Erkölcsi és nemzetközi jogi szempontból az ukrajnai háborúért kizárólag Oroszországot terheli a felelősség és a bűnösség. A geopolitikai realizmus szempontjából azonban a Nyugat provokálta ki az orosz agressziót azzal, hogy megkérdőjelezte Oroszország önérvényesítő képességét. Így a Nyugatot is nagymértékben felelősség terheli a háborúhoz vezető helyzet kialakulásában.

Visszaélés Ukrajnával, mint eszközzel Oroszország megfékezésére

Az ukrajnai háborút közel húszéves konfliktus előzte meg, amelynek középpontjában az ország nyugati integrációja állt. Az amerikai politika 2008-ban felülbírálta Németország és Franciaország vétóját az ukrán NATO-tagság ellen, és kétoldalúan Ukrajna – védelmi szerződések mellőzése melletti – de facto szervezeti integrációjára törekedett.

Az amerikai politikának a legnagyobb következményei magára, Ukrajnára nézve vannak, hiszen az országgal visszaéltek Oroszország megfékezésének eszközeként. Ezzel az USA átlépte azt a „vörös vonalat", amely a – mindazonáltal bűnös – orosz agresszióhoz vezetett. Minden bűntény hátterében motívumok állnak. Az Oroszország által indított háború fő indítékai a NATO növekvő bekerítésétől és a Kelet-Ukrajnából Moszkvát érő esetleges rakétacsapások figyelmeztetési idejének lerövidülésétől való félelemben rejlenek, ami semmisé tenné Oroszország nukleáris második csapás képességét és aláásná védelmi stratégiáját.

Szívünkben kívánhatjuk Ukrajna végső győzelmét, de elménkkel nem akarhatjuk azt. Oroszország a világ második legerősebb atomhatalma, és minél szánalmasabban és sikertelenebbül dúl Oroszország hagyományos hadviselése, annál nagyobb a taktikai atomcsapások vagy akár Nyugat-Ukrajna nagyrészt hagyományos eszközökkel való megsemmisítésének veszélye.

Egy orosz kapituláció Ukrajnában vagy akár a meghódított területek feladása egyúttal az orosz birodalom végét jelentené. Azok, akik ezt követelik, elhagyták a geopolitikai és reális gondolkodás birodalmát. Egy ukrán végső győzelem valószínűleg a moszkvai rezsim összeomlásához vezetne, és – akárcsak Jugoszlávia szétesése után – a népek diadokhoszi háborúját váltaná ki orosz földön, nem utolsósorban a nukleáris fegyverek birtoklásáért.

Az orosz vezetéshez senki sem képes ideológiát hozzárendelni, legfontosabb célja saját önérvényesítése, és így birodalmáé is. Most, hogy Putyinnak nem sikerült meghódítania Kijevet, az „Európa elleni tervezett támadás" tézise már nem érvényes. Putyin egyáltalán nem lehet Európát fenyegető támadó imperialista, még ha akarná sem. Elég gondja van a törékeny orosz birodalom fenntartásával.

Az Európai Unió illúziói

Az Európai Unió „nem hisz a befolyási szférákban" (José Manuel Barroso), vagyis alapvetően az egész világot tekinti ideális befolyási övezetének. És némi habozás után Ukrajnát is ide sorolja, bár az nem tartozik sem az EU-hoz, sem a NATO-hoz. Míg például Tibet, Hongkong vagy Transznisztria esetében a Nyugat elfogadta a valódi erőviszonyokat, addig Ukrajnát a Nyugat részének tekinti.

Nem titok, hogy a Majdan-forradalom a Nyugat felé túlságosan közömbös, ámbár demokratikusan megválasztott ukrán kormány megdöntését szolgálta. Ezt a puccsot az európai idealisták megbocsátották, mert állítólag az ország demokratizálását és nyugatiasodását szolgálta.

Az EU-t azért is alapították, hogy közösen erősítse a nemzetállamokat, amelyek egyedül túl gyengék ahhoz, hogy önmagukat érvényesítsék. Mindenesetre ez a terv külpolitikai szempontból megbukott. Az EU még arra sem képes, hogy az USA nélkül biztosítsa a határait vagy katonailag megállja a helyét. Éppen ezért kénytelen részt venni az USA háborúiban szerte a világon.

Ukrajnát a Nyugat a „szabad világ" részének tekinti, noha – Oroszországhoz hasonlóan – inkább egy oligarchia. Az orosz és a magyar kisebbséggel való bánásmód, valamint az összes ellenzéki párt betiltása a háború kitörésekor nem felel meg egy jogállami demokrácia kisebbségvédelmének. A világ korrupciós indexében Ukrajna nem a nyugati, hanem az afrikai államok közösségének közép mezőnyében helyezkedik el.

Magyarország a semlegesség és a szövetség iránti hűség között

Magyarország valóban semleges az ukrajnai háborúban, anélkül, hogy megtagadná szolidaritását a szövetségeseivel. A magyarok szomszédos országként elég jól ismerik Ukrajnát ahhoz, hogy ne dőljenek be azoknak a szlogeneknek, miszerint a Nyugat itt a szabadságát védené. Az ukrajnai magyar kisebbséggel való rossz bánásmód önmagában is bizonyítja, hogy Ukrajnát nem lehet alkotmányos demokráciához hasonlítani.

Ennek következtében Magyarország nemcsak az EU-n, hanem a NATO-n belül is elszigetelődött. Ahhoz, hogy ez így maradjon, kell egy jó adag önbizalom, amit a magyarok abból a történelmi szerepükből nyertek, hogy mindig is fenyegetve voltak birodalmak által. Az Orbán-kormány meg van győződve arról, hogy a jövő az ő modelljüké, a szuverén nemzetállamok Európájáé. A brüsszeli centralizmus és a támadó NATO felé vezető utat tévesnek véli. A magyarok viszont hozzá akarnak járulni az EU decentralizálásához és a NATO offenzívból ismét defenzív szereplővé való alakításához. Magyarország egy defenzív Nyugat része akar lenni, vagyis politikailag együtt akar létezni és gazdaságilag együttműködni az olyan tekintélyelvű világhatalmakkal is, mint Oroszország és Kína.

Ukrajna a többpólusú világrendben

Ukrajna semlegességének végével megsemmisült az eurázsiai együttműködés esélye is. Pedig Ukrajna semlegessége belpolitikai okokból is kiemelkedően fontos lett volna, hiszen a nyugat- és a kelet-európai kultúra közvetlenül találkozik ebben az országban.

Az eurázsiai földtömegnek ezen a csomópontján mindent meg kellett volna tenni a semleges státusz belülről kifelé történő alakítása érdekében, más jellegű régiók föderalizálásával, sőt autonómiájával – mint például oroszajkúakkal keleten vagy a magyarokkal nyugaton.

Mivel ez ma már nem lehetséges, nem marad más hátra – Korea, Jugoszlávia, Csehszlovákia, Ciprus és Németország analógiáját követve –, mint Kelet- és Nyugat-Ukrajna szétválása. A keletnémetek 40 évig nem követelhettek egy harmadik világháborút a szabadságukért. Az ukránoknak is el kell fogadniuk országuk megosztottságát.

Nemzetközi szinten az illúziók romjaiból egy új minimálkonszenzus alakulhat ki. Ukrajnában egyik szereplő sem érte el a célját: Oroszország támadása végül is a korábban „agyhalottnak" tartott NATO kohézióját erősítette. Az Egyesült Államok mindazonáltal úgy tűnik, ezt a háborút sem tudja megnyerni, és kénytelen megelégedni Ukrajna nyugati részével, mint szövetségi partnerrel.

Bár az USA megakadályozta az Oroszország és Európa közötti szorosabb eurázsiai együttműködést, egyúttal viszont az eddiginél szorosabb együttműködést okozott Oroszország és Kína, Irán és India között. Moszkva mint geostratégiai rivális kiszorult Európából. Ehelyett egy hatalmas új szövetségi rendszer van kialakulóban, egyelőre a Nyugat nélkül, sőt talán ellene is. A többpólusú világrend kialakulása jelentősen felgyorsul a Nyugat Oroszországgal és szövetségeseivel szembeni kompromisszummentes, kemény álláspontja miatt.

Lejtmenet az USA-val vagy mégis inkább válás?

Az EU egyetlen lehetősége, hogy az USA mellett junior szerepet játsszon, ami nem néz ki jól az öreg kontinens számára. Ha az EU saját szerepéről döntene, akkor az „atlanti értékközösség" megszűnne, legalábbis katonai értelemben. Az EU-nak még nem sikerült saját stratégiával és a többpólusú világrendben való önálló részvétellel szembe szállnia az USA világuralmi politikájával. Ehhez Európának függetlenítenie kellene magát az USA-tól. Végső soron talán még a válás is elkerülhetetlen lenne, hacsak az amerikaiak nem döntenek úgy, hogy elhatárolódnak az egypólusú világrend céljától és az „amerikai kivételességtől".

Ezen az alapon egy új, többpólusú világrend építése kezdődhetne meg, amelyben a Nyugatnak meg kellene tanulni együtt élni Oroszországgal és számos más tekintélyelvű, sőt totalitárius hatalommal.

Ebben a kultúrák és hatalmak önérvényesítése többé nem terjeszkedések és érdekszférák biztosítása által, hanem az önkorlátozás és az együttélés politikája révén történne. A politikai és kulturális együttélés lenne az alapja a tömbök közötti gazdasági és technikai együttlétének.

 

A név feltüntetésével megjelent cikkek elsősorban a szerző véleményét, nem feltétlenül a Magyar-Német Intézetét tartalmazzák.