Hermann Binkert feltárja, hogy hogyan dolgozik az általa vezetett INSA közvélemény-kutató intézet.

A 2009-ben alapított Institut für Neue Soziale Antworten (INSA) rövid időn belül Németország egyik legelismertebb közvélemény-kutató intézetévé vált, és a 2025-ös szövetségi parlamenti választások eredményeit már pontosabban jelezte előre, mint sok versenytársa.

Az intézet alapítója, Hermann Binkert 2025-ben saját könyvet jelentetett meg, amelyben nemcsak számos adattal, statisztikával és grafikonnal mutatja be, hogyan és mit gondolnak a németek, hanem betekintést enged az általa vezetett intézet munkamódszereibe és alapelveibe is. Ebből kiderül, hogy az adatgyűjtésük során kiemelt hangsúlyt kap a reprezentativitás: mindig legalább 2000 fő véleménye kerül felmérésre, mindez online és telefonos kérdezés kombinációjával. A minta célja, hogy tükrözze a német lakosság véleményét, amit szükség esetén statisztikailag kiegyensúlyoznak – ez egy különösen munka- és költségigényes folyamat. Az INSA egyik sajátossága a pártok potenciáljának mérésében rejlik, amely során megvizsgálják, mekkora lehet az egyes politikai erők maximális mozgósítható választói bázisa.

A könyv központi része a „Hogyan gondolkodnak a németek” című fejezet, amely grafikonok segítségével mutatja be azokat a témákat, amelyek a német társadalom számára különösen fontosak: a migrációt, a békét, a szociális biztonságot, a klímaváltozást vagy a gazdaság helyzetét. Binkert itt azonban különbséget tesz pártpreferenciák szerint, hiszen politikai hovatartozástól függően a kérdések eltérő jelentőséggel bírnak a németek számára.

A második rész a véleményalkotás folyamatát vizsgálja, különös tekintettel arra, hogy mely társadalmi csoportok gyakorolnak rá leginkább hatást. Binkert elemzése szerint a pártok, a média, az érdekképviseletek, az egyházak és a tudomány képviselői azok a szereplők, amelyek a társadalomban egyfajta alkalmazkodási és konformitási nyomást generálnak. A kritikus olvasóban ugyanakkor felmerülhet a kérdés: vajon ez az öt, Binkert által azonosított „szektor” valóban képes-e a vélemények széles spektrumát hitelesen reprezentálni.

A zárófejezetben Binkert személyesen is állást foglal, és hangsúlyozza, hogy szuverén módon kell viszonyulni azokhoz a véleményekhez is, amelyekkel nem feltétlenül értünk egyet. Ugyanakkor aggodalmát fejezi ki azzal a növekvő tendenciával kapcsolatban, miszerint egyre több német állampolgár – tartománytól függetlenül [GE1] – érzi úgy, hogy Németországban a véleményszabadság már nem minden esetben garantált.

Binkert végül a demokratikus, nyílt véleményviták melletti elkötelezettségét hangsúlyozza, amelyek hozzájárulhatnak a sokak által szűknek és korlátozónak érzett „véleménybuborékok” kiszélesítéséhez. Ebben pedig leginkább a politikai elitnek lenne különleges szerepe és példamutató felelőssége.

Binkert amellett is érvel, hogy a legjobb megoldásokért folytatott versenyben mindig helyet kell kapniuk az alternatív elképzeléseknek is. Az alternatívák hiányát bizonyos döntések esetében, – ahogyan azt többek között Angela Merkel is állította, – soha nem lehet a legjobb választásnak tekinteni.

Összességében tehát a „Hogyan gondolkodik Németország” című könyv világos és egyenes diagnózist ad a mai német társadalom lelkületéről, és Binkert nem riad vissza a kellemetlen igazságok kimondásától sem. A kötet középső részében szereplő számos adat és statisztika mennyisége elsőre inkább megzavarhat, mintsem felvilágosítónak hat. Mindez azonban kétségkívül elengedhetetlen annak megértéséhez, hogy a közvélemény-kutatók elsődleges feladata a vélemények objektív feltárása – befolyásolásuk viszont semmiképpen sem.