Alig néhány héttel a kormányváltást követően Németország korábbi kancellárja immár korántsem egy dicsőségben visszavonult, köztiszteletben álló kormányfő, akinek még mindig keresik a kegyeit, hanem inkább egy tehertétel a német politikában. Mindez kiemelten igaz a saját pártjára.

A mostani háborús hetekben alig hallani a német kormány korábbi fejéről, aki igen hosszú ideig – és messze kimagaslóan – Németország leginkább kedvelt politikusa volt. Ki ha nem éppen ő, akit egykoron még a Nobel-békedíj várományosaként is emlegettek és aki változatlanul bizalmas viszonyt ápol számos vezető politikussal, tehetne lépéseket az Oroszország és Ukrajna közötti békekötés elérése érdekében? Nem próbálkozott már ezzel korábban is esetleg?

Az bizonyos, hogy egy visszavonult német kancellárnak nem illik fényesebben szerepelnie az utódjánál. Akkor tehát csendben, a háttérből segíti a nyugalmazott kancellár asszony a német kormányt? Úgy tűnik, hogy nem, hiszen a német politikai élet egyértelműen hátat fordított annak a politikai iránynak, aminek Merkel alatt még „nem volt alternatívája”. De miért nem védi meg a munkásságát a nyilvánosság előtt? A Scholz kancellárral szembeforduló szociáldemokraták közül sokan hálásak lennének ezért! Vagy talán sértené a német érdekeket, ha Merkel bírálná a kormány politikáját? De ezeket az érdekeket ugyanakkor akkor sem képviseljük, ha csak szemlélői vagyunk a tévesnek tartott politikai folyamatoknak.

Hallgatással bevallott tévedések?

Vagy a korábbi kancellár egyszerűen csak belátta, hogy számos politikai alapvetése téves feltételezésnek bizonyult, tehát hallgatásával egyszerűen csak elkerüli tévedéseinek a felvállalását? Még az is lehet talán, hogy az országos német média – Helmut Schmidt esetével ellentétben - azért sem fáradozik különösebben Merkel szerepeltetésén és megszólaltatásán, mert a tisztelt újságírókat és képernyőn megosztott bensőséges beszélgetések nagyjait kellemetlen helyzetbe hozná, ha az egykori kancellár asszony mégis védelmébe venné a különben már tarthatatlan álláspontokat? Sőt nem is akarják eltűrni, hogy Merkel téveszmének nyilvánítsa mindazt, amit egykor az újságírók nagyjai képviseltek – az ellentmondás szikráját is megsemmisítő megvetéssel sújtva?

Az biztos, hogy egyre inkább szembetűnőek a Merkel-kormányok szarvashibái. Az energiapolitikában felvállalták a függőséget egy kínálati monopóliumtól, amelyet konfliktushelyzetben nem lehet megbízhatóan befolyásolni. A hidegháború alatt a Szovjetunió ugyan mindig teljesítette kőolaj- és földgázszállítási kötelezettségeit, de ebben a világképben fel sem merült, hogy egy Oroszországot érintő éles háborúban mindkét irányban kártékony fegyverré válik az energiahordozók szállítása. A politika viszont nem általános és örök érvényű  törvényszerűségekkel operáló fizika, hanem a véget nem érő történelem félkész terméke a maga sajátságos kölcsönhatásaival. Éppen ezért jobb, ha számolunk  a még valószínűtlennek tűnő jövőbeni lehetőségekkel – ez pedig annál jobban sikerül, minél jobban ismerjük és értjük a történelmet.

Az orosz energiahordozóktól való függőség akkor sem lenne ilyen mértékű, ha nem kellene még ezernyi szélerőmű és távvezeték építésével pótolni a kieső energiatermelő kapacitásokat. Vagy ha lennének még a villamos áramot megbízhatóan az országon belül termelő atomerőműveink. De Merkelnek minden áron el kellett vennie a zöld párttól az azt meghatározó és mozgósító témát – ráadásul nem érveléssel, hanem azzal, hogy rögtön teljesítette is annak fő követelését az atomerőművek leállításával. Ez ugyan felértékelte Merkelt a zöldek, a szociáldemokraták és az újságírók szemében, a belátható következmények mégis Németországot sújtják.

A német hadsereg nyomorúságáról már nem is beszélve! A fegyveres erők drámai helyzete ugyan nem Merkel alatt vette kezdetét, de kormánya alatt mégis csak súlyosbodott, semmint enyhült azok állapota. Németországot most biztonságpolitikai és külpolitikailag szempontból egyaránt felfuvalkodott szereplőnek tekintik, akiben mások joggal nem bíznak. Tovább rontja a helyzetet, hogy a német pártrendszerben és a társadalmi kohézióban is egyre inkább kiütköznek azok a járulékos problémák, amelyeket Merkel migrációs politikájának köszönhetünk.

Ezeket a hibákat ma már ugyan nyílt színen is bírálhatjuk anélkül, hogy jobboldali populistaként száműzzenek a közbeszédből, de még mindig nem illik Angela Merkel nevéhez kötni ezen kérdéseket és problémákat. Hiszen csak a korszellemet követtük „mindannyian”, mára viszont „ráébredtünk”, hogy megváltozott körülöttünk a világ... A hatásmechanizmusok összefüggései nem változtak, csupán eltérőnek bizonyultak attól, amit egykoron sokan hittek, Merkel viszont éppen ehhez az ábrándnak bizonyult világra alapozta a döntéseit.

A kereszténydemokraták dilemmája

Merkel ezeket a döntéseket ugyan egy a szélsőbal utódpárttól messze a kereszténydemokrata CDU berkeiig minden pártra kiterjedő informális koalíció támogatására alapozta, sőt a befolyásos média is a legtöbb esetben megerősítette és támogatta Merkel politikáját.  Nem véletlenül vált meglehetősen széles körben elterjedt vágyálommá, hogy inkább felejtsük el a saját hibáinkat és egyúttal Angela Merkeléit is.

Ennek ellenére hosszú távon legalábbis a német kereszténydemokrata unió, a CDU nem tudja elkerülni a vitát arról, hogy milyen szerepe volt a pártnak Merkel alatt. Talán a politikai opportunisták, egyfajta cinkos csendestársak gyűjtőhelye volt a CDU? Vagy meg tudta őrizni a későbbiekben is használható politikai ésszerűség témáit és képviselőit? Ez a kérdés nem is a múlttal való szembenézésről szól, hanem sokkal inkább a jövőről. A CDU ugyanis csak akkor lehet a merkeli iránytól immár sokszor elszakadó hárompárti német kormánykoalíció hiteles ellenzéke, ha nem csak elhatárolja magát Merkel hibáitól, hanem a megfelelő személyi döntésekkel véglegesíti is az elszakadását.