Önérvényesítés kérdése

Az Európai Unióhoz való csatlakozás után húsz évvel nem csak a kelet-közép-európaiak aggódnak az öreg kontinens jövőbeni kilátásaiért. A világrendben bekövetkező számos messzeható tektonikus változás közepette jelentős eltolódások figyelhetőek meg a globális hatalmi struktúrákban. Ezen átrendeződési folyamatok során Európa ötlettelennek, irányvesztettnek és vezető nélkülinek tűnik. Ebben a helyzetben kontinensünk „stratégiai autonómiájának” elérése nehezebb, mint valaha, noha az épp ezekben a rendkívül bonyolult időkben lenne releváns, aktuális és szükséges.

1989 tapasztalatai

A közép- és kelet-európai nemzetek 1989-ben lerázták magukról az elnyomó kommunista uralom igáját, visszanyerték függetlenségüket és békében, szabadságban kibontakoztathatták magukat. Ennek során szent fogalom volt számukra az állam és a nemzet, a szuverenitás és az önrendelkezés, a szabadság és a demokrácia. Az euroatlanti szervezetekhez történő csatlakozásukra úgy tekintettek, mint ami záloga a saját függetlenségi törekvéseiknek és szabadságvágyuknak, ellentétben a szovjet elnyomás idején szerzett sötét tapasztalataikkal. Számukra Európa modellje egyben a Szovjetunió nevű múltbéli diktatórikus hatalom ellentéte is volt. Ezzel szemben a nyugat-európai társadalmak soha nem élték át a kommunizmust első kézből, hiszen az őket védelmező Amerikai Egyesült Államok a szabadság és a demokrácia eszményképe volt. Így a nyugat-európaiak az Egyesült Államokkal előnyös szimbiózisban megvalósíthatták saját – gyakran a kereszténydemokrácia jegyeit magán viselő – szabadságukat. Míg a szovjetek brutálisan, katonai eszközökkel bitorolták és elnyomták az uralmuk alá tartozó területet, az amerikaiak a soft power kifinomult eszközkészletének segítségével építettek ki Európában számos bástyát és pozíciót – különösen a kultúra, a politikai döntéshozatal, az intézmények és a lobbicsoportok területén. A keleti birodalom összeomlásakor a Nyugat a hidegháború győztesének érezte magát, az USA eleinte közel s távol egyedüli vezető hatalomként maradt a porondon, emellett kulturális és politikai tekintetben is domináns maradt Európa és a világ formálásában. A diktatúra tapasztalatainak fényében és a pozitív csengésű nyugati ellenajánlatra tekintettel a rendszerváltás utáni években Európa valamennyi országa számára teljesen kívánatos és hasznos volt az amerikai hegemónia, és ebből adódóan az USA vezető szerepe nem is igen kérdőjeleződött meg.

Változóban a megszokott világ

Nagy szabadságában és meghatározó dominanciájával azonban az USA egyre inkább ki volt téve annak, hogy túlfeszíti magát. Amerika kulturálisan konzervatív beállítottságú része politikailag egyre inkább teret vesztett, ellenben a balliberális-progresszív beállítottságú Amerika egyre dominánsabbá vált. Ez megmutatkozott az egyetemek, a média, a nem kormányzati szervezetek, az egyesületek területén, és végül a politikában is. Ezek a hatalmi eltolódások többek között a „woke-izmushoz”, az eltörléskultúrához, a diskurzusok beszűküléséhez és kulturális hatalmi gőghöz vezettek a liberalizmus nevében, amely a valóságban egyre kevésbé szabadelvű. Ezek a mozgalmak Európában is egyre erősödtek, csakúgy, mint a progresszív-balliberális eszmék. Európa régi kulturális kereszténydemokrata bázisa egyre inkább erodálódott, a kereszténydemokraták pedig csak későn vették tudomásul ezt a veszteséget és kezdték keresni a megfelelő kezelési módját. A „progresszív“ amerikaiak ugyanakkor nagy lendülettel és teljes erővel terjesztik tovább hegemóniatörekvéseiket.

Ázsia felemelkedése

Az elmúlt évben az Ukrajna ellen indított orosz támadó háború új frontvonalat hozott a világpolitikába. Az Egyesült Államok által vezetett szabad Nyugat – Európával és a régi Nemzetközösség (Commonwealth) angolszász országaival – szilárdan Ukrajna mellett állt, míg világszerte más országok, köztük demokratikus államok nem akarták vagy nem tudták rászánni magukat erre az álláspontra. Különösen a globális Dél vagy a BRICS-országok, de Izrael sem állt teljes mértékben Ukrajna oldalára, hanem továbbra is a saját érdekeiket követik.

Ugyanez az alapvető hozzáállás az USA és Kína közötti versengést illetően is, amelyben az említett országok nem akarnak egyértelműen állást foglalni, és alapvetően nincsenek kifogásaik a Kínához való szoros kötődéssel szemben. Ha megnézzük, világszerte melyek ezen országok legnagyobb kereskedelmi partnerei, akkor megállapíthatjuk, hogy 2000-ben szinte mindenhol az USA állt az első helyen – ma pedig a legtöbb ország esetében egyértelműen Kína. A korábban a kevéssé hízelgő „feltörekvő” országok kifejezéssel körülírt államok dinamikus növekedése éles ellentétben áll a régi Nyugat lelassult növekedésével. Nem zárható ki teljesen, hogy a globális jövőt Délkelet-Ázsiában vagy másutt fogják írni.

A kelet-közép-európaiak ebben az összefüggésben nem akarnak kimaradni a világban végbemenő fejleményekből, és keresik a lehetőségeiket egy működőképes és több lábon álló stratégiai mozgástérre. „A Nyugat a világ többi része ellen” típusú kirajzolódó blokkosodással nemigen tudnak mit kezdeni, hiszen rossz történelmi tapasztalataik vannak a blokkosodással, amelyből többnyire semmi jó nem sült ki számukra. Ezért próbálnak új cselekvési lehetőségeket feltérképezni. Kiállnak a globális szabadkereskedelem, a párbeszéd és a hálózatépítés mellett, mivel megértették, hogy világszerte minél több országgal kell jó és szilárd kapcsolatokra törekedni a gazdaság, a tudomány és a politika területén. A konnektivitás ezzel kapcsolatos stratégiája először Magyarországon fogalmazódott meg, és jelképezi azt az intenzív gondolkodási folyamatot, amely a közepes méretű kelet-közép-európai országban zajlik.

Ez a hálózatépítési és összekapcsolódási stratégia az USA egyre nyilvánvalóbban fogyatkozó hegemóniájának következménye. A világrend szemlátomást többpólusúvá válik, és ebben kell Európa országainak is sikeresen helytállniuk. A blokkosodás és a globalizációtól való elfordulás nemcsak az európaiak jólétét veszélyezteti, hanem a hosszú távú biztonságukat is.

Érték- és érdekorientált fellépés

A Nyugat értékei átfogóak, de nem egyetemesek, Elsősorban sokkal inkább a nyugati világ befolyási területére vonatkoznak; számos más országban egyenesen elutasítják, megkérdőjelezik, sőt, akár hátráltatják is őket. Ezért az értékorientált külpolitika egy ilyen sokrétű globális környezetben aligha érhet el hatást. Az értékek kevéssé kézzelfoghatók, se nem hozzáférhetőek, se nem képezhetik alku tárgyát, és a saját kulturális és befolyási szférára érvényesek.

Ezzel szemben az érdekvezérelt politika esetében könnyebben lehet kiegyensúlyozni és egyeztetni egymással a sok különböző érdeket. Magyarország például érdekalapú külpolitikát folytat, és ezáltal igyekszik sokféle globális szereplővel méltányos egyensúlyt elérni a két oldal érdekei között. Saját tapasztalatainak tükrében az ország jobban is képes arra, hogy megértse mások érdekeit. A magyar tapasztalatok fényében sürgetően kívánatosnak tűnik, hogy Európa is meghatározza saját alapvető érdekeit, és azokat megfelelően képviselje és át is ültesse. Ez azonban túlságosan ritkán fordul elő. Sokkal inkább emlegetnek kevéssé megfogható „európai értékeket”, a globális fellépés kereteit illetően pedig gyakran csak az Egyesült Államokkal való partnerségre hivatkoznak – amely szükséges ugyan, de nem elegendő.

Stratégiai autonómia

A fenti tendenciák fényében felmerül a kérdés, mennyire tud Európa saját stratégiai irányvonalat kialakítani az Emmanuel Macron francia elnök által is szorgalmazott „stratégiai autonómia” jegyében. Ennek előfeltétele lenne, hogy Európa meg tudja fogalmazni saját érdekeit, és az Egyesült Államok közreműködése nélkül is képes legyen globális szereplőként fellépni. Hasonlóképpen szükséges, hogy Európának legyenek erős vezető személyiségei, hogy egyáltalán be tudjon lépni ebbe a keretrendszerbe. Ebben az összefüggésben megérhet az a felismerés is, hogy az európai politikának hosszú távon tudnia kell attól függetlenül igazítani döntéshozatali alapelvein, hogy épp mely amerikai elnök irányít a Fehér Házban.

Eközben az Amerikai Egyesült Államokkal fennálló, jelenleg vitathatatlan szövetséget meg kell őrizni, ugyanakkor Európának fel kell készülnie arra, hogy az USA nélkül is megállja helyét a nemzetközi politika fórumán, legkésőbb akkor, amikor az amerikaiak egy napon a saját érdekeiket szükség esetén az európaiak nélkül vagy akár az európaiak ellenében is keresztül akarják vinni. Oroszország Ukrajna elleni, továbbra is dúló háborúja miatt azonban sajnálatos módon szűkült a cselekvési tér az európaiak kárára. Egy ilyen konfliktusokkal terhelt háborús helyzetben az Európa stratégiai szuverenitására irányuló minden további törekvés egyszersmind az Amerikai Egyesült Államoktól való elfordulásként is értelmezhető, ami bizonyosan nem áll az európaiak érdekében.

A stratégiai autonómia efféle stratégiai átgondolása csak az ukrajnai fegyveres konfliktusok elcsitultát követően tűnik reálisnak. Addig azonban sok idő telhet el, így az ezzel kapcsolatos európai törekvéseket egyelőre félre kell tenni. Kontinensünk jövőbeli kilátásai szempontjából ez nem jó jel.

Az európaiakon a sor

Az Egyesült Államok megváltozott szerepéből és helyzetéből fakadó nemzetközi átrendeződések az európaiak számára sem maradnak következmények nélkül. Egyidejűleg a politikai-kulturális kihívásokból adódóan legalábbis kérdések merülnek fel a ma ismert transzatlanti modell jövőbeli kilátásait illetően. Egy érdekvezérelt külpolitika és egy hálózatépítési stratégia segíthet abban, hogy helytálljunk a változó globális környezetben. Egyre több kelet-közép-európai egyre inkább pártolja ezt a megközelítésmódot.

Ebben az összefüggésben központi szerepet kell kapnia Európa önérvényesítésének. Ehhez azonban az európaiaknak képesnek kell lenniük arra, hogy felismerjék, megfogalmazzák, és a nemzetközi színtéren offenzíven képviseljék céljaikat és érdekeiket. A kontinens stratégiai szuverenitása kívánatos középtávú cél, amely a jelenleg még tartó háború miatt nehezen valósítható meg úgy, hogy ne kérdőjeleződjenek meg komolyan a transzatlanti közösség alapjai. Ezért a lehető leghamarabb tartós békét kell teremteni a háború sújtotta Ukrajnában.