„Németországot, de normálisan" – hirdeti az AfD szövetségi választási kampányának mottója. Mindenki elégszer hallotta már azt a mondatot, hogy az elmúlt év minden volt, csak épp normális nem; és azt is, hogy „a koronavírus okozta járvány után már semmi soha többé nem lesz ugyanolyan, mit eddig”. Eltűnik a megszokott, régi világ, és a világfájdalommal teli lelkünket legszívesebben egy pohár pálinkával gyógyítanánk. Ilyen helyzetben az az ígéret, hogy „valami normálist” kapunk, szinte meghívásnak tűnik a mennyországba. Nos, szinte mindenki vissza akarja kapni ezt a paradicsomi állapotot, amelyben már több mint egy évvel ezelőtt éltünk. Az AfD-től ezzel szemben nem az elvárásoknak megfelelő normát kapnánk, hiszen ez nem a bevált, konzervatív elképzelést takarja, hanem radikális változást idézne elő a programjában szereplő, látszólag konzervatív elemekkel.

Aki figyelemmel kísérte az AfD szövetségi kongresszusát, amelyet április 10-én és 11-én Drezdában tartottak, megerősítést kaphat az előzőekben leírtakról. Mindenekelőtt az uniós kilépés, amelyet a 2021. szeptemberi parlamenti választásra elfogadott programjukban propagálnak, egy átlag német számára nem „adható el” nem szélsőjobboldali lépésként. Különben is azok, akik az AfD moderálásában reménykedtek, csalódni fognak, mivel a Jörg Meuthen elnöki köré szerveződő mérsékeltebb szárny nem tudott érvényesülni a legfontosabb kérdésekben. Ha Meuthen megszólalása („Vissza akarjuk kapni a normális Németországunkat, a mindenségit!”) már erős visszhangot kelt, mi a helyzet Björn Höckének, az AfD türingiai tartományi parlamenti frakcióvezetőjének radikálisabb megjegyzéseivel, akit a német Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal megfigyelés alá helyezett?

A jobboldali, harsány szónoklatok ellenére nem szabad figyelmen kívül hagynunk a párt választási eredményeit, és azt sem szabad elfelejtenünk, hogy szavazóinak többsége valójában „normális ember”, és nem neonáci. Sokak számára az AfD jelenti az új otthont politika szempontból: így számos CDU-ban csalódott konzervatív és az identitásbeli kérdésekben megrekedt, vagy éppen a baloldaltól eltaszított munkásember számára is, akik leginkább a baloldali Sahra Wagenknechtre bíznák az ország vezetését Meuthen vagy Höcke mellett. Az AfD-re leadott szavazatok a posztmodern elit ellen értelmezhetők, amellyel a szavazók azt jelzik, hogy a párt szerintük valódi kérdésekkel foglalkozik. Nem törődnek a gender-témával vagy a családi házak építési tilalmával. Egyszerűen nem akarnak túl sok változást, globalizációt, korlátozni akarják az idegen kultúrákból érkező migránsok bevándorlását, és elutasítják a Zöldek „,klímadiktatúráját”. Ezenkívül az AfD-választókat több olyan általános téma is foglalkoztatja, amelyeket egyes nemzeti konzervatív pártok is hasonló módon látszanak képviselni más európai országokban. Az AfD viszont rosszul értékeli a tényt, hogy a 21. század Németországa már nem a 80-as éveké és mások a társadalmi hátterek, mint például a Visegrád-országokban, ahol ilyen politika viszonylatokban nem radikálisnak számit, nem a politikai szélségektől származik. 

Egészen biztos, hogy az AfD-nek nem lesz esélye arra, hogy szövetségi szinten keresztülvigye ezeket a nézeteket, hiszen egyik párt sem akar vele koalíciót kötni. Ennek ellenére érdemes egy pillantást vetni a választási programjára, már csak azért is, hogy nyomon követhessük a „Németországot, de normálisan” jobboldali populista víziót, és lássuk, merre tart a párt és ezáltal a német lakosságnak egy nem elhanyagolható hányada. Mennyire radikális valójában az AfD a választások évében?

Németország az első

A program első ránézésre néhány népszerűnek tűnő intézkedést tartalmaz: a német szövetségi parlament létszámának csökkentését, a lobbizás korlátozását vagy a bürokrácia csökkentését. Emellett számos, szélsőségesnek még nem nevezhető szándéka is van az AfD-nek, mint például a svájci modellről szóló népszavazás vagy az adóztatás mérséklése. Különösképp a gazdaságpolitika tükröz látszólag kimondottan konzervatív gondolkodást; következőképp hangzik ez a programban: „Újra akarjuk éleszteni a Ludwig Erhard-i szociális piacgazdaságot, és jólétet akarunk teremteni mindenki számára”. Az európai zöld megállapodás (,,Green Deal”) helyett (,,Az emberiség történeleme bizonyítja, hogy a meleg időszakok mindig az élet és a kultúrák virágzásához vezettek, míg a hideg időszakok nehézségekkel, éhezéssel és háborúkkal jártak.”) a ,,Blue Deal” gazdasági fellendülést hozna a párt az energiapolitikai fordulat (Energiewende) leállításával, a kis- és középvállalkozások megerősítésével a multinacionális cégekkel szemben, valamint a természettudományi tantárgyak előtérbe helyezésével az oktatásban.

A szabadpiaci liberálisok először tapsolnának, de aztán megrémülnének: ,,Szükségesnek tartjuk, hogy Németország kilépjen az Európai Unióból, és létrehozzon egy új európai gazdasági és érdekközösséget”. Még Jörg Meuthen is a fejét csóválta, amikor ezt a módosítást elfogadták a pártkongresszuson. Az AfD elképzelése szerint nem lenne euró, sem közös kül- és biztonságpolitika, az EU agrárpolitikáját ismét tagállami hatáskörbe helyeznék vissza, és visszaállítanák a belső határokat. Mindezek helyett a kínai Új Selyemút projekt fokozott támogatását látják fontosnak, valamint jobban közelednének Oroszországhoz, és egyszerre nagyobb távolságot tartanának az Egyesült Államoktól. Az az ígéret, hogy nagyobb figyelmet szentelnek a külföldön élő német kisebbségnek, bár gyümölcsözőnek tűnhet, azonban feszültségeket is okozhat a külpolitikában. Legalább a régóta esedékes, megértőbb közép-európai szemlélethez reményt adnak azáltal, hogy erőltetetten támogatják a visegrádi országok törekvéseit az európai identitás megőrzésében. Mindazonáltal Németország kilépése az EU-ból olyan Európát eredményezne, amely biztosan nem „normális”, és a konzervatívok szemszögéből sem nevezhető annak.

Erős összetartás

Nemcsak a német hadseregnek (Bundeswehr) kellene újra ,,a német hadtörténelem legszebb hagyományainak megfelelnie”, hanem sok migrációs hátterű embernek is egy eddig szokatlan szigorral kellene szembenéznie. Ide tartoznak a legapróbb bűncselekmények, amelyek elegendő okot szolgáltatnak a kitoloncolásra akár Szíriába vagy Afganisztánba, illetve a családegyesítés általános tilalma és a genfi menekültügyi egyezményből való kilépés – mindezek olyan menekültjogi újítások, amelyeknek kevés közük van a keresztény európai értékrendhez. Bár a konzervatív iszlámmal és a muszlim vallási szélsőségekkel szemben megfelelő választ követel a német keresztény–zsidó társadalomtól, az AfD programpontjai e tekintetben aránytalan beavatkozást jelentenek a vallásszabadságba: A korábbi évszázadokban más vallási csoportokkal szemben hozott hasonló intézkedésekre emlékeztet, hogy a mecsetekben csak németül szabadna prédikálni az AfD szerint. A kultúrharcot azonban széles fronton kell vívni a párt programja alapján, emiatt a szakképzett munkaerő bevándorlását is szigorúan szabályozni kellene meglátásuk szerint, például japán mintára. Hasonlóképpen, a jövőben az orvosoknak és az ápolóknak legalább felsőfokú német nyelvtudással kellene rendelkezniük. Freiberg városának szülöttjeként, ahol az orvoshiányt főként Ukrajnából, Azerbajdzsánból és Szíriából próbálják pótolni, csak azt tudom elárulni, hogy ez nagyobb csapást mérne az egészségügyi rendszerre, mint bármilyen világjárvány.

Azt a benyomást kelti az AfD, hogy nem a konzervatív embereket próbálja megnyerni, hanem inkább a szélsőjobboldali Német Nemzeti Demokrata Párt (NPD) vizein ,,halászik”. Ennek ellenére a szeptember végi szövetségi választásokon kétszámjegyű eredmény nem zárható ki az AfD esetében, többek között azért is, mert az AfD az egyetlen olyan párt, amely teljes mértékben ellenzi a kormány koronavírus-politikáját, és ezáltal sok kiábrándult szavazót fog maga mellé állítani.

Az AfD tehát radikális szemlélettel vág bele a választási kampányba, azonban valószínűleg éppen ez a radikalizmus fogja elvenni tőle a lendületet. Tagadhatatlan, hogy Németországnak lendületre van szüksége, de ki akarná, hogy mindez egy faltörő kostól származzon?