Prof. Dr. Oliver W. Lembcke, a bochumi Ruhr egyetem politikatudomány professzora 2025. szeptember 15-30. között az MCC Magyar-Német Intézete az Európai Együttműködésért vendégoktatójaként látogatta meg a Mathias Corvinus Collegium Pécsi és Veszprémi Képzési Központjait. Mindkét városban számos érdeklődő vendég előtt tartott előadást „Kulturkampf Németországban - Politika és társadalom a polarizáció korában” címmel. Az előadás elsősorban azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy mennyire tekinthető megosztottnak Németország és milyen konfliktusok határozzák meg a jelenlegi német közéletet.

 

Miközben Németországban sok szó esik a demokráciát külsőleg fenyegető veszélyekről – például az orosz agresszióról –, kevesebben ismerik fel a belső társadalmi törésvonalakat. Az Egyesült Államokban a közelmúltban, Charlie Kirk politikai influenszer ellen elkövetett merénylet jól mutatja, hogy ott két, egymással szemben álló tábor vív kulturális háborút. A német média hajlamos az ilyen helyzeteket nehezen kezelni, a megosztó tudósítások pedig gyakran váltanak ki kritikát. A professzor kitért arra is, hogy a Kulturkampf témái sokrétűek. Lembcke példaként említette a „cancel culture” jelenségét, különösen az egyetemeken. Ott az identitáspolitika központi szerepet játszik, akárcsak a nők és férfiak közötti – sokszor mesterségesen felnagyított – ellentétek. Az érzelmeket felkorbácsoló témák – „wokeizmus”, gender – egyre inkább megosztják a családokat és a baráti köröket is. További vitatémák még általában a vallás, migráció, sokszínűség, az emlékezetpolitika, a média szerepe és a vitakultúra. De vajon tényleg ennyire megosztott Németország?

Lembcke a kulturális küzdelmet az értékekért és identitásért folytatott alapvető harcként határozta meg. A gond ezzel kapcsolatban csak az, hogy nehéz kompromisszumot találni, hiszen az identitás és a személyes meggyőződés aligha képezheti alku tárgyát. Történelmi példaként Bismarck egyházellenes politikáját említette: a 19. században ugyanis az egyház az élet számos területét átszövő entitásként működött, ezért a „kultúrharc” égisze alatt a katolikusok visszahúzódtak az államtól és kialakították saját közegeiket.

A mai Németország belső feszültségei különösen látványosan köszönnek vissza a keleti és nyugati tartományok közötti ellentétekben. A keleti rész népessége jellemzően idősebb, szegényebb, bizalmatlanabb, konzervatívabb és kritikusabb például az Ukrajnával kapcsolatos kérdésekben. Azonban ez a megosztottság nemcsak Kelet és Nyugat között érezhető: feszültséget szül a magasabb és alacsonyabb végzettséggel rendelkezők, illetve a különböző szakmák képviselői között is. Például a jellemzően inkább jobboldali kisvállalkozók és a többségében baloldali kulturális szakemberek között jelentős az eltérés. Ugyanakkor a csoportok nem minden esetben sorolhatók egyértelműen a bal- vagy jobboldalra: előfordulhat, hogy valaki újraosztási kérdésekben baloldali gondolkodású, míg a migráció terén inkább konzervatív nézeteket vall.

Noha – Lembcke szerint – a német társadalom összességében inkább baloldali–progresszív beállítottságú, nem léteznek élesen elváló, egymással szembenálló táborok: ugyanúgy előfordulnak jobboldali menedzserek, mint baloldali vállalkozók. Németország tehát kevésbé megosztott, mint azt sokan hiszik. A legnagyobb törésvonal nem is annyira a piac és az állam, mindinkább a partikularizmus és az univerzalizmus között húzódik – ezért is vált ki különösen erős megosztottságot a bevándorlás kérdése, valamint ez magyarázza az AfD és a Zöldek politikája között fennálló távolságot is.

Lembcke több „gyújtópontot” is azonosított, amelyek egyre nagyobb feszültséget keltenek:

  • az egyenlőtlen bánásmód érzése – például a kisebbségeknek adott különjogok és kvóták által;
  • a kontrollvesztés élménye – például a tömeges illegális bevándorlás miatt;
  • illetve a „viselkedési kényszerek”, például a „politikailag korrekt nyelvhasználat” miatti beszédtilalmak és nyelvi reformok.

Az előadást záró kérdezz-felelek szakaszban a közönség azt firtatta, mi az Egyesült Államok szerepe ebben a Kulturkampfban. Lembcke szerint az amerikai „kultúrharc” sokkal előrehaladottabb, amit a választási rendszer, és az abból adódó kétpárti dominancia feszültségei is táplálnak: hiszen a két nagy párt nem ismeri el egymást, és mindkettő szerint megszűnik a demokrácia, ha a másik kerül hatalomra. Európában is gyakran rosszul bánnak az ellenzékkel – ha pedig mindez így folytatódik, a demokrácia valóban veszélybe kerülhet.

Pécsett a közönség soraiból azt a kérdést tették fel, hogy mely pártok nem törekednek a polarizációra, amelyből majd akár előnyre tehetnek szert. Lembcke szerint a német kormánypártoknak nem áll szándékában a társadalmat megosztani, hanem inkább nyugalomban szeretnének dolgozni. Csak a szavazatok megszerzése érdekében alkalmazzák a polarizációt stilisztikai eszközként, általában azonban inkább meg kell védeniük magukat a kormányzás miatt. Ezért az ellenzék és a kormány közötti dinamika a „megnyugtatók” és a „kormányzók” közötti együttműködés is. Ebből nem von le következtetést az ellenzékre nézve, mert végső soron ez az ő feladatuk, azonban a kormánynak több szuverenitást kellene sugároznia. Az előző német hárompárti kormánykoalíciót különleges esetnek nevezte, mivel sok vita került nyilvánosságra, ami miatt egyre nagyobb elutasítással szembesült.