Akadozik a német-francia motor

Valamivel több, mint egy hónap múlva köszönt ránk a Német- és Franciaország közötti Elysée-szerződés aláírásának hatvanadik évfordulója. A korábban ellenséges európai országok között létrejött, alapszerződésnek is tekintett, a német-francia megbékélést egyengető, az európai közeledés modelljének tekintett és a népek közötti megértést a gyakorlatban is megalapozó egyezményt 1963. január 22-én írta alá Charles de Gaulle és Konrad Adenauer.

A szerződésből eredő politikai, eszmei és erkölcsi mérce messze kisugárzik a XXI. századba és szilárd alapokat adott az európai értékrendnek. Az egyezményben gyökerező gondolatok jelentős mértékben járultak hozzá Európa egyesítésének folyamatához és megalapozták, hogy az Európai Unió két legnagyobb és magát az európai integráció motorjának tekintő országa közösen és szoros szimbiózisban vezesse a földrészt.

Ez a motor viszont a közelmúltban elkezdett akadozni, és hogy ez mit jelent Közép- és Kelet-Európa, ezen belül mindenekelőtt Magyarország számára, heves vita tárgya bel- és külföldön egyaránt. A magyarok aprólékos figyelemmel követik, hogy a német-magyar együttműködés megromlása milyen hatással lehet a régióra és Európa egészére.

Franciaország keresi és meg is találja a szerepét

2021. decemberében Magyarország adott otthont a Visegrádi Négyek találkozójának, amelyen  Emmanuel Macron francia köztársasági elnök is részt vett. A lapok szalagcímei akkoriban így szóltak: „Nem akarunk német Európát[1]“ (Cicero), „Macron a kapuknál[2]“ (Tagespost) vagy
„Az atom barátainak felkelése[3]“ (FAZ). Annak idején ez volt a Visegrádi Négyek és Franciaország együttműködésének intenzív próbája. Európa stratégiai szuverenitásának kérdése mellett az atomenergiához fűződő viszony volt eddig és most is ennek az együttműködési formátumnak az egyik meghatározó kérdése. Annak idején még senki sem sejtette, hogy az Ukrajna elleni orosz támadó háborúval ezek a meghatározó kérdések még nagyobb jelentőségre tesznek szert. A védelmi képességek, a társadalmi ellenálló képesség és az energiabiztonság a három meghatározó hívószó és 2022 végén ezek a szempontok a tavaly ilyenkor vártnál még inkább meghatározzák a közbeszédet.

A visegrádi országok képviselői ezeket a kérdéseket jelentős részben Franciaországgal közel egybevágóan ítélik meg: teljes mértékben alapoznak a nukleáris energia polgári hasznosítására és Emmanuel Macron francia köztársasági elnökkel egyetértenek abban, hogy az energiaellátás biztonsága hosszú távon nem biztosítható nukleáris energia nélkül. Ebben a központi kérdésben már annak idején is markáns eltérést sejthettünk a német állásponthoz képest, ez a véleménykülönbség pedig azóta még inkább kiéleződhetett.

Szilveszter napján tették közzé az Európai Bizottság taxonómiájának részletszabályait, amelyek értelmében az atomenergiát fenntarthatónak minősítették. Bizton állíthatjuk, hogy ezt megelőzően intenzív tárgyalásokat folytattak a francia féllel, hiszen ezt a szabályozást ügyes lobbitevékenység nélkül aligha lehetett volna érvényre juttatni. Ebben a kérdésben Franciaország számos európai országra számíthat, de Németországra és Ausztriára nem. Az az időzítés, hogy erre a gyökeres változásra tökéletesen a hárompárti német kormány hivatalba lépésére időzítve került sor, még inkább előtérbe helyezi és fokozza az ilyen irányú politika hatását. A következőkben a német-francia véleménykülönbséget szedjük öt fő pontba.

(1) Nukleáris energia

Kétség sem férhet hozzá, hogy a nukleáris energia békés célú hasznosítása az alapvető vitatéma Német- és Franciaország között. Miközben Franciaország teljes mértékben az atomenergia mellett tette le a voksát és lendületesen keresi és meg is találja ehhez a szövetségeseket, addig a német energiapolitika az ideológia, az illúziók és a képzelőerő hiányának útvesztőjében imbolyog. Főként a zöld kormánypárt képviselői hisznek még a háború és az energiaszűke ellenére is abban, hogy ne adják fel a törekvést a nukleáris energia hasznosításának beszüntetésére, miközben viszont a németek többsége támogatja a még működő atomerőművek üzemidejének meghosszabbítását.

Amíg tehát a legtöbb európai ország a valóság talaján állva ítéli meg az atomenergia hasznosítását és új technológiákba és berendezésekbe fektet, addig a döntésekért felelős német körökben változatlanul jelentős a szorongás az atomenergiával kapcsolatban. Franciaország és Európa jelentős többsége ebben a tekintetben merőben más úton jár, a különbség pedig a Zöldek németországi kormányzati szerepvállalásával teljesen nyilvánvaló és egyértelmű már.

(2) Fegyverkezési politika

A vélemények szembenállása más területen is szembetűnő, ami a széles nyilvánosság előtt is érzékelhető és döbbenetes változást jelentett, ugyanis lemondták az október végére tervezett német-francia kormányközi konzultációt a hivatalos közlemény szerint a számos kérdésben szükséges egyeztetések miatt. Az energetikai kérdések mellett a védelempolitikában látják a legtöbb konfliktust. A Németország védelmi képességeinek fejlesztésére szánt 100 milliárd eurós elkülönített költségvetési forrás a jól bevált amerikai fegyverrendszerek beszerzését irányozza elő a német-francia projektek háttérbe szorításával.

(3) Távvezetékek cseppfolyós földgáz továbbítására

Az erősíteni tervezett energetikai unió kérdésében a feszültség abban csúcsosodott ki, hogy Franciaország ellenezni kezdte a korábban jelentős francia és német lendülettel erőltetett ún. „Mid Catalonia” cseppfolyós gázvezetéket, amely Spanyolországból vezetne Franciaországba. Helyette a francia fél a Földközi-tenger alatt Barcelonából Marseille-be vezető BarMar távvezetéket szorgalmazza. Feltételezhetjük, hogy végeredményben ez a döntés okozta a tervezett kormányközi konzultációkat közvetlenül megelőző összezördülést.

(4) A „kettős lökés”

Nem csak Franciaországban váltott ki jelentős aggodalmat a német szövetségi kormány elképzelése, hogy a megugró energiaköltségek tompítására jelentős, 200 milliárd eurónyi energetikai támogatási csomaggal segítse a német vállalatok tehermentesítését. Amíg Franciaország és számos más uniós tagállam a versenyhelyzet jelentős torzulásától tart, addig a takarékos közép- és kelet-európai országok a német állam 200 milliárd euróba kerülő gáz- és áramár-fékezési csomagjában nem csupán piaci beavatkozást véltek felfedezni a német fél javára, hanem az eladósodás veszélyes tendenciáját is. Aggodalommal veszik tudomásul, hogy az egykoron oly takarékos németek szemvillanásnyi idő alatt és rezzenéstelenül halmoztak fel további 300 milliárd eurónyi adósságot, miközben a minden uniós tagállamnak és több évre szánt, fáradtságosan kitárgyalt „koronavírus-segély” alig haladja meg ennek az összegnek a kétszeresét.

(5) Európai politikai közösség

Az első ízben 2022. október elején tanácskozó Európai Politikai Közösséget egyöntetűen Emmanuel Macron projektjének tekintik. Szintén nyílt titok, hogy a német szövetségi kormány nem lelkes híve a ennek a gondolatnak, egy újabb páneurópai szervezetnek. Valójában sokan teszik fel azt a kérdést, hogy ez az új szerveződés egyáltalán jó-e valamire, hiszen az Európa Tanács hasonló, sőt szinte teljességgel egybevágó európai eszköztárat kínál. Amennyiben az Európai Politikai Közösség gondolata a Moldáviában tervezett csúcstalálkozóval életben marad és kézzel foghatóbbá válik, akkor ez döntő lépést jelentene Franciaország javára.

A német vezetés hiánya

A Cicero és a Berliner Zeitung közös rendezvényén Orbán Viktor miniszterelnök október elején úgy nyilatkozott, hogy „Angela Merkellel nem lenne háború Ukrajnában”. A nagy német kancellár asszony valóban olyan űrt hagy maga mögött, amelyet az utódjának még ki kell töltenie. Amíg a hárompárti német koalíció a részben egymást átfedő migrációs, koronavírus- és energiaválságban bukdácsol és még meg kell találnia a világosan felismerhető profilját és mindenek előtt válságkezelő képességét, addig a francia elnök nyugodt szívvel hivatkozhat tapasztalataira és sikereire. Politikájának egyik szépséghibája csupán a hiányzó többség a francia nemzetgyűlésben.

Mindezek ellenére a német vezetés hiányát Európa jelentős részében igenis érzékelik és ez nem jó előjel. A német vezetés hiányát tárta fel és lovagolta is meg könyörtelenül és teljes erővel Oroszország. Sőt ennek tükrében derült fény arra, hogy az egész földrészünket sújtja az eszmék és a vezetés hiánya. Miközben régebben a világhatalmak éles helyzetben Angela Merkelt hívták, addig ma joggal tehetjük fel a kérést, hogy egyáltalán keresnének-e még valakit, és ha igen, kit hívnának?

Közép-Európára gyakorolt hatások

„Manapság kevésbé tartok a német hatalomtól, mint a német tétlenségtől” – Radoslaw Sikorsky korábbi lengyel külügyminiszter 2011 novemberi kijelentése ma változatlanul és találóan tükrözi, hogy milyen elképzelésük van a közép-kelet-európai országoknak az Európai Unió legnagyobb országának felelősségéről. Sikorski eredetileg az európai adósságválságra vonatkozó kijelentése szállóigévé vált és a mai helyzetre is alkalmazható. A német tehetetlenséget Közép-Kelet-Európában rendkívüli fenyegetésként érzékelik. A térség országai hosszú időn át felnéztek Németországra és megkövetelték Németország felelősségvállalását és az egyenrangú párbeszédet.

Ezek az országok saját tapasztalataikkal igazolják, hogy a megbízhatóság és a növekedés, az önálló felelősségvállalás és a megalapozott gazdálkodás az alapvető és ez a modell Németország esetében is vonzó lehet. Európa eszmei gyökereit és az európai hagyományokat tekintve ezek az országok a zsidó-keresztény örökséget és a napjainkban ismert és megbecsült „európai életmód” megőrzését képviselik.

A diktatúrákkal szerzett tapasztalataikkal pontosabban felismerik a veszélyeket és tudják, hogy mit jelent nekik a szabad Európa. Ennek ellenére sajnálatos módon sohasem alakult ki egy erős szövetség Németország és a visegrádi államok vagy Közép-Kelet-Európa között. Ehelyett a ma már akadozó német-francia motorra és a régi mechanizmusokra alapoznak. Napjainkban a közép-európaiak ráeszmélnek saját képességeikre és tudják, hogy csak magukra hagyatkozhatnak. Németországból nem lett a visegrádi négyek motorja és Németország ma már nem is motorja az egész földrésznek.

Összegzés

Közép-Európában meghatározó az a perspektíva, hogy már nem hagyatkozhatunk Németországra. Aggodalommal követik, hogy Németország már nem vállalja fel vezető szerepével együtt járó felelősségét és hogy a hárompárti német kormánykoalíció a belpolitikai konfliktusokban őrlődik. Németországot meggyengülni látják és ezt az irányt erősítik a német-francia viszony jelenlegi konfliktusai is. A stratégiai szuverenitás kérdéseiben elkerülhetetlen a Franciaország felé fordulás és erre Emmanuel Macron francia elnök találó képletet fogalmazott meg a saját szövetségesek elkötelezésére. A német-francia kétoldalú együttműködés kihívásai újfent igazolják, hogy Európa vezetési problémával szembesül