommunista kormány a magyar polgári tábor ébredését idézte elő. Gyurcsány katasztrofális teljesítményét látva még a jó szándékú nyugati megfigyelőknek sem volt más választásuk, mint szégyenkezve félrenézni. Úgy tűnt, hogy a posztkommunisták iránti több évtizedes barátság és szimpátia eltűnt. A felszín alatt azonban sokan nem tudtak túllépni azon, hogy éppen Orbán Viktor, akit egyszer már leszavaztak, ismét átvette a hatalmat. A Fidesz példátlan felemelkedése 2006 őszén kezdődött, azóta a párt uralja az ország közbeszédét, maga mögé utasítva a szocialistákat.

Ezzel a történelmi örökséggel karöltve aztán nagy győzelmet arattak Orbán Viktor konzervatívjai 2010-ben, teljesen háttérbe szorítva a posztkommunista nomenklatúrát. A Gyurcsány-korszak tapasztalataival gazdagodva a magyar választók most már valóban szakítani akartak a posztkommunistákkal, méghozzá örökre. Egyébként hasonló választói magatartás tapasztalható Lengyelországban és Csehországban is. Mindazonáltal a baloldal régi kötelékei, kapcsolatai és hálózatai továbbra is működnek. Ráadásul ezek a politikai körök sokkal intenzívebben és professzionálisabban használják az európaizálódás, a hálózatépítés és a finomhangolt kommunikációs csatornák lehetőségeit, mint a konzervatívok. Az utóbbiak úgy vélték, hogy elég, ha a történelmi igazság és az emberek az ő oldalukon állnak. Ez azonban tévedés volt. A nemzetközi vitákban sokkal fontosabbnak bizonyult, hogy ki ismeri a szerkesztőket, a döntéshozókat, valamint más országok politikusait, és ki tudja megszólítani őket.

 

Következtetés

2022-ben Orbán Viktort összességében ötödször, de egymás után negyedszer választották meg Magyarország miniszterelnökévé. Ő az Európai Tanács leghosszabb ideje hivatalban lévő tagja. Magyarország politikája a gazdaság, a migráció, a család és a belső biztonság területén mindenképpen sikeresnek tekinthető, amit sok liberális szavazó is így lát. A magyar parlamenti választásokon elért 54 százalékos támogatottság egyértelmű és világos jele ennek a támogatottságnak. Az ország fontos mérföldköveket állít, azonban a régi konfliktusok továbbra is fennmaradnak. Hogy miért olyan nehéz ezeket elkerülni a magyar politikának, az talán a nemzetközi értelmezési minták és a belpolitikai ellenfelek által is szított negatív Magyarország-kép alapján válik talán valamiképp láthatóvá. Ne hagyja magát tehát becsapni, amikor önjelölt, jó kapcsolatokkal és kiváló idegennyelvtudással rendelkező magyarszakértők felvilágosítják az országról, és olyan mintákat, sémákat és értelmezéseket adnak, amelyek csak egy adott narratívát szolgálnak. Ehelyett az igazság minden oldalát meg kell említenünk, és hozzá kell járulnunk a Magyarországról alkotott kiegyensúlyozott és megalapozott képhez.