2024. november 6-án, éppen az amerikai elnökválasztás eredményhirdetésének napján bukott meg a német szövetségi kormány. Pontosan hat hónappal később pedig Friedrich Merzet (CDU) szövetségi kancellárrá választották. Kormánya most, fél évvel később ugyanott tart, ahol az SPD, Zöldek és FDP alkotta jelzőlámpa-koalíció annak idején abbahagyta: megrekedt reformok, belső viszályok, mélyponton lévő közbizalom.

Az Olaf Scholz (SPD) kancellár vezette baloldali-zöld kormánykoalíciót végső soron az FDP buktatta meg, amikor is ellenezték az adósságfék feloldását és Ukrajna további segélyezését. A németek többsége ugyanakkor már régóta számított a kormány bukására. Ezzel együtt erős reményt is tápláltak egy CDU-vezette új szövetségi kormány iránt, amely visszavezetheti Németországot a helyes útra, elhozva így a növekedést, fellendülést, valódi politikai irányváltást és optimizmust. A CDU választási kampányában azt hirdette, hogy „a baloldali politikának vége”, nagy elvárásokat támasztva ezzel saját maga iránt. A választási kampány merész volt és sok német szívét megdobogtatta: migrációs tárgyú indítványokat nyújtottak be a Bundestagban a meglévő polgári többségre támaszkodva, 551 kérdést intéztek a civil szervezetek közpénzekből történő kétes finanszírozásával kapcsolatban, világos ígéretek fogalmazódtak meg és egy általános várakozás volt tapasztalható, hogy Friedrich Merz vezetésével végre sikerülhet felszámolni a valós reformok helyett beállt bénultságot.

Mindemellett a CDU világossá tette, hogy a gazdaság, migráció és a belbiztonság kérdéseit szívügyének tekinti. A választási kampány során határozott ígéretet tettek arra, hogy az Unió-pártok feltétlenül visszavonják majd a jelzőlámpa-koalíció néhány különösen problémás döntését, köztük a (1) fűtésről szóló törvény azon rendelkezését, amely kötelezővé tette a hőszivattyúk használatát, súlyos csapást mérve ezzel a gazdaságra és a magánlakástulajdonosokra egyaránt. A társadalompolitika terén a (2) kannabiszlegalizáció és az (3) önrendelkezési törvény hatályon kívül helyezését ígérték. A sok tekintetben antidemokratikusnak vélt (4) választási törvény helyett a CDU egy vegyes választási rendszert javasolt – mint amilyen Magyarországon is sikeresen működik. Ami pedig a (5) migránsok számára bevezetett egyszerűsített honosítási eljárást illeti, annak szintén véget akartak vetni.

A politikában jártasoknak azonban az elejétől fogva világos volt, hogy ezeket a reformok valójában csak az AfD-vel közösen valósíthatók meg. Ezt az együttműködést azonban a CDU kategorikusan elutasítja – így végül nem maradt más lehetősége, mintsem az SPD-vel koalíciót alkotni. Még mielőtt mindez egyáltalán létrejöhetett volna, eltörölték az adósságféket, és 850 milliárd eurós adósságcsomagot hoztak létre, – miközben a jelzőlámpa-koalíció korábban mindössze „jelentéktelen” 20 milliárd euró miatt omlott össze, – és még egy zöld- és balpárti együttműködés is létrejött. A reformok elakadása így minden eddiginél súlyosabb. Az ígért öt kulcsterületen az alapvető újrahangolásból semmi nem történt meg – leszámítva azt, hogy az állampolgárság megszerzéséhez szükséges eddigi hároméves határidőt öt évre módosították, ami pusztán látszatintézkedés.

Ehelyett belső viták dúlnak. A polgári juttatás reformja valójában inkább számít kozmetikai beavatkozásnak, mintsem érdemi előrelépésnek, a kötelező katonai szolgálat sorsolásos „lottó“, a baloldali alkotmánybírók megválasztása az SPD sikere, a baloldali civil szervezetek finanszírozását pedig még tovább növelték. A gazdasági mutatók továbbra is gyengék, az üzleti hangulat pedig egyre fagyosabb. A CDU miniszterei már most komoly nyomás alatt állnak, a kormány egészének népszerűsége pedig elérte a jelzőlámpa-koalíció végnapjaiban mért mélypontot. A CDU/CSU és koalíciós partnere, az SPD együttesen állnak mindössze 38 százalékon, így az AfD a maga 26 százalékával már régen megelőzte az Unió-pártokat. Mindezek ellenére azonban továbbra is fennáll a lehetősége egy polgári többség kialakulásának.