A hosszú hétvége után, október végén Magyarországon (és Ausztriában) a hírügynökségek meglepő hírt közöltek: Orbán Viktornak, Magyarország korábbi miniszterelnökének jó esélyei vannak arra, hogy az ENSZ következő főtitkára legyen. A jelölési eljárás és a jelenlegi politikai viták azonban valószínűleg jelentősen megnehezítik majd a jelöltségét.

 

Bár amerikai kormányzati körökben azt is állították, hogy a 2026 áprilisi választáson leváltott korábbi magyar miniszterelnök kemény bevándorláspolitikája, a gender-mozgalom határozott elutasítása és a szuverén nemzetek melletti magabiztos kiállása miatt szinte ideális jelölt lenne Washington számára, Orbán azonban sok európai számára inkább egy rémkép. Állítólag Kína és Oroszország is a támogatói közé tartozik.

Az ENSZ szabályai szerint a főtitkárjelöltet a világszervezet valamely tagállamának kell hivatalosan jelölnie. Ez nem feltétlenül a jelölt szülőhazája, de a gyakorlatban ez politikai szempontból több mint kívánatos. A korábbi főtitkárokat eddig mindig saját országuk javasolta; a jelenlegi jelöltek között azonban újra és újra akadnak olyanok, akiket nem a szülőhazájuk jelölt. Jelenleg nehéz megmondani, hogy az új magyar kormány, amely tudatosan a választáson leváltott Orbán ellenpontjaként határozza meg magát, ilyen jelölést tenne-e – bár valószínűleg nem.

Csak ezután kell az ENSZ Biztonsági Tanácsának hivatalosan is javasolnia ezt a személyt, – méghozzá a 15-ből 9 szavazattal, – viszont az állandó tagok (az USA, Oroszország, Kína, Nagy-Britannia és Franciaország) vétójoggal rendelkeznek. Ha Orbánt, – függetlenül attól, – hogy ki jelölte, valóban az USA, Oroszország és Kína támogatná, a jelenlegi londoni és párizsi balközépre húzó kormányok élhetnének vétójogukkal, a magyar kormány pedig politikai vétót emelhetne. Az egykori miniszterelnök állítólag jó személyes kapcsolatot ápol Macronnal, és minő véletlen: a hosszú hétvégét éppen Párizsban töltötte.

Körülményes eljárás

Végül az ENSZ Közgyűlése által történő hivatalos jóváhagyás következik. Ha egy jelölt a Biztonsági Tanácsban a 15 szavazatból 9-et magáénak tudhat, és az öt állandó tag sem él vétóval ellene, akkor a választás szinte már csak formalitásnak számít. A Közgyűlésben minden tagállamnak egy szavazata van, és bár Orbánnak sok ellensége van az európai kormányok körében, globális szempontból szövetségi hálózata mindenképpen figyelemre méltó.

Kérdéses azonban, hogy az Európai Unió tagállamai, elsősorban a vétójoggal rendelkező Franciaország, de a Biztonsági Tanács nem állandó tagjai, – azaz Dánia, Görögország és Lettország, – Orbánban európai, és így támogatásra érdemes jelöltet látnak-e, vagy éppen az Európával szemben kritikus kormányzása miatt végül mégsem lelkesednek érte. Macron centrista, a másik három ország kormányfői pedig a Szociáldemokratákhoz (Dánia), az Európai Néppárthoz (Görögország) és az Európai Konzervatívok és Reformerekhez (Lettország) tartoznak – egyikük sem Orbán szövetségese, de Magyarországnak Orbán vezetése alatt az utóbbi időben egyik országgal sem voltak komoly konfliktusai.

Összességében továbbra is izgalmas a helyzet. Döntő lehet-e a párthovatartozás? A tagállamok a saját érdekeiket képviselik vagy európaiként közösen cselekszenek? S végül mindez használ vagy éppen árt?