November 9-én hivatalosan is szövetségi elnöknek jelölte a CDU vezetősége Ilse Aigner bajor parlamenti elnököt. De ki is ez a jelölt, aki minden számítás szerint a Németországi Szövetségi Köztársaság első női elnöke lehet?

 

A 61 éves Ilse Aigner hosszú politikai karrierre tekinthet vissza, mely hűen tükrözi a német föderális politikai rendszer sajátosságait, valamint a CSU-n belüli erőviszonyok alakulását is. Aigner a német politika majdnem minden szegmensét bejárta, de közéleti pályafutása állomásait nem lehet a CSU politikájának megértése nélkül értelmezni.

Első lépések

Ilse Aigner 1964. december 7-én született a Münchentől 40 kilométerre fekvő felső-bajorországi Feldkirchen-Kirchenham tízezer lakosú településén. Azóta is szülővárosában él, férje, gyereke nincs. Atipikus módon nem is érettségizett, hanem szakközépiskolát végzett, majd a szülei kisüzemében rádió- és televízióműszerész szakmát tanult. Később e téren helyezkedett el a családi vállalkozásban, majd egy helikoptereket gyártó cégnél járműelektronika fejlesztésében dolgozott egészen 1994-ig. Aigner politikai előmenetelének útját a CSU-ban találta meg. Már 19 évesen belépett a párt ifjúsági szervezetébe, 21 évesen pedig a pártba, ami később meg is hozta gyümölcsét: 1990-től majdnem egy évtizedig különböző helyhatósági tisztségeket töltött be, az önkormányzati helyét gyakorlatilag mentorától, apjától „örökölte”. Bajorországban ugyanis gyakori jelenség, hogy a gyermekek a szülők nyomdokaiba lépve folytatják azok politikai pályafutását. 1994-ben, mindössze 30 évesen került be a bajor tartományi parlamentbe, s ezzel máris a politika élvonalában találta magát.

Tartományi és szövetségi szint

Aigner parlamenti szerepvállalásával párhuzamosan a párt ifjúsági és szervezeti struktúráiban is egyre magasabb pozíciókba került, pályafutása pedig jól példázza a klasszikus nyugatnémet pártkarrier útját. Már 1999-ben, a befolyásos felső-bajorországi regionális pártszervezet helyettes vezetője volt, s 2011-ben elnöknek választották. Sokat elárul a német politikai hatalom finommechanikájáról, hogy egy-egy ilyen párttisztség gyakran nagyobb befolyással bír, mint egy formális közjogi funkció. Németország e téren egy igazi pártdemokrácia, a párt értelmezési és hatalmi körein belül döntenek az egyének előmeneteléről, sorsáról.

Aigner 1998-tól már a szövetségi parlament soraiban foglalt helyet, s összesen négy alkalommal nyerte meg toronymagasan egyéni választókörzetét; minden esetben messze 50% feletti eredménnyel. A 2005-ös és 2009-es szereplései ráadásul az akkor mért legjobb egyéni eredményeknek számítottak Németországban. Aigner hamar megtalálta politikai mentorát Horst Seehofer személyében. A tapasztalt politikus, – aki pályafutása során számos fontos tisztséget töltött be – korán felismerte Aigner tehetségét és ambícióit. Seehofer ekkor azonban még nem tartozott a bajor politika legbefolyásosabb szereplői közé: ellenzékben politizált, ráadásul saját pártján belül is a belső ellenzékhez sorolták. 2005-ben a CDU/CSU visszatért a hatalomba, s Seehofer az élelmezésügyi és mezőgazdasági miniszteri posztot kapta, Aigner pedig bizottsági elnök lett. A CSU 2008 szeptemberében bekövetkezett tartományi választási kudarcát követően a párton belül azonban kő kövön nem maradt, így elérkezett Seehofer ideje: CSU-elnök és bajor miniszterelnök is lett. Aigner szövetségi miniszterként folytatta, Seehofer székét és portfólióját megörökölve. Ezt a pozícióját a 2009-es szövetségi parlamenti választás után is megtarthatta.

Vissza Bajorországba

Beszédes, hogy a CSU-n belül a berlini politikát szinte megvetik, nem veszik komolyan. Sokkal inkább az „igazi bajor” érvényesülés útját elsősorban tartományi szinten látják. A Bajorországban kormányzó CSU – bár a szövetségi koalíció része – gyakran kritikával illeti a kormány döntéseit, így a „se veled, se nélküled” hozzáállás egyik egészen különleges formáját öltve: a párt úgy kormányoz, hogy valójában egy ellenzéki pózt vesz fel. A CSU vezetése ezért következetesen a bajor tartományi érdekeket és politikát helyezi előtérbe. A párt ugyanis kizárólag Bajorországban indul a választásokon, míg a többi tartományban a testvérpárt CDU képviseli a kereszténydemokrata politikai irányvonalat. Mindennek ékes bizonyítéka Edmund Stoiber miniszterelnök bukásának története. A sikeres kormányfőnek ugyanis az az ötlete támadt, hogy a szövetségi kormányban megszerzi a gazdasági miniszteri pozíciót, az utolsó percben azonban visszavonulót fújt. Bajor párttársai és a szavazók sosem voltak képesek megérteni, hogyan pattanhatott ki a fejéből ez a bajornak korántsem mondható elképzelés. Az elégedetlenség végül 2007 elejére olyan méreteket öltött, hogy a párton belüli ellenállás megbuktatta Stoibert. Az utódai azonban nem tudták megőrizni a CSU korábbi támogatottságát: a 2008-as tartományi választáson olyan súlyos visszaesést szenvedtek el, hogy a párt elveszítette a Stoiber által még 2003-ban megszerzett kétharmados többségét. A kudarcot követően át kellett adniuk a vezetést Horst Seehofernek.

Aigner mindeközben Seehofer hű embereként várta a lehetőséget, ami végül 2013-ban jött el. Seehofer felkérte miniszterelnök-helyettesnek az akkor 49 éves Aignert, aki bajor gazdasági miniszterként már egy jelentős tárca irányításáért felelt Seehofer politikai pályafutásának lezárulta ugyanakkor Aigner karrierjére is hatással volt: mentora távozott a bajor politika éléről, hogy Berlinben vállaljon miniszteri tisztséget, Aigner politikai előmenetele pedig megtorpanni látszott. Bár 2018 márciusa után, Markus Söder kabinetjében is megtarthatta tárcáját, az azért sejthető volt, hogy Söder valamilyen módon félre tervezi állítani az elődje által pozícióba hozott miniszterelnök-helyettest. Erre 2018 októberében, a tartományi választásokat követően kínálkozott megfelelő alkalom. A német politikai nyelvben erre külön kifejezés is létezik: wegloben, vagyis valakit egy látszólag magasabb presztízsű, ám tényleges politikai befolyást kevésbé biztosító pozícióba helyezni. A módszer lényege, hogy az illetőt formálisan előléptetik, valójában azonban eltávolítják a politikai döntéshozatal közvetlen közeléből. Angela Merkel volt ennek az eljárásnak legendás művésze. Így került Aigner nyolc évvel ezelőtt a bajor tartományi parlament elnöki székébe, amelyet azóta is betölt. Sok vizet nem zavarva, pozícióját fokozatosan erősítve tartotta magánál a CSU felső-bajorországi regionális szervezetének vezetését. Sokan egy esetleges bajor miniszterelnököt is láttak benne, főleg miután Söderrel nem mindig voltak párttársai teljesen megelégedve. Aigner szövetségi elnöki tisztségre történő jelölésével azonban Södernek ismét sikerült megszabadulnia egy esetleges vetélytárstól, ráadásul mindezt politikai sikerként könyvelheti el, hiszen a CSU adja a szövetségi köztársasági elnököt, aki – noch dazu – az első nő ebben a pozícióban.

Kitekintés

Aigner jelölése egyúttal politikai fricskaként is értelmezhető Friedrich Merz (CDU) kancellár számára, aki kezdetben nem állt teljes mellszélességgel a bajor politikus mögé. A CSU már májusban hivatalosan Aignert jelölte, Merz kivárása azonban egyre nagyobb elégedetlenséget váltott ki a CDU soraiban is. A kancellár vonakodott attól, hogy ilyen gyorsan jelentős politikai sikert biztosítson a CSU számára, és egy ideig alternatív jelöltet keresett – sikertelenül. Így kénytelen volt Aigner mögé beállni, miután az SPD után a CDU prominens politikusai, köztük tartományi miniszterelnökök is Aigner támogatása mellett foglaltak állást. A nyári botrányos személyzeti kavalkád után így ismét komoly kérdések vetődtek fel Merz személyzeti politikáját illetően, míg a CSU sikert könyvelhetett el.

A kérdés ugyanakkor továbbra is fennáll, miszerint Aigner valóban beváltja-e a hozzá fűzött reményeket. Minden német államfője akar lenni, a megosztott országot kibékítve és a nemzet egységét szimbolizálva. Az első próbatételnek – a január 30-án megválasztandó – Aigner egyelőre nem tudott megfelelni: elutasította az AfD-frakció meghívását egy formális bemutatkozó találkozóra. Döntése arra utal, hogy továbbra is pártpolitikai szereplőként kíván fellépni, és elsősorban a CDU/CSU, valamint az SPD támogatására támaszkodhat – esetleg a Zöldekére is. Ez a támogatás ugyan politikailag és a parlamenti erőviszonyok szempontjából elegendő lehet megválasztásához, ám önmagában aligha teremt lehetőséget a politikai táborokon átívelő konszenzus kialakítására és a szélesebb nemzeti egység megteremtésére.

A helyzet magában rejt egy lehetőséget is: amennyiben olyan elnöki programot hirdet meg és valósít meg, amely a pártpolitikai törésvonalak enyhítésére és a parlamenti párbeszéd erősítésére törekszik, még kellemes meglepetést is okozhat.