Magyar Péter (Tisza), Magyarország új miniszterelnöke új alapokra helyezi az ország Európa-politikáját. Ebben saját brüsszeli tapasztalatai is a segítségére vannak. Tanulságos példa arról, hogyan működik a politika Brüsszelben, Berlinben és Budapesten.

 

Orbán Viktor (Fidesz) előző kormányának Európa-politikáját konfliktusok és kommunikációs manőverek jellemezték. Bár a konzervatívok és a szabadságelvű gondolkodók körében nemzetközi szinten is nagy figyelem övezte, a hosszú ideig hivatalban lévő miniszterelnök Berlin és Brüsszel meghatározó politikai döntéshozóinak szemében fokozatosan eljátszotta kormányzásának példamutató és elismert eredményeit a migráció, a munkaerőpiac, a gazdaság és a családpolitika területén. Ennek oka elsősorban az Európa-politikában alkalmazott konfrontatív kommunikációs stílus volt, amely végül az Európai Unió gondolkodásmódjának, intézményi struktúráinak és működési mechanizmusainak nyílt elutasításában csúcsosodott ki. Még ha bizonyos kérdésekben nem is feltétlenül tévedett, ezzel saját magát, pártját és országát politikai mellékvágányra sodorta. Utódja azonban felismerte, milyen jelentősége van ezeknek a kapcsolati hálóknak a sikeres politizálás szempontjából. Ennek megfelelően békülékenyebb hangnemet üt meg, és ezzel lehetőséget teremt arra, hogy Magyarország újrapozicionálja magát Európában.

Az Európai Néppárt

Az európai hatalmi struktúrákban kiemelkedő jelentőséggel bírnak az európai politikai pártok, mindenekelőtt az Európai Néppárt (EPP). Ez a politikai család meghatározó szerepet tölt be az európai politikában, és nélküle – vagy vele szemben – aligha lehet érdemi politikát folytatni, különösen azok számára, akik új szereplőként érkeznek ebbe a közegbe. Az újaknak rendszerint alkalmazkodniuk kell a már kialakult mechanizmusokhoz, és semmiképpen sem kérdőjelezhetik meg azokat – hasonlóan ahhoz, ahogyan a keletnémeteknek kellett beilleszkedniük 1990 után. Aki megszegi ezeket a játékszabályokat, veszélyes vizekre evez. Így járt Orbán Viktor is, amikor nem támogatta az Európai Néppárt csúcsjelöltjét, Jean-Claude Junckert az Európai Bizottság elnöki tisztségére. Ezt a lépést a pártcsaládon belüli szolidaritás súlyos megsértéseként, sőt egyenesen szentségtörésként értelmezték, ami tartós megütközést váltott ki. Különösen a nyugatnémet CDU politikusai reagáltak érzékenyen, mivel úgy érezték, hogy veszélybe került az európai együttműködés érdekében végzett életművük. Megdöbbenéssel, sőt felháborodással fogadták a történteket. A magyar fél ugyanakkor nem értette, miért jelentene problémát egy olyan jelölt demokratikus elutasítása, akit saját megítélése szerint alkalmatlannak tartott. Az ebből fakadó konfliktus fokozatosan mélyült, majd 2019-ben a Fidesz néppárti tagságának felfüggesztésében, végül két évvel később a párt kilépésében csúcsosodott. A szakítás közvetlen kiváltó oka különösen nagy visszhangot keltett: a Fidesz az európai parlamenti választási kampány során plakátokon szerepeltette Jean-Claude Junckert Soros Györggyel együtt, azt sugallva, hogy titkos migrációs tervük Magyarország ellen irányul. Tény, hogy Soros György valóban megfogalmazott olyan javaslatokat, amelyek a migránsok európai befogadását szorgalmazták. Az alkalmazott politikai kommunikáció azonban teljes mértékben elmérgesítette a kapcsolatokat: nemcsak a pártpolitikai együttműködés omlott össze, hanem a Németországgal fenntartott kétoldalú kapcsolatok is egyre mélyebb válságba kerültek. A magyar kormány akkor még nem mérte fel, milyen éles reakciókat vált ki Brüsszelben és Berlinben, ha ilyen kemény hangnemben fogalmaz, ráadásul nyíltan szembefordul az uniós politikai elit által képviselt status quoval. Miután 2025-től ismét a CDU adta a német szövetségi kancellárt, ez a konfliktus tovább mélyült. A német kormányzati körök ekkorra már belefáradtak Orbán Viktor politikájába, és inkább vetélytársát, Magyar Pétert tekintették partnernek. Ebben szerepet játszott az is, hogy Orbán a német szövetségi választási kampány kellős közepén váratlanul feladta az AfD-vel szemben korábban tanúsított távolságtartását. Magyar Péter ugyanakkor brüsszeli politikai tapasztalatainak köszönhetően pontosan felismerte a régi kapcsolati hálók és intézményi struktúrák tartós jelentőségét az európai hatalmi viszonyokban. Azonnal megértette, milyen súlyos stratégiai hibát követett el Orbán Viktor azzal, hogy felszámolta a Fidesz kapcsolatait az Európai Néppárttal. Ennek eredményeként sikerült saját politikai közössége számára megszereznie a magyar néppárti örökséget. A Tisza Párt már közvetlenül a 2024-es európai parlamenti választásokat követően csatlakozott az Európai Néppárt frakciójához, ezzel széles körű politikai támogatást biztosítva magának. Magyar Péter tudta, hol kell megnyomni azt a bizonyos, sokat emlegetett „megfelelő gombot” Brüsszelben ahhoz, hogy partnereket és támogatókat szerezzen. Ennek révén nemzetközi szinten a Tisza Pártot tudatosan a Fidesz politikai örököseként tudta pozicionálni, miközben belföldön is arra törekszik, hogy a Fidesz egy jobb, hitelesebb, megújult és fiatalosabb változatát valósítsa meg.

Európa-politika

Magyarország Európa-politikájának újrapozicionálása logikus és következetes lépésnek bizonyult. Az új miniszterelnök már korábban felismerte, hogy az Európai Unióban elszigetelődött Orbán Viktor egyre kevésbé volt képes kézzelfogható eredményeket elérni országa számára – legyen szó forrásokról, tisztségekről, presztízsről, befolyásról vagy kapcsolatrendszerről. Bár a hosszú ideig hivatalban lévő kormányfő biztos háttér nélkül is rendíthetetlenül kitartott álláspontja mellett, többnyire egyedül maradt, valódi európai politikai szövetségesek nélkül. Az Európai Parlamentben ugyan egy új frakció létrehozásával figyelemre méltó eredményt ért el, ez a képviselőcsoport azonban számos területen továbbra is elszigetelten működik. Noha Orbán Viktor kormányzása alatt több olyan eredmény is született, amely Európa-szerte és nemzetközi szinten is elismerést váltott ki, Európa-politikája fokozatosan zsákutcába jutott. Az uniós Ukrajna-politika elutasítása sok magyar, sőt feltehetően sok német szemében is érthető álláspont volt, ám annak nemzetközi kommunikációja még a Fidesz számos támogatójában is tartós ellenérzéseket keltett. Orbán számos szakpolitikai kérdésben célratörő javaslatokat fogalmazott meg, ugyanakkor kompromisszumokat nem tűrő kommunikációs stílusa miatt idővel még legközelebbi szövetségeseinek is egyre nehezebb lett nyilvánosan mellé állniuk. Az általa kiépített jó kapcsolatok a globális szereplőkkel végső soron nem bírtak jelentőséggel az európai politikai együttműködés szempontjából.

Az sem bizonyult különösebben előnyösnek, hogy politikai ellenfélként igyekezett fellépni a német kereszténydemokrata politikus által vezetett Európai Bizottsággal szemben, és nyíltan harcolt annak politikája ellen. Könnyelműen lemondott arról a védelemről, amelyet egy befolyásos európai pártcsaládhoz való tartozás biztosíthatott volna számára, ahogyan a jó kormányközi kapcsolatok egy részéről is. Ennek következtében fokozatosan elidegenedés, kibékíthetetlen ellentét, sőt időnként ellenséges viszony alakult ki a Fidesz vezette Magyarország és európai partnerei között. Az európai politikai rend kialakult hatalmi struktúráinak nyílt színi megtámadása stratégiai hibának bizonyult, amelynek árát az akkori magyar kormánypárt saját politikai mozgásterének jelentős beszűkülésével fizette meg. Orbán vezetése alatt Magyarország így fokozatosan az európai „tűzfal” mögé került. A nemzeti szuverenitás megerősítésének jelszavával folytatott kormányzati politika európai szinten végső soron éppen az ellenkező hatást váltotta ki, és felgyorsította a Fidesz politikai hanyatlását.

Magyar Péter ezzel szemben jól ismeri ezeket a hatalmi mechanizmusokat, és úgy tűnik, tisztában van azzal, hogy Brüsszelben a döntések során sokszor az a legfontosabb, hogy valaki a többség oldalán álljon, és lehetőleg ne keltsen konfliktusokat. Brüsszel számos kérdésben kész nagyfokú rugalmasságot tanúsítani, és jelentős belpolitikai mozgásteret biztosítani a tagállamoknak, amennyiben azok tiszteletben tartják az európai politikai játékszabályokat. A magyarországi fejlemények ugyanakkor megmutatták, hogy tartós és alapvető politikai nézetkülönbség esetén Brüsszel minden egyes szakpolitikai kérdést politikai mérlegelés tárgyává tesz – még akkor is, ha más tagállamok hasonló politikát folytatnak, vagy ha az adott intézkedéseket az ország lakosságának jelentős része is támogatja. Elég csak a családpolitika, a gyermekvédelem, a migráció vagy a határvédelem kérdésére gondolni. Magyar Péter elfogadta ezeket a politikai realitásokat, és ennek megfelelően a „nyugalom Brüsszelben, nyüzsgés Magyarországon” elvét követi. Ez jól illeszkedik ahhoz a róla kialakított képhez, amely szerint ő a tiszta kezű megújulás embere, a remény hordozója és az „európaiatlan” Orbán Viktor legyőzője. Az pedig, hogy Magyarországon időközben egyedi, utólagos jogalkotással lépnek fel politikai ellenfelekkel szemben, illetve hogy a választójogot korlátozzák, Brüsszelben és Berlinben alig vált ki figyelmet. Nehéz elképzelni, milyen reakciók születtek volna, ha Orbán Viktor alkalmaz hasonló eszközöket.

Összegzés

Magyar Péter nagyarányú győzelméhez a magyar országgyűlési választásokon elődje sajátos Európa-politikája is hozzájárult. Orbán Viktor nem ismerte fel kellőképpen a meglévő európai hatalmi struktúrák jelentőségét és belső összefüggéseit, és noha kormányzása számos sikerrel járt, szűklátókörű Európa-politikájával, valamint hibás kommunikációs stratégiájával számos feszültséget idézett elő. Mindez a magyar-német kapcsolatok romlásához is vezetett. Magyar Péter felismerte Orbán Achilles-sarkát, és Európa-párti, megnyerő, ünnepelt reménységgé vált, aki széles körű nemzetközi támogatást tudott maga mögé állítani. Ennek kevés köze volt konkrét szakpolitikai döntésekhez; sokkal inkább az európai szereplők azon reményét tükrözte, hogy így végleg háttérbe szoríthatják a különutas Orbán Viktort. Az európai szövetségesek kihasználták a kedvező politikai pillanatot, és sikeresen állítottak előtérbe egy új típusú politikust Magyar Péter személyében. A történet tanulsága, hogy az Európai Unióban – amelyet ma is nagyrészt a régi hatalmi struktúrák határoznak meg – nem érdemes a nagy szereplőkkel szembeszállni erős barátok és szövetségesek nélkül. A közép- és kelet-európai társadalmak alternatív politikai elképzelései pedig önmagukban nem érik el azt a kritikus tömeget, amely egy új európai politikai irányvonal kialakításához szükséges.