Több mint 20.000 magyar vesztette életét a 70 évvel ezelőtti felkelés során – a szabadság és az igazságosság iránti vágy hajtotta őket

 

Október 23-án volt a magyar felkelés 70. évfordulója. A magyarok számára ez a 20. század egyik legfontosabb eseménye, hiszen az 1956. november 4-i szovjet csapatok bevonulásáig tartó eseménysorozatot hivatalosan „forradalomnak és szabadságharcnak” nevezik – ritkábban pedig népfelkelésnek. Az 1956-os magyar ősz sorsdöntő napjai mindenekelőtt egy dologról szóltak: a magyar nemzet önrendelkezési akaratának fellángolásáról a kommunista önkényuralommal szemben.

A második világháború után Magyarországot szovjet csapatok szállták meg és az orosz zsarnok, Joszif Sztálin 1953-as haláláig mindvégig állami terror sújtotta az országot. Az 1955-ig tartó viszonylagos enyhülés után, amelynek során az új miniszterelnök, Nagy Imre váltotta fel a keményvonalas Rákosi Mátyást, felszámolták a munkatáborokat, és véget vetettek a nyílt terror gyakorlásának. A félreállított Rákosinak azonban 1955-ben sikerült megbuktatnia utódját, és újabb fordulat következett be. Emellett Nikita Hruscsov 1956 februárjában a Szovjetunió Kommunista Pártjának kongresszusán elhangzott beszéde is bátorítást jelentett, hiszen beszédében a főtitkár élesen bírálta a sztálinizmust és annak következményeit. Nyáron Rákosit leváltották, helyére pedig leghűségesebb szövetségesét, Gerő Ernőt állították, ami azonban csak részben csillapította a kedélyeket.

A desztalinizáció a nemzetközi kapcsolatokban is enyhülést hozott; így válhatott például Magyarország 1955 decemberében az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagjává. Az enyhülési politika nyomán a külkapcsolatokat is újrahangolták. Különösen Ausztria 1955-től érvényesülő semlegességét hozták fel érvként arra, hogy onnan már nem fenyegetnek nyugati, imperialista hatások. A kormány 1956. május 9-én hivatalosan elhatározta az osztrák határ mentén létesített határvédelmi műszaki létesítmények felszámolását. A valóságban azonban ez a lebontás csupán az osztrák határ mentén elhelyezett taposóaknák és érintésre működő aknák eltávolítását jelentette. 1956. szeptember 19-ig minden aknát sikeresen felszedtek, és ezt október 6-án nyilvánosságra is hozták. Pontosan ezek a körülmények voltak azok, amelyek később nagy jelentőséggel bírtak a menekülési hullámok szempontjából.

A szabadságjogokat követelő 16 pont

Ezen hosszú távú okok mellett számos konkrét kiváltó ok is volt, amelyek közvetlenül a magyar felkeléshez vezettek. Az 1949-ben elítélt és kivégzett Rajk László volt belügyminiszter 1956. október 6-i állami újratemetése is egy ilyen fordulópont volt. A hivatalos rehabilitációt követően, és közvetlenül az állami temetéssel összefüggésben, amely végül 100.000 résztvevővel tömegdemonstrációvá nőtte ki magát, a diákok, az értelmiségiek és az írók képesek voltak hangot adni a rezsimmel szembeni ellenállásuknak. A lelkesedéshez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a lengyelországi poznańi júniusi felkelések után 1956. október 21-én az antisztálinista Władysław Gomułkát választották meg a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkárává. Ő volt a mérsékelt kommunista Nagy Imre lengyel megfelelője.

Már október 22-én is számos diákgyűlésre került sor, amelyeken nagyobb mértékű szabadságjogokat követeltek, s ennek megfelelően 16 pontot fogalmaztak meg egy szabad és demokratikus Magyarország érdekében. Követelték a szovjet csapatok azonnali kivonását, a személyes szabadság garantálását, és mindenekelőtt a többpártrendszert. 1956. október 23-án este az első tüntetők a budai Bem téren gyűltek össze, hogy szolidaritást vállaljanak a lengyel néppel. A helyszín nem volt véletlen: a Duna-parti híres téren áll Bem József lengyel tábornok szobra, aki az 1848–49-es szabadságharcban a magyarok oldalán harcolt. A tér központi jelentőségű a lengyel–magyar kapcsolatok szempontjából. A mintegy 200.000 tüntető a kora esti órákban felolvasta követeléseit, majd Pest felé vonultak, hogy a Parlamentnél üdvözöljék Nagy Imrét. A volt miniszterelnök megjelent az erkélyen, és rövid beszédet tartott. Eddig a pontig minden békésen zajlott.

Egy másik tüntetőcsoport azonban a Magyar Rádió épülete előtt követelte a 16 pontos nyilatkozat beolvasását. A nyilatkozat felolvasására szánt küldöttséget a rádió épületében azonban azonnal letartóztatták. Amikor szabadon bocsátásukat követelték, az állampárt irányítása alatt álló ÁVH emberei tüzet nyitottak a békés tüntetőkre, aminek következtében többen életüket vesztették. Ez volt az első szikra, amely lángra lobbantotta a fegyveres népfelkelést, és amely következtében a reguláris fegyveres erők számos tagja a tüntetők oldalára állt. Már 1956. október 24-én reggel Nagy Imrét nevezték ki a Minisztertanács elnökévé, a harcok azonban továbbra is folytatódtak. Október 25-én az ÁVH képviselői ismét tüzet nyitottak egy békés, nőket és gyermekeket is magába foglaló csoportra a parlament épülete előtt. Egyre több katonai egység állt a felkelők oldalára; legendássá vált Maléter Pál ezredes, aki dicsőséges harcot vívott a behatoló szovjet harckocsik ellen.

A népharag önbíráskodáshoz vezetett

A véres harcok nyomán Gerőnek le kellett mondania, Nagy Imre pedig immár nem kommunista politikusok bevonásával alakította át kormányát. A szovjetekkel ezzel párhuzamosan folytatott tárgyalások reményt keltettek a magyar vezetésben. Október 28-án bejelentették, hogy a szovjet csapatok kivonulnak. Másnap Nagy feloszlatta az ÁVH-t. Az ÁVH tagjai azonban, ahol csak rájuk találtak, a népharag áldozataivá váltak, és nyilvánosan kivégezték őket. Ez az epizód is része ennek az összetett történetnek.

A népfelkelés a csapatok október 29-i kivonulásával sikeresnek tűnt. Október 30-án, egy újabb kormányátalakítás után, amelynek eredményeként a kommunisták és a nem kommunisták száma egyenlővé vált, Nagy bejelentette a kommunista párt hatalmi monopóliumának felszámolását, és a többpártrendszer bevezetését ígérte.

A szovjetek csapdájába esve

Külpolitikai téren is új irányvonalat jelölt ki a forradalmi Magyarország: 1956. november 1-jén Nagy bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést, és kikiáltotta a semlegességet. Ezt a lépést követően azonban váratlanul leállt a szovjet csapatok kivonulása. Sőt, új haderő-egységeket is Magyarországra vezényeltek, amelyek stratégiai pozíciókat foglaltak el. Miközben további szovjet csapatok árasztották el az országot – november 3-án már 2500 harckocsi volt az országban – a kivonulásról szóló hivatalos tárgyalások folytatódtak. Úgy tűnt, már csak néhány technikai kérdést kell tisztázni. A szovjetek azonban azt követelték, hogy a tárgyalásokat a tököli támaszpontjukon folytassák. Több minisztert, köztük a honvédelmi miniszterré kinevezett Maléter Pált, magas rangú tisztségviselők fogadtak a támaszponton, sőt tiszteletükre még bankettet is rendeztek. Éjfél után azonban az NKVD-erők hirtelen letartóztatták a magyar delegáció képviselőit. A szovjetek ismét cinkelt lapokkal játszottak, hamis biztonságérzetet keltettek a magyarokban, végül pedig egyenesen a vesztükbe csalták őket.

November 4-én reggel Nagy Imre miniszterelnök drámai rádióbeszédben fordult a nemzetközi közösséghez. Közvetlenül az ENSZ főtitkárához fordult azzal a kéréssel, hogy segítsen Magyarországnak. Az ország harcban állt, de már késő volt: a kora reggeli órákban jelentős szovjet harckocsierő érte el a fővárost. A magyar egységek, az önkéntesek és a fegyveres polgárok kétségbeesetten harcoltak, az orosz túlerővel szemben azonban esélyük sem volt. Nagy Imre miniszterelnök mindeközben a jugoszláv nagykövetségre menekült. A magyarok heves ellenállást tanúsítottak, s egyes egységek még december elején is harcban álltak. Csak a november 4-től kezdődő összecsapásokban 25.000 ember vesztette életét, köztük körülbelül 20.000 magyar és 5.000 szovjet.

Már a kora reggeli órákban több száz kétségbeesett magyar indult el az osztrák határ felé. A Süd-Waasen-i síklápvidéken gyalog keltek át az őrizetlen és aknamentes határon Ausztriába. A következő hetekben körülbelül 200.000 ember hagyta el az országot, akiknek többségük átgázolt a poshadt vizű mocsárvidéken, és kimerülten, de végre szabad földre lépve érkezett meg az ausztriai Burgenlandba. A híressé vált andaui híd mentőövként szolgált, hiszen még a november 21-i felrobbantás után is át lehetett kelni a maradványain. Ezenkívül két magyar nádkotró hajó is segített a menekülteknek átjutni a zöldhatáron. Felejthetetlen maradt az osztrák lakosság segítőkészsége. Sok magyar végleg Ausztriában és Németországban telepedett le, és tudásával, tapasztalatával gazdagította új hazáját, miközben a bűnös szovjet elnyomás emlékét is életben tartotta.

Az oroszok következő árulása

1956. november 4-én, reggel hat órakor a Nagy-kormány egykori tagjai, élükön Kádár Jánossal, rádióüzenetben jelentették be, hogy új kormányt alakítottak. Az ezt megelőző napokban Moszkvában készítették fel őket új szerepükre, és ott eskették fel őket a rájuk váró feladatra. A rádióüzenetet Kádár a kelet-magyarországi Szolnokról olvasta be, kormányát azonban csak napokkal később nevezték ki hivatalosan is. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Kádár összejátszott a szovjetekkel, ennek köszönhetően pedig bőséges jutalomban részesülhet a magyar forradalom elárulásáért. Kijelentette, hogy ő maga kérte a szovjetek segítségét a reakciós erők megsemmisítéséhez. A népfelkelést egészen 1989-ig ugyanezzel a kifejezéssel illették: „a reakciós erők ellenforradalma”. A nagykövetségen menedéket kereső Nagy Imrének és társainak szabad elvonulást biztosítottak; az utcán azonban a szovjet csapatok azonnal letartóztatták őket, és a romániai Snagovba internálták. Ez volt a következő alattomos, halálos szovjet csapda. Egy koncepciós per után ugyanis az egykori miniszterelnököt és társait 1958. június 16-án kivégezték. Újratemetésére 1989. június 16-án került sor, amely a rendszerváltás évének egyik valódi politikai eseményévé vált. De ez már egy másik, hosszabb történet…