Irodalmi Nobel-díj Magyarországnak

Október 9-én hozták nyilvánosságra, hogy az idei év irodalmi Nobel-díját a 71 éves magyar író veheti át. Kertész Imre után ő a második magyar, aki valaha elnyerte az irodalom legnagyobb presztízsű díját – és néhány éven belül már a harmadik magyar Nobel-díjas, Karikó Katalin (orvostudomány) és Krausz Ferenc (fizika) után, akik 2023-ban részesültek az elismerésben. Ez a közepes méretű közép-kelet-európai ország méltán ismert arról, hogy bőkezűen adott a világnak olyan tudósokat és alkotókat, akik közül végül sokan külföldön bontakoztatták ki tehetségüket.

A most kitüntetett Krasznahorkai ugyan évek óta Berlinben él, ám gyermekkorát és egyetemi éveit Magyarországon töltötte, és első műveit is itt írta. Talán éppen ezért különösen nagy a büszkeség iránta odahaza. Az ország egy emberként gratulált neki – és bár köztudottan a jelenlegi kormány bírálója, Orbán Viktor miniszterelnök sem mulasztotta el személyes gratulációját. Ilyen történelmi pillanatokban ugyanis, mint egy Nobel-díj odaítélése vagy egy pápalátogatás, a magyarok képesek félretenni politikai ellentéteiket, és egységben ünnepelni.

A Nobel-bizottság a következő szavakkal méltatta a magyar írót: „…lebilincselő és vizionárius életművéért, amely az apokaliptikus borzalmak közepette is megerősíti a művészet hatalmát.” Krasznahorkai első reakciója tökéletesen jellemezte szarkasztikus humorát: a svéd rádiónak nyilatkozva azt mondta, hogy „egyszerre vagyok nyugodt és nyugtalan”. Amikor rákérdeztek, mit ért ez alatt, száraz, groteszk derűvel csak ennyit válaszolt: „Ez az első olyan nap, amikor Nobel-díjat kaptam.” Krasznahorkai 1954. január 5-én született a délkelet-magyarországi Gyulán, a román határ közelében. Az ország e távoli szegletét „Viharsaroknak” is nevezik, hiszen amellett, hogy viharos események formálták, számos erős, „viharálló“ jellemet is kinevelt az ország ezen része. Krasznahorkai is éppen ilyen: viharban edzett, földhözragadt író, akinek művei elementáris erejükkel, elbeszélői tisztaságukkal és mély gondolatiságukkal tűnnek ki.

Első regénye, a Sátántangó – amely szinte minden nyelven ugyanígy hangzik – épp negyven éve, 1985-ben jelent meg. Az akkor harmincéves szerző főhőse, Futaki alakján keresztül egy délkelet-magyarországi faluban mutatta be mesterien azokat a belső töréseket és feszültségeket, amelyek a kommunista téeszrendszer pusztulását és reménytelenségét szőtték át. A regény az ideológiákkal és hamis ígéretekkel való szakításról szól, és a Kádár-rendszer utolsó éveiben nemcsak irodalmi, hanem politikai szempontból is rendkívüli teljesítménynek számított – így nem véletlenül fordították le számos nyelvre.

A német olvasók számára sem teljesen ismeretlen Krasznahorkai munkássága. Németül nemcsak a világhírű Sátántangó érhető el, hanem több más műve is, köztük a Németországban játszódó Herscht 07769. Ez a regény a fiktív türingiai Kana városában játszódik, amelynek irányítószáma a címben szereplő 07769. Aki egy kicsi helyismerettel is rendelkezik, könnyedén beazonosíthatja a Jénától délre fekvő, szinte azonos nevű Kahlát (postai irányítószáma 07768), amely az utóbbi években a kiszorított neonáci szubkultúra egyik központjaként került a hírekbe. Kahla – és így Kana is – az idegengyűlölet és kispolgári szűklátókörűség szimbólumaként jelenik meg. Krasznahorkai tudatosan él ezzel a toposszal, amikor a regénybeli Kanát a múltba révedő, bezárkózó „kelet” metaforájává teszi.

A főhős, Florian Herscht egyszerű, komótos segédmunkás, aki alulfizetett homlokzattisztítóként próbál megélni. Ő és munkatársai egyaránt a „tisztogatás” jelképévé válnak – nemcsak az épületeké, hanem a másként gondolkodóké is. Felettese, akit csak „Főnöknek” neveznek, nemcsak anyagilag és egzisztenciálisan zsákmányolja ki, hanem politikailag is fel akarja használni. Az, ahogyan az „Egység” nevű neonáci verőlegény-csoportba próbálja beszervezni, s ahogyan szinte fanatikus hévvel hirdeti meggyőződését, még tetoválásaival is, Herscht szemében félelmetes, már-már isteni hatalomként jelenik meg. Nomen non est omen: Herscht nem uralkodik – rajta uralkodnak (a német szöveg szó szerinti fordítása). Annál inkább meglepő, amikor a bizonytalan anyagi és szellemi körülmények között élő Herscht bátorságot merít, és levelet ír Angela Merkel kancellárnak, amelyben a közelgő apokalipszisre figyelmezteti. A borítékra csak annyit ír: „Herscht, 07769” – abban a hitben, hogy kisvárosában mindenki ismeri őt. A válasz persze elmarad. Innen ered a több, mint 400 oldalas, egyetlen mondatból álló mű címe is. A takarító a mindennapi nyomor elől menekülve Merkelben véli megtalálni a megváltást – ám a politikai üzenet egyértelmű: a kancellár a megalázottak és elnyomottak megmentőjeként jelenik meg. Ez a kép pedig jól illeszkedik a Merkel-korszak végének idealizált narratíváihoz: „Nem, ő más. Ő meghallgatja az egyszerű embereket” (lsd. 29. oldal). Az, hogy ezt a torzképet épp egy külföldi alkotó rajzolja meg, azt mutatja, milyen mélyen ismeri Krasznahorkai a német viszonyokat – hiszen ez a mű valóságos szembenézés az ország lelkiállapotával. Politikai értelmezésén természetesen lehet vitatkozni, de elbeszélő erején, keletnémet hangulatismeretén és finom társadalmi – azon belül is a vidék ismeretének – érzékenységén aligha; ezek kétségtelenül mesterien sikerültek.

A szókimondó Krasznahorkai Lászlónak járó Nobel-díj így bizonyosan továbbéleszti a belnémet politikai viták tüzét. Sajnos előfordulhat, hogy egyesek ürügyként tekintenek majd rá, hogy megerősítsék a „ostoba kelet” leegyszerűsítő narratíváját. Az igazság ennél azonban jóval összetettebb, amit talán egy nagyszerű, sodró erejű regény sem képes kifejezni. A jelennel kapcsolatos kritika ugyan lehet jogos, de végső soron a helyieknek kell eldönteniük, kire bízzák politikai jövőjüket. Ez igaz Németországra – és igaz az író hazájára is, ahol fél év múlva parlamenti választásokra kerül sor. Nem kizárt, hogy Krasznahorkai képei és szimbólumai Magyarországon is a kampány politikai eszközévé válnak majd, így az értő olvasóknak épp ezért ajánlott: olvassák őt magáért az irodalomért – és ne hagyják, hogy mások olvassanak helyettük.