Napra pontosan egy évvel ezelőtt, 2024. november 6-án új időszámítás kezdődött a nemzetközi és a német politikában. Míg az Egyesült Államokban Donald Trump visszatérhetett a Fehér Házba, addig Németországban a hárompárti „jelzőlámpa” koalíciót a belső, ideológiai konfliktusok robantották fel.

Az SPD, a Zöldek és az FDP által alkotott, önmagát „haladáspárti koalíciónak” nevező kormány Olaf Scholz (SPD) kancellár vezetésével nem tudta teljesíteni az előzetesen önön tagjai által megfogalmazott elvárásokat. A folyamatos – minduntalan nyilvánosságra hozott – belő viták záró akkordját egy – mai szemmel nézve csekély összegnek tűnő 20 milliárd eurós – hitel felvételével kapcsolatban kirobbant konfliktus jelentette, melynek lezárásaként a kancellár Christian Lindner (FDP) szövetségi pénzügyminiszter elbocsátása mellett döntött.

Ezzel a lépéssela Scholz-kormány lényegében megbukott, a közvélemény bizalma pedig a német politika stabilitásában végérvényesen megrendült. Miután a Bundestag bizalmatlansági szavazással megvonta bizalmát Scholz kancellártól, és a parlamentet feloszlatták, 2025. február 23-án új választásokra került sor.

Friedrich Merz és a CDU választási ígéretei

A CDU kancellárjelöltje, későbbi szövetségi kancellár, a választási kampányban nem fukarkodott a nagy szavakkal és ambiciózus bejelentésekkel. Merz a választási kampányban többek között állami szerepvállalással, a kutatás-fejlesztés erősítésével, valamint pénzügyi terhek (pl. áramadó) csökkentésével ösztönzött gazdasági fellendülést ígért a vállalkozások és a privát fogyasztók számára. A választási kampányban határozottan védte a CDU DNS-éhez tartozó adósságfék intézményét – a szükséges pénzügyi forrásokat hitelek felvétele helyett máshol kellene felszabadítani, például a polgári juttatások eltörlésével és a bürokrácia leépítésével – érvelt Merz. Emellett a későbbi kancellár hivatalba lépésének első napjától kezdve a „törvény és rend” politikáját ígérte, amelynek keretében állandó határellenőrzéseket vezetnének be, és már a határon visszautasítanák az érvényes papírok nélkül érkező menedékkérőket. Merz emellett számos, a jobboldali szavazók számára különösen ellentmondásos, „Jelzőlámpa”-projekt eltörlését vagy átdolgozását is megígérte – konkrétan említve a fűtési törvényt, az önrendelkezési törvényt, a cannabis fogyasztást legalizáló törvényt, valamint a könnyített honosítási és állampolgársági jogot, illetve a választójogi reformot lehetővé tévő törvényeket.

Ezen bejelentések fényében az európai védelmi képesség megerősítése és Ukrajna további, fokozott katonai támogatása (például Taurus cirkálórakéták átadásával csak másodlagos kérdésnek tűntek. A választási kampány végső szakaszában Merz a következőképpen fogalmazta meg követelését: „Ha négy év múlva újra találkozunk, olyan eredményeket kell felmutatnunk, amelyek azt mutatják, hogy az Unió (CDU-CSU) sikeresen megoldotta a problémák nagy részét, és mindenekelőtt gondoskodott arról, hogy a baloldali és még inkább a jobboldali populistáknak ne legyen több esélyük a saját szűkös céljaik elérésére.” Alábbiakban az első hat hónap után mérlegelni szeretnénk Merz szavait, és áttekinteni eddigi kancellárságának eredményeit.

Mi került be a koalíciós szerződésbe?

A választásokat követően, 2025. március 13-án, a CDU/CSU és az SPD megkezdte a koalíciós tárgyalásokat. A kisebbségi kormány, illetve az AfD-vel való együttműködés vagy annak esetleges tolerálásának kategorikus kizárásával az Unió pártok már előre eldöntötték, hogy számukra egyedül elfogadható alternatívaként az előző koalíciós kormány élén éppen hatalmasat bukó szociáldemokratákkal próbálnak meg közös kormányt alakítani. A CDU vezetése így – a jelentősen jobb választási eredmény ellenére – gyenge tárgyalási pozícióba manőverezte magát. Mi több a CDU, anélkül, hogy az SPD részéről bármilyen látható ellenszolgáltatást kapott volna, még az új kormány megalakulása előtt feladta egyik központi választási ígéretét: a költségvetési fék nem csak enyhült, hanem teljesen megszűnt – helyette pedig előtérbe került az újra egyesült Németország történetének legnagyobb hitelfelvételét megcélzó új kezdeményezés, melynek a megvalósításához a CDU több, saját maga által meghúzott, „vörös vonalat is átlépett – további irritációt okozva a pártban és a széles körű lakosság körében.

Elsősorban a megerősödött AfD ellenszavazataitól tartva a tervezett 500 milliárd eurós különleges alap létrehozásához szükséges alkotmánymódosítást még a „régi Bundestag” fogadta el, megkérdőjelezhető legitimitással, a CDU/CSU, az SPD és a Zöldek szavazataival. Ez a tendencia – amelyet sokan a választási eredmények fényében aránytalannak tartottak – folytatódott a CDU részéről, mely a koalíciós tárgyalások során egyre inkább erőtlennek tűnt.

Mindezek ellenére a CDU-nak sikerült számos központi választási ígéretét beépítenie a koalíciós megállapodásba, többek között a vállalkozások és a fogyasztók terheinek, továbbá az áramadó mértékének a csökkentésével, a fűtési törvény eltörlésével, valamint a Scholz-kormány által bevezetett, német állampolgárság gyorsított megszerzésére vonatkozó változások részleges visszavonásával kapcsolatban. Más pontok, mint például az ún. polgári juttatások eltörlése vagy a bejelentett migrációs fordulat, beleértve az országba illegálisan belépni kívánok határoknál való azonnali visszafordítását, enyhébb formában kerültek be a koalíciós szerződésbe – az előbbi reformmá, az utóbbi pedig „az európai szomszédokkal való egyeztetéssel” történő visszafordítássá alakult át. A koalíción belül természetesen nem volt egyértelmű értelmezés arról, hogy ezen „egyeztetés” egyben „egyetértést” is jelent-e majd a jövőben. A CDU egyéb vitatott választási ígéretei esetében, mint például az önrendelkezési törvény visszavonásának a követelése, a cannabis használat legalizálásának eltörlése vagy a választójogi reform alapvető módosítása, a pártok szakbizottságok felállításáról egyeztek meg, melyek majd kidolgoznák a messzi jövőbe vésző kompromisszumos megoldási javaslatokat.

Hogyan állunk hat hónap után?

Az új „munka koalíció” első hat hónapja után nehéz nem észrevenni a hamar megmutatkozó első repedéseket, mi több úgy tűnik, hogy az új kormány sem képes teljesen elkerülni elődje hibáit. A hangzatos „reformok ősze” gyorsan a „kis változások őszévé” vált, miközben láthatólag a kormánypártok soraiban is elterjedt a kiábrándultság. A nagy bejelentéseket, különösen Friedrich Merz és a CDU részéről, ritkán követték a megfelelő tettek. A politikusok által támasztott elvárások kezelése továbbra is problémát jelent, és szinte elkerülhetetlenül a választók további csalódásához vezet.

A koalíciós szerződésben rögzített, a vállalkozások és a fogyasztók terheinek csökkentését célzó villamosenergia-adó csökkentése végül nem hozott érzékelhető változást a fogyasztók számára. A megbukott Scholz-kormány által elfogadott törvénymódosítások – nevezetesen a fűtési törvény, az önrendelkezési törvény, a kannabisz legalizálása és a választójogi reform – tervezett visszavonásában az Unió eddig nem tudta érvényesíteni akaratát.

A CDU/CSU csupán szimbolikus sikert könyvelhetett el az ún. „gyorsított-állampolgárság” visszavonásával, amely lehetővé tette a társadalomba megfelelően integrált külföldiek számára, hogy mindössze három év után megszerezhessék a német állampolgárságot. A jövőben a bevándorlók legkorábban öt év után kaphatják meg a német útlevelet. A „polgári juttatások” tekintetében a tényleges reform helyett a CDU erejéből pedig csupán a felületi beavatkozásként értékelhető átstrukturálásra tellett. A szociális juttatást egy „munkát keresők számára nyújtott alapellátás” váltja fel, amely a jövőben jobban igazodik a régi Hartz IV-elvekhez. A felajánlott munkalehetőségeket elutasítókra a jövőben ismét szigorúbb szankciók várnak – az állam akár a teljes juttatás beszüntetését is elrendelheti végső esetben.

Látszólag a migrációs politika terén is lehet ok a bizakodásra, mivel nőtt a visszautasítások és kitoloncolások száma, és csökkent a menedékjog iránti kérelmek száma. A szakértők azonban elsősorban nem a kormány által hozott intézkedésekben látják a migrációs számok csökkenésének okát, hanem inkább olyan változó nemzetközi tényezőkben, mint például a szíriai polgárháború befejezése, vagy további, EU-n kívüli államokkal való kétoldalú megállapodások megkötésében. Ezt bizonyítja az is, hogy a tárgyalt időszakban az Európában benyújtott összes menedékjogi kérelem száma körülbelül 25%-kal csökkent. Mindazonáltal még korai lenne azt állítani, hogy Németországnak sikerült az olyannyira áhított „migrációs fordulat” elérése. Az idei év első kilenc hónapjában nagyságrendileg „mindössze” 17.500 kiutasítás áll szemben közel 125.000 menedékjog iránti kérelemmel.

A konkrét politikai célok és választási ígéretek megvalósításán túl is már megmutatkoznak az ellentétek a kormánykoalíción és annak pártjain belül is.  Elég csak Johann Wadephul (CDU) szövetségi külügyminiszter minapi kijelentésére gondolnunk – miszerint nehezen tudja elképzelni, hogy a háborús károk miatt sok szíriai hamarosan visszatérhetne hazájába – mely heves reakciókat váltott ki saját pártjának soraiban is. Nem sokkal korábban pedig Boris Pistorius (SPD) szövetségi védelmi miniszter bírálta azokat a katonai szolgálat átalakítására vonatkozó terveket, amelyeket korábban saját pártjának tárgyalódelegációja még támogatott. Friedrich Merz minapi, „elfogadható városképpel” kapcsolatos, kijelentése után pedig saját helyettese, Lars Klingbeil (SPD) alkancellár, ítélte el nyilvánosan a kancellár szavait.

Mindezek fényében nem túlzás azt mondani, hogy a kormány nehéz helyzetben van, és nem lehet kizárni, hogy ez a koalíciós kormány sem fogja túlélni a teljes törvényhozási ciklust.